Ezer évünk Európában
Rajzban elbeszélve
Kisütött a nap. Már melegített is. Nem nagyon. Éppen csak járkálni lehetett.
A busz az erdő szélén fordult. Ott szálltam le. Járkálni kezdtem. Rügyek. Harkálykopogás. Az őszről maradt avarban ibolya. Leguggoltam az ibolyához. Valami zörgött. Felnéztem. Hát, halljatok csudát, Fehérlófia. Ismertük egymást. Már találkoztunk. Nem félt, én se féltem. Kézen fogott, bevitt a mesébe.
Jártam én már mesében. De így még soha. Azelőtt voltak hétfejű sárkányok, óriások. Egyszer még a Hétszűnyű Kapanyányimonyók is szembejött. Most ő se. Galambok, nyuszik, őzikék. Békés mese.
Fehérlófia beszélt a nyelvükön. Lehajolt hozzájuk. Suttogott. Közelebb léptem. Hiába, nem értettem semmit. Talán nem is kellett. Az erdeiek szétszaladtak, szemvillanás alatt terülj, terülj, asztalkám állt a tisztáson. Még a Kacor király is eljött. Urasan viselte magát, keveset szólt és sokat evett. A többieket Fehérlófia tartotta szóval. Nekem kínai. Igaz, egy dalt velük énekeltem. Az én nyelvemen. „A malomnak nincsen köve, mégis lisztet jár.” Fa körül táncoltunk.
Óriási cédrus. Hatalmas. Kifordultunk alóla. S szemközt, a sarkon a cégtábláról furcsán szökkent a pentameter-sor elő: Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő.
A kapu mögött öregember. Pipa. Füst. Nagy füst. Mellette pucér képű fiatalúr. Kezében könyv.
Az öreg kivette a pipát. Azt mondta a pucérképűnek:
– Amice, barátocskám, nem szeretem. Modoros. Meg úgy látszik, maga máma indiszponált. Na, áldás, békesség!
Nem értettem egyet az öreg bádogossal. Nekem tetszett. A vers is, a színész is. Ismert ember volt. Egressy Gábor. Olyasmi, olyan sztárféle. Denzel Washington, Bruce Willis. Ilyesmi. Mentünk. Fehérlófia nagyon nevetett. Meg az őzike is. Őzike kísért minket. Nagyon nevetett ő is. Az őzike. Meg mondott is valamit. Hogy micsoda bunkó vagyok, mármint én, az öreg az nem is bádogos. Arany János. Költő. Az a foglalkozása. Fehélófia fordította az őzikét. És megígérte, legközelebb hozzákezd és tanítgatja majd a nyelvet. Nekem.
Felszálltam a villamosra, kifelé mentem a meséből. Szemben ült velem Arany János. Pipázott. Most is nagy füstöt csinált. Nem szólt neki senki. Hagyták pipázni. Nézett engem. Hosszan nézett.
Aztán azt mondta, nem olyan könnyű ám az a nyelv. Azt csak a mesében tudják. Igaz, egy-két dolgot mégis meg lehet tanulni. Itthon is, nemcsak a mesében.
Aztán még azt is mondta, jöjjek ide ebbe az épületbe, álljak a sarokba. Csak nézzem a falakat. Nézzem sokáig. És akkor majd kezdem megérteni, mi az a nyelv. Az a nyelv.
Hát ezért jöttem ide. Most gyorsan megnyitom a kiállítást, hogy aztán hosszan nézhessem a mesét. A képek meséjét. Hátha megtanulom a nyelvet, azt a nyelvet, és legközelebb már nem lesz szükségem Fehérlófia tolmácsolására.
Jancsó Miklós
(Elhangzott a millenniumi gyermekrajzpályázat megnyitóján, Budapesten, a Hadtörténeti Múzeumban.)
Credo. „Amikor kikerültem a pécsi Tanárképző Főiskoláról, megfogadtam magamnak, hogy mindent, amit tudok, igyekszem átadni a gyerekeknek.”
Dombyné Szántó Melánia, a Barcsay Képzőművészeti Iskola alapítója és vezetője
Az élet teteje. „Egy kollégám, Macskássy Katalin csinált egy dokumentum-rajzfilmet, gyerekek rajzolták és gyerekek mondták alá a szöveget, a címe Gombnyomásra. Azt a folyamatot mutatja be, hogy rontja el a nevelés, az iskola, egyszóval maga az élet szürkesége – ennek volt egy kis politikai felhangja is – a gyerekeket, azt, hogy milyen szürke, falanszterszerű életet él az átlag magyar városi kisgyerek. Volt köztük egy rendkívül tehetséges komlói cigánygyerek, valami hihetetlen tehetségről tett tanúságot, és a szíve vágya az volt, hogy eljusson odáig, fodrász legyen. Szóval az élete teteje ennyi. Ez már megmutatja, hová tud torkollni egy ambiciózus, tehetséges fiatal lélek.”
Jankovics Marcell rajzfilmrendező
Az élmény maradandósága. „Az ember meglepődött és elcsodálkozott azon, hogy ezek az általános iskolás korú gyerekek mennyire bele tudták élni magukat az ezerszáz, ezer évvel ezelőtt történtekbe, a magyar középkorba, átélték, kifejezték, és olyan elemi frissességgel hatott ránk, ahogyan a gyermeklélek újra tudja teremteni a megismert és élménnyé vált dolgokat.
