Manfried Rauchensteiner: Idegenként a hazában
Evakuálták, instradálták, perlusztrálták, ellátmányozták, bekaszárnyázták, repatriáltatták őket. Az első v ilágháború alatt Ausztriában egymillió menekült volt, akik a Monarchia peremvidékeiről érkeztek.
Ausztria-Magyarország nem számított erre: a háború, amelyet 1914-ben olyan vidáman kezdtek meg, másként alakult, mint ahogy várták. És nemcsak katonai szempontból. „Minden utca fekete rothadásba torkollik” – verselte Georg Trakl. Átélte a harcokat, és megismerte azokat is, akik a háború elől menekültek; belerokkant abba, amit látott. Jöttek a lengyel galíciaiak, ruszinok, huculok, cigányok és más népek. A zsidók egész csapatokban érkeztek, mindegyiküknek megvolt a személyes története, heteken keresztül úton és erejük végén voltak. Ugyanakkor remélték, sőt, elvárták a segítséget, és joguk is volt rá, mivel bár idegenek voltak, mégis a saját országukban.
Ausztria -Magyarország Szerbiával szembeni hadüzenete és a déli felvonulás, valamint az Oroszország elleni harc kezdete hirtelen evakuálási intézkedéseket váltott ki. A menekülés és az elűzetés kezdetét vette. Ez a Habsburg Monarchiának a Szerbiával és Montenegróval határos területeire és a keleten lévő országrészekre egyaránt vonatkozott. Míg azonban a Szerémségben, a Bánátban és Bosznia-Hercegovinában menekülésre kényszerült civileket, mintegy 100.000 embert, túlnyomó részt a hazájától nem túl távoli területen el tudtak helyezi, Galíciából és Bukovinából 1914 augusztusában népvándorlás indult a Monarchia belső területei felé. Először mindez még átláthatónak tűnt, s a hadvezetésben megalapozott logikára épült. Civil személyeket – ahogyan ezt egy császári rendelet előírta – „ a hadviselés céljából tartózkodási helyükről kötelezően el kell távolítani”. Az evakuálás az ő védelmükben is történt.
A határvidékeket kiürítették. Erre alig két hét állt rendelkezésre. A menekültszakaszok mozgásnak indultak. A legtöbb ember nem akart mást, mint a közvetlen veszélyzónából kikerülni. Ez azonban folytonos továbbköltözést jelentett, ami végül meneküléssé eszkalálódott. Galícia elnéptelenedett, hogy helyet csináljon a háborúnak.
Az osztrák és a magyar belügyminisztereknek egyaránt feladatukká vált a menekültek ellátását megszervezni és finanszírozni. A menekültáradatot be kellett csatornázni, és az elhelyezésükre kijelölt országrészekbe irányítani. Az első kötelező megállók az átvilágító állomások voltak, amelyeken a kiválasztás zajlott. Ha nincstelenül, főként készpénz nélkül érkezett valaki, akkor egy menekült transzportba sorolták. Akiknek volt kellő pénzeszközük, saját költségen folytathatták menekülésüket. Nem volt szükség csempészekre. Köztudott volt, hogy a vágyott úti cél Bécs. Eleinte még menetrendszerűen közlekedő vonatokkal mehettek tovább. A vonatokat megállították Bohumín, Cieszyn, Marchegg, Bruck an der Leitha és Uherský Brod vasútállomásokon, hogy a Monarchia észak-keleti részéről érkező tömegeket újból kontrollálják. Szigorúan ügyeltek arra, hogy a menekültek ne a saját belátásuk szerint széledjenek szét: mintegy 200-300 ezer ruszin és lengyel menekült Galíciából az első nagy menekülthullám idején. A legtöbben a legrövidebb utat választották nyugat felé, vagy a Kárpátokon keresztül, és Magyarországon kötöttek ki, de őket továbbküldték.
