Márton Ágnes: Két vers
Hátha benyitnak
Mintha a képek mögötti réteg
volna a tájam,
főzöl nekem nyúlbőrből enyvet.
Sávokban izzad az ablak.
Bújok a fénybe,
hátha benyitnak.
Hátha nem értik:
hazug marasztal.
Titkot némaságban hallani.
Már csak a versre van szavam.
Hogy ne hódolj a különösnek,
megszólalnom céltalan.
Csak varázslat,
másra nincs időm.
Csak a tükörben látlak.
Még itt vagy, s már a távoli,
bölényként ejtett rajzolat,
ami az ujjamhoz ragad.
Én, az iguána
Unok enni, kilátszik már a bordám.
Mintha hámoznának,
akár az olcsó krumplit a raguhoz.
Gazdi a levelezési rovattól
várja a választ, utálom-e.
Egyszer próbáltam megszökni.
Fogságban sárkány vagyok.
Hegyet építek és felvánszorgok
az óramutató járásának irányában.
Nézd a fogam, a töredezett karmaim,
a hólyagosra perzselődött farkam.
Félrehúzódom, de feleselek.
Gazdi rám se hederít.
Kérem, hogy keltsen fel, ha kész az ebéd.
Torkomon akad a jutalomfalat,
amit odavet. De ügyes vagy,
paskolja a tarajamat.
Ilyen az ember, szörnyeteg kell
neki otthonra, de tompa,
tehetetlen, mint ő maga.
Most már tudom a kiutat.
Tüzet hozok a napból.
Illusztráció: Fülöp Péter Ballagó idő c. fényképfelvétele (2014)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
