Virágh László: Négy rövidpróza
Táj vonatból
Béke és szomorúság. Odakinn az Alföld képei váltják egymást. Tanyák magányosan, távol egymástól, a nap fáradt sárga színnel önti el őket, szántóföldek, melyeken az őszi vetés smaragdja a tavaszt idézi, de pillanatra sem csapja be a szemet. Az egész felett bágyadt pasztellszínű ég lebeg lilásszürke felhőkkel. Egy festő mondta egyszer nekem: „Ha az egész tájból csak az eget látnám, akkor is meg tudnám mondani, milyen évszak van.”
Kopár kert, összesöpört gallyak, levelek fekete halmaza, rajta karcsú sárga lángok tánca. Vadvizek maradványa, száraz nád, az égen varjúsereg… Béke és szomorúság… A szolnoki pályaudvar: sínek, teherkocsik. Nyugalom, embert szinte nem is látni, vagy csak eltűnik, jelentőség nélkülivé válik a tájban. Még az emberalkotta gépek is osztoznak valamiképpen abban a szinte ember előtti természetességben, amit a fák, a föld, az ég áraszt magából.
Tiszahíd, füzesek, ezüstszínű folyó sima tükre, néhol apró fodrok rajta. A fény lassan vörösessé válik, a fűzfák kérgén a repedéseket meg lehet számolni, minden nagyon tiszta, nagyon békés és nagyon szomorú.
Az idegenség illata
Az idegenség illatát akkor érheted leginkább tetten, amikor külföldön vagy. Reggel még ki se nyitod a szemed, és máris érzed, amint körülleng. Nemcsak az orrodon át hatol a testedbe, hanem a füleden, a most már résnyire nyitott szemeden és a pórusaidon át szívódik beléd. Ilyenkor a legfélelmetesebb. Eszedbe jut, hogy most fel kell kelned, idegen tárgyakat érintesz majd, újabb idegen illatokat érzel, a látványról nem beszélve. Idegen emberekkel beszélsz idegen nyelven, amelyet bármilyen jól megtanultál is, mégis ezernyi csapdát rejteget számodra és így kiszolgáltatod magad azoknak, akik anyanyelvükként tudják. Elmerülsz az idegenség illatában. (Különös módon azonban, amint felkelsz és beleveted magad a forgatagba, a kellemetlen érzés elmúlik, mint amikor már úszol a hideg vízben. Sőt, már élvezed is a sok új ingert, új helyzetet, amelyben próbára teheted magad, és jólesően tapasztalhatod meg rátermettségedet, hogy megoldást találj mindarra, amivel szembekerülsz.) Ilyenkor természetes és helyénvaló ez az érzés. De bizonyára átélted már olyankor is, amikor, bármennyire is kutattál, nem találtál magyarázatot rá, miért is öntött el, rohant rád olyan hirtelen. Őszi reggelen, amikor még nem szeretnél felébredni; félálomban tiltakozol az álom elmúlása ellen, még akkor is, ha az nem kellemes. Még akkor is, valahogy otthonosabb, mint a valóság. Ugyanis ahogy ébredezel, minden erőfeszítésed ellenére, ami persze csak olaj a tűzre, éledő érzékeid egyre inkább tudtodra adják azt, hogy idegenben vagy. Az idegenség illata elborít, hiába látod magad körül az ismerős tárgyakat, valahogy mindennek idegen szaga van. Rádöbbensz, hogy ezt már számtalanszor érezted valamelyik külföldi utad helyszínein Genfben, Rómában, Párizsban, ahol teljesen érthető és megmagyarázható volt, de itt most vajon mit keres? Nem tudod, csak sejted. Sajgó vágy támad benned valami távoli hely után. Azt szeretnéd, ha egy kedves, lágy hang vigasztalna, közelségével elfeledtetné ezt az érzést, éreznéd az otthonosságot, amely eltörölné, érvénytelenítené ezt a tudatot, ami töprengéseid nyomán most már egyre világosabban rajzolódik ki benned: hogy számodra maga a világ idegen.