A magyar kormány csak a szerb határvidékről jövő menekültekért vállalt felelősséget, ezért elrendelte a Felvidékre, a mai Szlovákiába érkezett galíciaiak kiutasítását. Főleg a zsidó menekültek elszállásolása ellen hadakoztak elszántan. De más transzportokkal szemben is ellenségesen léptek fel. Amikor 1914 októberében Kassára érkezett egy menekültszállítmány, a lakosság megrohamozta a pályaudvart, hogy a migránsok kivagonírozását megakadályozza.
A menekültkérdés az alapvetően békés, normál ügymenethez szokott osztrák állami hivatalokat is túlterhelte, és senkit sem tudtak sem vissza, sem továbbküldeni. Galícia és Bukovina is a birodalom osztrák felének része volt. Így utána kellett nézni, hogy hogyan lehet a még csak nem is felmérhető emberáradat elszállásolását megoldani, mivel a döntéshozók őket lehetőség szerint a központoktól távolabb eső területekre akarták szállítani. A legtöbbet Belső-Ausztria, valamint Csehország és Morvaország területén osztották szét.
Nem mindenütt fogadták őket szívesen. Pedig ők csak egy népvándorlás előhírnökei voltak. A menekültek tömegének hetekre volt szüksége, hogy a számukra kijelölt területekre megérkezzék. A sorsuk iránti megértés rohamosan csökkent. A galíciai menekültek kevés holmival érkeztek. Őket ugyanúgy, mint a frontra vezényelt katonákat, tehervagonokban szállították, amelyeket a katonai transzportra jellemző feliratokkal láttak el: „Negyven férfi vagy hat ló”. Asszonyokról és gyermekekről nem esett szó. A galíciaiak természetesen a nagyvárosokba is igyekeztek. Bécsben már 1914 novemberében 140.000 menekült volt. Prágában, Brünnben és Grazban további 100.000. Ugyanekkor voltak napok, amikor 3.000 menekült érkezett Bécsbe. Köztük sok zsidó is. December 10-én Bécs leállította a migránsok fogadását. Prága, Brünn és Graz hasonló intézkedést foganatosított. Újévkor azonban már mintegy 200.000 menekült volt Bécsben, közülük 150.000 nincstelen.
Az első menekülthullámot egy második követte. Újfent Alsó-Ausztriában, Felső-Ausztriában, Stájerországban, Csehországban és Morvaországban kellett elhelyezni az emberek nagy részét. Üresen álló épületeket, istállókat és felállított sátrakat bocsájtottak a rendelkezésükre. Ismét magánszállásokra küldték azokat, akiknek volt miből fizetniük. A nincstelen menekülteket azonban táborokban kellett elhelyezni, amelyeknek a legtöbbjét orosz hadifoglyokkal, illetve magáncégekkel építtették. Az első barakklágerek októberben készültek el, és nyújtottak védelmet annak, aki rászorult. Wagna bei Leibnitz egy nagy tábornak adott otthont, ahová az első lengyel menekült transzportok 1914 novemberében érkeztek meg. Egy hónappal később már 14.500 menekült volt ott. Éppen ez a tábor tudatosította az ilyen szükségszállások minden problémáját. Hiányoztak a higiénikus toalettek, mosó- és fertőtlenítő lehetőségek. Iskolákról és munkahelyekről már nem is beszélve. Először csak az számított, hogy az embereket elhelyezzék. Decemberben flekktífusz ütötte fel a fejét. Januárban már tífuszjárvány tört ki. Orvoshiány volt, mivel az orvosokat gyakran besorozták, akik pedig Galíciából menekültek, nem számítottak nincstelennek, így mentesültek a táborban való elszállásolás alól. Ennek következtében szükségintézkedések kellett foganatosítani. Csak fél évvel később tudtak teljesen úrrá lenni a tífuszjárványon.
