Gavallér János: Látlak (Három vers)
Becsukom szemeim
Becsukom szemeim,
nem bírom látni:
Sercegő fájdalom,
amint vérthörgőn
koncon marakodik.
Becsukom szemeim,
– vak már mindenki,
vak akarok lenni,
amit éreztek,
akarom érezni!
Becsukom szemeim,
mint nap az éjben,
maradok egy helyben,
forog ringlispíl,
nem változik semmi.
Becsukom szemeim,
– vak már mindenki,
vak akarok lenni,
amit éreztek,
akarom érezni!
Kopogtatnak
Ha kopogtatnak néha,
csak a nagy sötét árnyék-múlt
toporog ajtóm előtt;
sötét árnyék várakozik,
emlékeim, odakint.
Nagy-nagy sötét árnyéka
a perceknek, óráknak,
s kopogtatnak egyre többet
rejtett időkapukon,
dimenziókon keresztül.
Csak itt hallom legbelül!
Rám zárult árnyéka fénynek,
világosságnak, létnek.
Mikor bezártam az ajtót,
talán Istent zártam ki!
Félelmeim kopogtatnak,
hogy itt áll előttem a múlt.
Az ajtót bereteszeltem,
változatlan az emlék.
Isten, tán én rontottam el?
Kezemben volt a kulcs.
Látlak
Álmodok majd veled,
egy tavaszi réten…
ahol a pillantás lesz a menny,
s a nap ragyogása csendben
öleli majd magához a hajnalt,
s ott felejt bennünket az idő,
mint örök gyerekeket
egymás karjai közt
Gavallér János a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Jenei Zoltán festménye
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
