Nagyatádi Horváth Tamás: Bolhapiaci részegség (Két vers)
Az arcomat hordom
Biccentek… Sziasztok régi makacsságaim,
bemerevült, sziklás partoldalak, szerelmes fények!
Sziasztok régi felfröccsenések zsíros nyomai
és sziasztok lelkem csillagos izmai, csontjai!
Fontos dolgom van, az esti táncrendet olvasom.
Álhírek és rémhírek válnak láthatóvá benne:
A slágergyáros munkát váltott, mostantól nem fél,
de a nóták ugyanarra a rigmusra íródnak tovább, tovább…
Szabadon felhasználható szereplők, képek
és elnevezések keringenek a Föld túl közeli,
mégis, még sosem leírt gyűrűjében.
Szemétövnek mondanám, fel búcsú csókra cimborák…
Ritka fények keltenek elsőbálozós reményeket.
Szemembe nevet mielőtt rámköszön
a vízköves diszkógömb, ahogy körbeintek itt,
a lomtár tehetetlenségi részlegén.
Az arcomat hordom… Nem a szél vágta hozzám,
és nem is küldönc hozta, magam faragom.
Nyitott szemeim előtt pereg az élet gyöngysora,
ahogy szokás, a pillanat, az óra, tovább, tovább…
Táncos lépeim alatt nyikorog a parketta,
sziasztok régi hangjaim, régi semmiségeim!
Sziasztok mutatkozó, halvány tekintetek!
Elmosódó, régi tervek, fel búcsú csókra cimborák…
Lapokat tépek szét… Sziasztok régi soraim,
régi verseim és szövegeim, jó szelet kívánok!
Sziasztok régi kalapálások és vésések nyomai
és sziasztok lelkem csillagos izmai, csontjai!
A fűben elfekve nézem hol a báltermet, hol az éji eget.
Kint is vagyok és bent is vagyok, gondolom,
lehetetlenül semmi sem lehet már nehéz.
Az arcomat hordom, és elalszom és táncolok tovább, tovább…
Bolhapiaci részegség
Hajnalodik.
Valami hadvezér figyeli az eget így,
egy titkos magaslatról kémlelve messze,
maga nevelte vitézei csatarendje felett.
Szemem sarkában angyalszárny lebben,
amíg háton fekve, csak kényelmesen nézem,
ahogy a fehér plafonon felvonul a valódi ellenfél,
a napról-napra szürke habbal áradó tenger.
Még háton fekve, gondolom, lélegzetem tutaján
és örvények között egyensúlyozva nyitom szét
a lomha hullámokat, hogy vizsla
szemeimet újfent az induló naphoz állítsam.
Veszem a nincs semmi új varázsigéjét
és untalan ismételgetem, hóra, esőre, szélre,
tikkasztó napsütésre és minden semmiségre.
A tenger megnyílt újra és mi megyünk, megyünk.
Csőlátók magabiztossá tevő varázslencséjét
csúsztatom szememre: Mennyivel másabb így
ugyanaz a tenger! Előjönnek a piszkos fodrok
névtelen redőiből a túllőtt, harcos színek
és az apró részletek, amelyek nélkül nem élet ez.
Apró részletek a sivárság szivárvány mintáján.
Mintha bejáratós motor volna, úgy zsibongatom
az agyam, pengetem gerincem.
Finom olajat oszlatok szét permetezve,
kivonat egy másvilágból, a csodálat bevonata erre.
Csodák látásához itt rég nem elég csak a lencse:
Összhang kell, hogy ebből a hajnalból
átérjek a reggelbe, szétnyitott hullámok fala között
lépdelve a mára rendelt ígéretföldjére,
a mára megnyert senkiföldjére… Felfedezném,
ami tegnap ilyenkor még mélység és titok volt,
holnap pedig, ha mai rejtekéből elő nem penderítem,
már messze lesz, visszabújva a megnemtörténtség
törtfehér falrepedésébe. Hogy is mondjuk ezt?
Más dimenzió, más piac, öntudatba merült anyag.
Imádságaim később arról szólnak majd
kávék, rövidek és bókok zátonyán,
hogy az árulkodó részleteket előbb lássam meg
és azokat előbb is értelmezzem akárkinél.
Ébrenlétemben a másvilág olaja vezet!
Az töri meg és adja tovább a nézéseket,
az töri meg és adja tovább az intelmeket,
azon csúsznak tovább a csak durvábbra csiszolt szavak.
Népem, seregem! Nézzetek végig most mások,
a jobb sorsra érdemes mások egykori tulajdonán:
Ömlesztett vackok, hibásak vagy hibátlanok,
színek, formák, ébrenlétbe sajtolt álmok…
Íme, jönnek a vevők, fejtetőre csúsztatott szemüveggel!
Zúg bennük a világ értékéről megfogalmazott
legfőbb törvény, az árak szabását illetően…
Szegény vitézeim, szegény hadvezér énem!
Aludni küldelek titeket, de remélem résen lesztek
kézzelfogható kínomban, bolhapiaci részegségemben.
Ha összecsapnának felettem a tenger hullámai,
az útra a megmaradóknak attól még emlékezni kell!
Szemem sarkában angyalszárny lebben,
figyelmeztet, ideje megmerítkeznem
a visszavonuló, mára utolsót villanó álomfényekben,
hogy a zajongó tengeren aztán száraz lábbal
keljek át üldözött, de mindig győztes seregemmel.
Sosem készült még olyan leltár, amelyikből hiányozna
a következő csatám, hát hogyan is veszítenék?
Hajnalodik…
Illusztráció: R. Tamás fényképfelvétele
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