Új táborok jöttek létre. Időnként egy-egy csarnokszerű barakkba akár 600 embert is bezsúfoltak. Ezeket a helyiségeket nagyobb egységekre, azon belül egy-egy családnak kijelölt kisebb részlegekre bontották. A tűzhelyek a köztes folyosókon voltak, fürdők és toalettek egészítették ki az igen egyszerű szállásokat. Az ágyak nagyrészt katonai vaságyak voltak, amelyekre szalmazsákokat helyeztek. Szekrények híján a holmikat bőröndökben és kosarakban tartották, vagy a gerendákra akasztották. A menekülteknek nem voltak elvárásaik, és ennek így is kellett lennie. Ha – ami elő is fordult – veszekedés tört ki, a tábor vezetése a hadsereget szólította fel a nyugalom helyreállítására. Ez jellemezte a régi Ausztriát.
A belügyminisztérium biztosan minden tőle telhetőt megtett, hogy egy humanitárius katasztrófát elhárítson. Számtalan segélyező bizottság támogatta a munkáját. A hivatalnokok és a magánszemélyek ugyanakkor gyakran a járási és a tartományi hivatalok heves ellenállásába ütköztek, még a bécsi önkormányzat sem volt kivétel. A menekültek sorsának jobbítására irányuló javaslatokat gyakran meg sem hallgatták. Nem értették meg, hogy ezek az emberek a saját hazájukon belül idegenek. A hivatal hamarosan azt hangoztatta, hogy tele szekérre már nem lehet többet rakni.
Itt-ott megszokták a menekültek látványát. A nagyvárosokban eltűntek a tömegben. Ugyanakkor a kistelepüléseken és a vidéki régiókban az idegenszerű kinézet feltűnést keltett. A szokatlan ruha, az addig alig hallott nyelvek, meg hogy egyes jövevényeknek más szaguk volt, mint a helyi lakosoknak, ellenérzést váltott ki, és sokan gúnyolódtak az idegen szokásokon, a kaftánt viselő, pajeszos, hosszú szakállas zsidókat megbámulták. Az antiszemitizmus feltámadt poraiból. Nőtt az elutasítás és a nyugtalanság, mivel a migránsáradat nem hagyott alább.
Épp hogy sikerült a keletről érkezett menekülteket elszállásolni, már jött az újabb hullám. Az Olaszország elleni háború a Habsburg Monarchia déli részén is menekülést és elűzetést okozott. 1915 májusában a trentinói vidéken, valamint a Középső és Felső Isonzó-vidéken a Monarchia keleti részéhez hasonló kép kezdett kialakulni: a határvidéki településeken és birtokokon élőket felszólították, hogy hagyják el a házaikat. Aki magától nem ment, azt kötelezték rá. „Mindenki egy kézi poggyászt hozzon magával, a legfontosabbakkal, egy gyapjú takarót és 5 napra való élelmet” – szerepelt a plakátokon, amelyeket szerte a vidéken kifüggesztettek. Most sem közeli vidékeket választottak ki a menekültek elszállásolására, .hanem újfent a Monarchia belső területein lévő városokat és településeket, és nem utolsósorban a táborokat. Azt, hogy hová kell menniük, a kvázi deportáltak tudták meg utoljára.
Most a belügyminisztériumot nem érte meglepetés. Már 1915 áprilisában, amikor még folytak a tárgyalások, hogy tényleg megtámadják-e Olaszországot, felszólították a Monarchia belső részein lévő településeket, hogy ismertessék, milyen elszállásolási lehetőséget tudnak biztosítani a menekültek részére. Májusban kialakítottak egy központi transzport-irányító hivatalt. Az elosztó állomások Salzburgban és Leibnitzben voltak. Az átvizsgáló állomások, ahol – mint ahogyan a keleti határokon is – a Hamupipőke-szabály alapján jártak el. Ha a menekült rendelkezett pénzeszközzel, akkor előre kijelölt, a menekültek letelepülésére alkalmas területekre irányították. Ha nincstelen volt, akkor lágerba került. Ha felmerült a gyanú, hogy valaki ügynök lehet, vagy Olaszországgal szimpatizál, akkor internálták. És újra transzport transzportot követett. A dél-nyugatról érkezők gyakran azokba a táborokba kerültek, ahol addig lengyelek és ruszinok voltak. Utóbbiakat vagy másik táborba vagy hazaküldték. Durva becslés szerint a Monarchia Olaszországgal határos övezetéből 150.000 embert kellett elhelyezni. Ezzel rövid időre a nincstelen menekültek száma 550.000-re emelkedett. Ezen felül még ott voltak a pénzzel rendelkező menekültek is, ők 3-400.000-en lehettek. A menekültek összlétszáma mintegy egymillió lehetett.
