G. István László: Huszonnégy év
(önszócikk)
Öt ajtón át érkezett. Később felfrissítette és bántotta a Kereszthuzat. Amerre nézett, semmit nem talált, csak a hermetikus líra lapályát-végtelenjét. „Ez egy nagyon jó első kötet“, írta neki Orbán Ottó, „vers még nem sok akad benne, de van két telitalálat.“ „Egész jól berendezted a költői vegykonyhádat, de majd jön az Élet, és beleráz, amúgy istenigazán, a gatyádba.“ Vérig volt sértve. De valahogy jól esett neki a sértettség. Büszke volt rá. Miért kellene élnie? Hát nem él máris azzal, hogy van? Dickinson, Hölderlin sem éltek, Weöres sem tett semmit, minden „csak történt vele“, miért ne lenne ez elég neki is? Amíg ezen tempózott, körülvették Merülő szonettek, mint afféle ritka halak. Székely Magda, Gergely Ágnes lemérték a merülési sebességét. Elégedettek voltak. Ő meg elégedetlen. Megírta a „fogva tartott anyag legendáját“, a Napfoltokat. Szellemtárs végig apja-anyja. De már érkezett az Új láng, melynek láng gyúlhat gerjedelménél. Simon Balázs mutatta volna be ezt a negyediket, de meghalt. Tóth Krisztina élt. Bemutatta. Mégis a teljes visszhangtalanság öt éve következett. Istennel volt elfoglalva, katedrálist épített, kívülről portrék – vízköpők, belül eretnek imákból kupola. „Amíg alszom, vigyázz magadra“, szólt az Istenhez már három évesen – most eretnek keresés vezette Istenhez: vallotta, tagadta. Aztán ördögöt kellett űznie – ki a sorsképletéből, jóelőre. Születtek a Házasságversek, minden mocskos lett, ragadt. Kondoleáltak, azt is tudták, elvált. Talán még valaki ismerte is a nőt. Sikerült az ördögűzés. Zenei univerzuma, mint a sivatagban a homokdűnék, épült, – sorsvonalában egymást kergető porcsíkok – feltornyosult a Homokfúga. Újabb három év. Angolra, németre fordítják verseit. Sandfuge – kétnyelvű kötet: Iowa, Stuttgart, Hong Kong, öt költőtől műfordításkötetet ad ki, Pentagram: kinyílt a világ, de csak, hogy rácsukódjon egészen. Végzetes betegség tette mozgásképtelenné. Választóvíz volt az életében, lekerült a földről, felkerült az égre, lediktálták neki a Nap-monológokat. Profán szenvedéséből szakrális tereket építgetett aztán – Tandori Dezső szerint rálépett a babitsi útra – elérintődött a világból… A templommá vált nyomorúságban mindenütt Hármasoltár emelkedett. Közben szőtte a Repülő szőnyeget, hogy az időmértékes forma keresztjére feszüljön. Nagy szavak. Ez csak szolfézspéldatár. Kudarc. Kudarcaival szembe sose nézett. Eljött a tárgyalás ideje, meghalt apja, a betegség maradt. Mentségül védőbeszédei a vádbeszédek. Kitalálta Kandit, aki kíváncsian és kényelmetlenül sebezhető – drámai monológjaiban ragyogott a kandi kamera intimitást áttörő kandisága, hogy feszélyeződjön a sors. Adja meg magát. „Nem követtem el“, mondogatta. A kegyelem rászorult nyakára. A kegyelem nem szorult gondolatra. Megnősült, négy hónapos fia van. Majdnem meggyógyult. Most azt írja, azt írhatja, ami a Kenyere.
Illusztráció: G. István László
Ezek is érdekelhetik!
Agócs Sándor: Önszócikk →
Acsai Roland: Önszócikk →
Hegyi Botos Attila: Önszócikk →
