Györgyi Csaba: Három csészéről
Július másodikán töltötte volna be ötvenedik életévét örökös szerkesztőnk – Prágai Tamás.
Emlékét műhelyünk többféleképp őrzi s törekszik ezután is – tanulmányokkal, összeállításokkal – megőrizni. Az elsőkötetes szerzők könyveinek megjelentetésére alapított Prágai Tamás-díj első négy kitüntetettje neki szentelt alkotással tiszteleg emléke előtt. Egymás utáni napokon közöljük prózájukat, versüket.
Prágai Tamás életművének vigyázása – számunkra parancsoló kötelesség… (A szerkesztőség)
* * *
Prágai Tamás emlékére
Amit tudni kell az életről.
Moccanó Faág Árnyéka, Akit Senki Sem Lát a nevem, de barátnak csak Moccanó Faág Árnyéka. Miután megértem és lepottyantam egy szilvafáról, választott nagyapám, Kocce apó sorban elmondott nekem mindent, amit tudni kell az életről.
Talán még többet is.
Legszebb ideje, hogy ezeket tovább adjam nektek, mert Moccanó Faág Árnyéka már alig moccan.
Kocce apó a Szentély kövére kiömlött patakvíz.
Nemsokára Moccanó Faág Árnyéka, Akit Senki Sem Lát is a Szentély kövére kiömlött patakvíz.
A Városról.
A Falu alsó utcájából nyíló kis kapun a Városba lehet leérkezni. Ez egy évszak nélküli hely, ahol el lehet tévedni, mert ott lent meg kell születni, asztalhoz kell ülni, el kell viselni az elektromosságot, a házasságot, és a gyárbirodalmak ehető és viselhető szemetét.
Ráadásul ott meg is kell halni, és még az is lehet, hogy ez egy eseménytelen és reménytelen nap végén fog megtörténni.
A Falu felső utcájában legalább mindig jut egy-egy falat, csak az eső ne esne szüntelenül.
Kikoról.
Kiko a barátom. Olyan, mint egy mókus, csak nagyobb, és a színe is más. Kiko egész álló nap körbejár a közeli kis téren, és amikor elém ér, nagy, komoly szemekkel rám néz, és azt mondja:
– Hazajöttem, itt vagyok, Árnyék!
Moccanó Faág Árnyéka, Akit Senki Sem Lát a nevem, de Kiko csak Árnyéknak hív, mert ő és én sokszor játszottuk, hogy egy egész életet éltünk le együtt.
Szép Kiko.
A tanítómról.
Nevezzetek vándornak, és én vagyok a vándor.
Nevezzetek madárnak, az vagyok.
Még egy sor, és megvigasztalódsz.
Még egy sor, és a tenger szélének utolsó kövére állsz.
Szerelmem, semmi! Szerelmem, minden!
Tanítód hat nevét olvasod egy hulló falevélen.
És Végül Csak Mély Csend Marad.
A két Kocce apóról.
A két Kocce apó egymás mellett lakott a Faluban. Jó szomszédok voltak. Két földecske, két tyúkocska, egy-egy marék széna, pár facsészében fűszerek és gondolatok. A két vetemény felett, hol bogarak táncolnak esténként, nyugalom ül.
A két Kocce apó egy Kocce apó.
A Szentélyről.
A Falu fölött a Szentély van. Kövére patakvíz ömlik, ha valaki elköltözött.
Még nem jártam ott, de magam elé tudom képzelni vén kőpadlóját, kormos falait és mind, a fából ácsolt részeket.
Tudod, a Szentély kövére kiömlött patakvíz mindig magával sodor valami egészen kicsi, jelentéktelen dolgot.
A hajózásról.
– Mi az, abban a kis üvegben, ott fent, a polcon, Kocce apó?
– Egy kisfiú egyszer körbe akarta hajózni a Falut. Hajózott, hajózott, de nem látott mást, csak magas hegycsúcsokhoz tartozó, letelepedésre is alkalmas, szélvédett, sziklás párkányokat, kék eget és felhőket. Amikor megöregedett és visszatért, akkor került a polcomra ez a kis üveg. Tengervíz van benne.
– Kocce apó!
– Moccanó, eszedbe ne jusson!
Az éhségről.
A Faluban olyan nagy a szabadság, amelynél többet semmiféle éhség nem ígérhet senkinek. Az is igaz, hogy azért nálunk még a szegénység és a befejezetlenség is kéz a kézben járnak.
A Faluban minden jogos, mert minden értelmes, viszont a gyakori esőn kívül semmi sem általános.
Arról, aki mindig is közöttünk volt.
Kocce apó így szólt hozzám:
– Közöttünk áll az, Moccanó, akinek a fejében, miután írt egy könyvet, egy olyan, képzeletbeli esemény pergett le, amelyben mindenkinek elmondott mindent. Szavait senki sem értette, de mindenki érezte.
Egy álomról.
Rosszat álmodtam. Egy könyvtárban ücsörögtem, és úgy néztem az embereket, mint egy emberevő. Fájt minden, és nem akart csillapodni.