A szociális kapcsolatok elősegítése, a nyelvi problémák enyhítése és a vallási igények kielégítése érdekében a táborokat nemzeti, nyelvi és vallási alapon különítették el. Így pl. Branau am Innben olasz nemzetiségű dél-tiroliak, Bruck an der Leithában szlovénok, az alsó-ausztriai Enzersdorfban bukovinai románok és ruszinok, Pottendorf-Landeggben olasz nemzetiségű partvidéki lakosok, Mitterndorf bei Grammatneusiedlben déltiroli olaszok, Oberhollabrunnban bukovinai románok és ruszinok kaptak elhelyezést. Steinglammba horvátok és szlovének, Unterwaltersdorfba lengyelek, Wagna bei Leibnitzbe először lengyelek, majd olasz és szlovén nemzetiségú partvidéki lakosok, Walsbergbe ruszinok kerültek. A branaui menekülttáborban 129 barakkban mintegy 12.000 embert szállásoltak el, háromszor annyit, mint ahány lakosa Branaunak volt. A kis Wagna bei Leibnitzbe 30.000 ember került.
De ezek csak a fő táborok voltak. Számtalan település csupán néhány tucat vagy néhány száz menekültnek adott otthont. Szükségessé vált, hogy a menekülteket minél inkább szétszórják, és így a terheket megosszák. Jó példa erre a Felső-Ausztiában lévő eferdingi járás. Grödig bei Salzburgban is egy nagyobb tábor jött létre. A grödigi csendőr naplót vezetett, és nem győzte elégszer hangsúlyozni, hogy milyen csodálatos volt az illetékességi területén található tábor. A csatornázott táborban volt saját ivóvízvezeték, kórház, műtőteremmel, a fertőző betegeket elkülönítő barakkok, dezinfekciós és tetvetlenítő állomás, ürülékégető berendezés, mosoda, fürdő és egy saját vágóhíd. 12.000 menekültet szállásoltak el itt. A láger vezetésének sokrétű feladata volt:
„A táborlakók, akiknek a lustaságát külön ki kellene emelni, és akik nem voltak a tisztasághoz és rendhez szokva, sok munkát okoztak, és próbára tették a türelmet és a kitartást. Ezeknek a menekülteknek egy része nem épült fel lelki letörtségéből, annak ellenére sem, hogy ők itt biztonságos körülmények között várhatták a hazai viszonyok és események alakulását, mivel vagy a biztos állásukból dobták ki őket, vagy a kemény munkával felépített üzletüket, házukat, birtokukat kellett egyik napról a másikra elhagyni, hogy a puszta életüket meg tudják menteni.” – jegyezte fel a csendőr.
1915-ben, ahogy visszahódították Lemberget, a belügyminisztérium már elő is készítette a galíciai menekültek hazaszállítását, ami eleinte csupán egyszerű adminisztratív intézkedésnek tűnt. Természetesen azok, akik a javaikat otthon hagyták, és talán birtokkal is rendelkeztek, igyekeztek haza. Kérdéses volt ugyanakkor, hogy javaikból mi maradt meg, hiszen a front kétszer is átvonult szülőföldjükön. Különösen azok a területek szenvedtek nagy kárt, ahol katonák százezrei heteken és hónapokon át sáncolták el magukat a háborúban. Nem lehetett tehát könnyű szívvel hazamenni sem. Akik az önkéntes visszatérésre nem voltak hajlandók, azokat mind gyakrabban kötelezően repatriálták, nem túl nagy sikerrel, hiszen a menekültek összlétszáma egy egész év alatt csupán mintegy 100.000 fővel csökkent. Ennek következtében egy további konfliktus éleződött ki. A települési és regionális közigazgatási szervek újra és újra megpróbálták a menekültek elszállítását elérni, mivel a hazai lakosság egyre fokozódó nyomásának voltak kitéve. A helyiek hozzáállása mind elutasítóbbá vált: Azt hangoztatták, hogy a menekültek élősködők, ők az okai a nem megfelelő higéniás környezetnek és ennélfogva a különböző fertőző betegségeknek is ők az okozói. Különösen a zsidók felverik az árakat, és kiszolgálják a fekete piacot. Egy részük nem akar dolgozni, más részük viszont az egyes szakmákra vonatkozó munkavégzési tilalmat sem veszik figyelembe. Bécsben a jól menő ügyvédek sikeresen megakadályozták, hogy a zsidó kollégák ügyvédként praktizálhassanak, mivel féltek a konkurenciától.