Valóban minden gyerek valamilyen formában tehetséges. Van egy vizuális anyanyelv, ami minden gyerekben közös: a jelölő ábrázolás, kifejező hangsúly. Van tehetségsorvasztó és tehetség-felszabadító művészetpedagógia. Ha olyan üres a gyerek belső világa, mint a száraz itatóspapír, arról nem tud rajzolni. Ha valaki úgy, mint a Barcsayban Dombyné Szántó Melánia vagy Jámborné Balog Tünde Makóról, bevezette őket abba a korba, mesélt róla, kezükbe adta a krónikákat és az ifjúsági regényeket, filmeket vetített, és akkor a gyerekek egyszerre megteltek élménnyel, érzelemmel, volt mit kifejezni. S mivel egyik pedagógus sem erőltetett rájuk életkori sajátosságaikkal ellentétes alkotásmódot, az eredmény is hiteles, fantáziadús, kifejező és gyönyörködtető lett.
A pályázat népismereti részében a gyerekek cserepekből újra összerakták a hagyományos népi kultúrát. A magunk mindennapi életét kell élnünk. Ez természetes. Ám ahogy feledhetetlen afrikai költő és műfordító barátom, a Tragédia és a József Attila-versek fordítója, Alpha Diallo mondta: »Aki elveszíti a múltját, az arcát veszíti el. Nincs mire alapoznia emberi méltóságát.« Engedjük meg, hogy a gyerekek hadd ismerjék meg saját történelmüket, a hagyományos népi kultúrát. Nem nagyon stílusos cinikusan kinevetni egy tulajdonképpen a bartóki-kodályi program nyomában haladó pedagógiai módszert és azokat a csodálatos gyermekrajzokat, amik ebből születtek, ahogy ezt az egyik napilap újságírója tette.
A legmagasabb szintű megismerés az alkotó, a teremtő megismerés. Ha a gyerek művészetet csinál, tehát megfogalmazza rajzban, képben mindazt, amit megismert, ami élménnyé vált, akkor az kitörölhetetlenül benne marad egész életén keresztül.”
Dombyné Szántó Melánia iskolája nem művészképző. Minden jelentkező gyermeket elfogad tanítványául. Ám a képzőművészetet hivatásként választani akaró, 13-14 éves gyermekeket is kiválóan megtanítja a modell utáni tanulmányrajzok készítésére, amint ezt a művészeti szakközépiskolai felvételiken elért eredmények bizonyítják.
Kerékgyártó István művészeti kritikus
Hitelv a jövőnek. „Most zajlik éppen az olimpia. Két nő nyilatkozott a versenyen. Az egyik győzött, a másik vesztett. De még az egyik se tudta, hogy győzni fog, és a másik se tudta, hogy veszíteni fog. »Na és akkor mi lesz – lihegi a riporter –, hogyha veszíteni fog?« Azt mondták külön-külön, egyik a másik után: »Mi lesz? Elmegyek haza, és nevelem a gyerekemet. Ez lesz.« Ennél szebb nyilatkozatot én még nem hallottam.”
Csete György építész
(Szemelvények a Duna Televízió Vizuális nevelés és történelem címmel megrendezett kerekasztal-beszélgetéséből.)
A nemzeti műveltség vonásai. „Egykor két műveltség élt egymás mellett. Az egyik, amit a falu akarva-akaratlanul hozott létre régi elemekből, illetve a környező népek kultúrájából, amihez még sok európai elem is járult, a másik az általános európai műveltség, melyet főleg a magasabb osztályok tudtak elsajátítani és annak sok esetben magyar jelleget adni.
Az előbbi lassan elkopott, de sok esetben sikerült beépíteni nemzeti műveltségünkbe, mint az a népzene esetében Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László és mások működésével és alkotásaik segítségével történt. A népi műveltség az egyik olyan elem, mely kultúránkat jellegzetesen magyarrá teheti, amivel egyéni színt vihetünk be az európai műveltség kincsesházába.
A gyermekrajz-pályázat és a hozzá kapcsolódó nyári tábor olyan vállalkozás, melyen mindenki nyer, de legelőször a gyerekek lesznek ez által többek, hiszen amit egyszer megörökítettek, azt sohasem fogják elfelejteni. Mikor egy pesti gyerek ismerkedik a falvakkal, a mesélő öregekkel vagy éppen felpróbál egy régi népviseletdarabot, az olyan élmény, amit egész életében nem felejt el, és fogékonnyá válik a néphagyományok iránt. De még ennél is nagyobb hatással van a nyári táborozás, amikor egy települést, egy nagyobb tájat ismerhetnek meg, és ki-ki a maga választotta részletet, jelenetet megörökítheti.
Nyer vele az iskola is, hiszen népi-nemzeti irányban nemcsak szélesedik a tanulók látóköre, hanem kevésbé esnek áldozatul azoknak a kísértéseknek, melyek napjainkban az ifjúságot veszélyeztetik; erre Svédországban és Dániában hívták fel a figyelmemet. De a táborok munkássága hasznos a néprajznak is, hiszen az ilyen irányú könyvek iránt nemcsak fogékonyak lesznek a tanulók, hanem maguk is jól használható adatokat képben is megörökítenek.
Végül a magyar nemzet nyer ezzel a vállalkozással. Hiszen a történelemben, a néprajzban elmélyülve, alkalom nyílik arra, hogy a fiatalok eszményképet válasszanak maguknak. Erre pedig nagy szükség van!”
(Balassa Iván Herder-díjas néprajztudós, a Dán Akadémia tagja katalógusbevezetőjéből)
(Megjelent a Napút 2000/8-as számában.)
Cimkék: fénykör, körkérdés