Felébredtem, de a Faluban minden a helyén volt, csak az az akarat, amit még szorongattam, csak az az akarat szunnyadt bennem tovább.
A senki se bárónőről.
A senki se bárónő kislány korában került a Mojave-sivatag közepén található Lake Hill lakótelepre.
Mivel itt sokan tornázgattak és beszélgettek, főleg az idősebbek, Lake Hill emelkedni, pörögni, forogni, zsugorodni, majd tágulni kezdett, eközben számos alkalommal került lehetetlen helyzetbe.
Lake Hill végül a Falu lett. Senki se bárónő itt él, hiszen nem költözött el innen, de állítólag még senki sem látta.
Elhatároztam, hogy megkeresem a szegény senki se bárónő házát.
Annyira jó ez a terv! Most boldog vagyok.
Lake Hillről.
Éppen egy faoszlopot állítgattam a Falu egyik terén, nem ott, ahol Kiko szokott rohangálni, hanem a másik téren, amikor szerintem a senki se bárónő jött oda:
– Mire ez az oszlop?
– A nevem Moccanó Faág Árnyéka, Akit Senki Sem Lát. Ez a faoszlop egy jelölő.
– Már azt hittem, időmérő, ugyanis itt, a Faluban, ha jól látom, nem mozog a Nap. Régen, amikor ezt a helyet még Lake Hillnek hívták, az emberek többsége annyira hiteltelenül mímelte az elégedettséget és a lazaságot, hogy Lake Hillből a Falu lett.
– Azt hittem, hogy a tornázgatás és a beszélgetés miatt.
– Nem. Szervusz! – és elment. Azért gondolom, hogy ő volt a szegény senki se bárónő, mert Lake Hill-t emlegette.
A jelölőkről.
Jelölőket állítok. Faoszlopokat.
Egyebem sincs, mint a bennem élő történetek. Ezeket jelölöm. Nem én kezdem el, de befejezni én fogom őket. Hallom például, ahogyan elenyészik, majd századok súlyos faágai alatt újra ölelkezik két ember. Csak az marad meg ott, hol nincs idő, amiben szeretet van, és az ölelkezésben szeretet van, olyannyira, hogy az ölelkezésnek még a hiánya is valami. Ez a valami a világ teremtése.
Az elme lángolását nem tápláló légzésről.
– Kocce apó, én…
– Látom, Moccanó! Lángol az elméd. Ezt a lángolást a légzésed táplálja. Lélegezz, csak ne az elméd számára.
A megrészegülésről.
Megrészegülni saját érzelmeink súlyától, attól, hogy milyen kis formás az énünk: ilyesmi a Faluban egyáltalán nincs, és nem is lehet, pedig ezt itt nem is tiltja senki.
Minek is a sziklakertek vízikerekecskéin bukfencező napfénynek az én ereje? Egyáltalán, mit hajt meg az én ereje? Talán még magát az embert sem.
Szép Kiko, melyik kertben bujkálsz?
Az útról?
Kocce apó a szilvafa alatt áll és tanít:
– Ürülni, és egyre üresebbnek lenni? Nem szájba venni, nem megízlelni minden gondolatot és hangulatot? Üres minden, nem légzéssel eltöltött, ékes pillanat? Ezek a pillanatok az út, s a nem-légzés, mi az úton megtart?
Kocce apó a szilvafa alól kiáll oda, ahol már nincs árnyék, és tanít.
Három csészéről.
– Kolostori tanítás három csészéről, az egyikben tiszta víz, a másikban sáros víz, a harmadik üres. A víz elpárolog, két tiszta csésze és egy piszkos csésze marad. Egyszer arra ültek fel a szerzetesek, hogy legyen már béke. A kolostort szétszedték, köveiből Szentély épült, a szerzetesek elindultak le, a Faluba.
– Akkor ők most a Faluban vannak, Kocce apó?
– Nem, Moccanó, de a Szentély oltárán ott a három csésze.
– Hol vannak a szerzetesek, Kocce apó?
– Ketten voltak, Moccanó, te az egyik, én a másik.
Törékeny világok kézben tartásáról.
Ha mégis írnék, lassan, megfontoltan írnék.
Fecni papírom, ceruzám sincs, de ma írtam fejben egy verset:
Kétszer jött el, akit megszerettem,
Harmadszor már mint csillag szállt alá.
Nem mint madár, hanem mint csillag szállt alá.
Se bőr, se borda
Szívét többé nem takarta.
Egy csillag szívét dobogni láttam,
Egy tavaszban minden nyarat megláttam.
Kétszer jött el, akit megszerettem,
Harmadszor már mint csillag szállt alá.
A végállomásról.
Moccanó Faág Árnyékának Faluja szűk, de nem szűkös. Volt egy csaknem végtelen pillanat, talán éppen szilvafavirágzás idején, amikor megnyilvánult számomra, és beengedett. De a Faluban aztán nincs ám ide-oda rohangálás, nincs!
Egyébként is ez egy végállomás vagy a végállomás, de úgy kimondva, hogy az utolsó S betű szépen haljon el, és még egy picit visszhangozzon is valahonnan.
Illusztráció: Prágai Tamás (Sal Antal fényképfelvétele)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