Amikor az osztrák parlamentben 1917. július 22-én egy, a háborús menekültek védelméről szóló törvény megalkotásán dolgoztak, Janez Evangelist Krek ironikusan megjegyezte: „Csodálkozom, hogy nem lett minden menekült bűnöző. Csodálom a passzív hősiességüket, amivel elviselik a gyűrődést. Csodálom, hogy ezek az emberek nem fordultak el az államtól, a jogtól, a törvénytől, a rendtől, a világtól, Istentől”.
A menekültek nem éreztek hálát, habár a birodalmi tanácsi képviselő, Alcide Degasperi kijelentette, hogy a belügyminisztérium részéről a lehető legtöbbet tettek a menekültekért, és az üldözöttekből végül állampolgárok lettek. Szerinte sok szeretet irányul feléjük, Csehországban, Morvaországban, Felső-Ausztiában, Alsó-Ausztriában és Stájerországban egyaránt. Valójában a menekültekkel tárgyakként s nem emberekként bántak.
”Evakuálták, instradálták, perlusztrálták, ellátmányozták, bekaszárnyázták őket, mintha nem is lett volna szabad akaratuk, nem lettek volna jogaik.”
A menekültek visszaszállítása legalább olyan drámai volt, mint a kötelező evakuálásuk. A gyökértelenné vált emberek egyesével vagy csoportosan tértek vissza lerombolt hazájukba. Hétmillió ember volt érintett, egy részüknek semmije sem maradt. Ennek ellenére a visszatelepítéseket gyorsított ütemben folytatták. Galíciát újra fel kellett építeni, kerüljön bármennyibe is. Sokan örömmel siettek haza. Mások azonban nem bíztak benne, hogy odahaza még várja őket valami, amire újra fel tudják építeni egzisztenciájukat. Az ő számukra egyszeriben az ausztriai tábori élet kívánatosabbá vált, mint a hazatérés.A nincstelen táborlakók titkos álma az volt, hogy követhessék azokat, akik már a 19.sz. második felétől Galíciából az USA-ba vándoroltak. A legtöbbjük álma azonban nem teljesült. Haza kellett térniük. Azokat a híreket pedig, amelyek szerint Kelet-Galíciában a repatriált menekültek közül naponta százak halnak meg, vagy nem hitték el, vagy hidegen hagyta őket. Elvégre annyian meghaltak már ebben a háborúban.
Posta Ákos István fordítása
Manfried Rauchensteiner (1942. július 25. – , Villach), osztrák történész, többek között a Bécsi Egyetem és a bécsi Diplomáciai Akadémia professzora. 1988 és 1992 között a Honvédelmi Minisztérium hadtörténeti szolgálatát vezette. 1992 és 2005 között a bécsi Hadtörténeti Múzeum igazgatója volt. Jelenleg is számos osztrák hadtörténeti intézmény, szervezet tagja, szakértője. 2005 és 2011 között Drezdában koordinálta a német Bundeswehr múzeumának kialakítását.
Illusztráció: Manfried Rauchensteiner (wikipedia.org)
Cimkék: esszé, műfordítás, voltjelen