Késik a tavasz
Késik a tavasz. Egy hónapja már megvillantotta felettünk fényeit, árasztani kezdte ránk illatait, ígérgetett fűt-fát, aztán megcsalt bennünket s visszalökött a tél hideg ölelésébe. Micsoda csalódás! A fák rügyekkel telve, pattanásig feszülő izmokkal várják a virágzás pillanatát. A korai virágok minden eddiginél dúsabban borítják a tisztásokat, domboldalakat. Még ott is hóvirág és ibolya virít, ahol azelőtt soha, nem is beszélve a kapotnyak apró csillagairól. A fű is zöldül, a szemnek jóízű ez a sarjadó előleg, ez a bizakodó üzenet: itt vagyunk, jövünk, ne féljetek!
És mi nem félünk. Nem félünk, bár egy kicsit azért meg vagyunk ijedve. Annyi minden másképpen van, mint régen. Itt vannak például ezek az ibolyák. Gyönyörűek, mélytüzű, hatalmas fejüket büszkén emelik a magasba, de amikor letérdelek hozzájuk, hogy megszagoljam őket, nem érzek semmit. Nincs illatuk. Talán azért, mert hűvös van? Lehet. De eddig még mindig úgy volt, hogy az ibolya illatozott. Nem tűnt fel nekem, hogy hűvösben hűvösebben viselkedett volna.
Seregélyek ülnek a távvezetéken. Először nem ismerem fel őket, de amikor felrebbennek, röptük felfedi inkognitójukat. Most nem zajosak, mint ősszel. Némán távolodnak, úgy látszik, megijedtek tőlem. A seregély gyanakvó. Lehet, hogy igaza van.
Mátyásmadár is van. Ő is más, mint általában. Egész közelre bevár, csak akkor repül el kiáltozva. Válaszolok neki, de meg se hallja. Saját rikácsolásától eltelve, méltatlankodva menekül.
A Nap sápadtan, felhőfátylon át tekint a tájra. Sólyom kiált a távolban, hiába keresem, nem lelem az égen szárnya ívelt rajzolatát.
Hiányoznak a lombok, az illatok, a méhek. Csak egyetlen poszméh dünnyög panaszosan, bundácskáját fázósan összehúzza magán, ki tudja, mit keres ebben a zord tavaszban idekünn.
Anna Lavínia szeme
Anna Lavínia szeme hegyitó-tisztaságú szürke gyöngypár, közepén a pupilla fényes, kerek tükör, amelyben önmagad láthatod: megmérettél. Néz rád öntudatlanul és bölcsen: semmit sem tud, tehát tud mindent. Nem zavarja fölösleges ismeret, benne szunnyad a mikrokozmosz, ő meg a világban, amelytől még el sem különült, amellyel még egy, amelyet még közvetlenül átélhet azon a kicsiny sarkán keresztül, amit létével betölt. Így hát arcán az istenség nyugalma honol. A nemlétből alig hogy a létbe lépett, még magán viseli a másik világ jegyeit.
Megilletődötten szólítom: Ki vagy? Honnan jössz? Valóban belőlünk lettél? Milyen volt, amíg nem voltál? Mondd! Meséld el most, amíg nem tudsz beszélni, hiszen amint megtanulsz, úgyis elfelejted ezt az ősi tudást, ezt a mindenek fölött valót!
Izgatott hangom megindítja, szólni próbál, válaszolni, mintha a szavakat keresné, korához képest meglepően tagolt hangokat ad… most mindjárt kimondja! Tovább faggatom, segíteni próbálok, már alig hiányzik valami… már szinte értem, ő is egyre izgatottabb, arca kipirul, a két gyönyörű szem csillog… most… most talán megtudom… vonásai eltorzulnak az igyekezettől, hogy kimondja a kimondhatatlant, érzem, egy hullámhosszon vagyunk, mikor előtör ajkai közül a hang, a feloldás, a feloldhatatlan feloldása: a tiszta, dallamos, világosan érthető, kétségbeesett sírás.
Illusztráció: Sirály Párizsban (GMK fényképfelvétele)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
