Fekete Anna: Mégis (Négy vers)
Hajóúton, el
Kinek szól ez a megállíthatatlan dübörgés,
prüszkölés? Kinek szól a csend, amely a hajnali
vágyakozásnál is merészebb és elevenebb?
Esztelen a tenger grammatikája. Se tárgy, se idő, se mód,
ami segíthetné az utazót, vagy szám és személy.
A hullámok eltörlik, ami másoktól elválaszt.
Csak az infinitív pártatlan és közömbös
lendülete marad: születni vagy meghalni.
Brazília
Nekem ezek íratlan testek.
Szépek, könnyűek. A barnás bőrön
nem ütnek át a bűnök kacskaringói,
a lilás visszerek. És nincsenek szeplőik.
Egy kislányarcra sem vet árnyékot a szégyen,
úgyhogy itt nem tudnak elpirulni sem.
És hol vannak a Komáromból ismerős
szemölcsök? Annál több liffentyű, bibircsók,
gyanús anyajegy, ahány nulla a nénik
takarékkönyvében. Itt nincs mire várni,
nincs mit gyűjtögetni. Délen a hús
gyorsan megadja magát a hőségnek.
Mégis
A tengerjáró madarat is a földre szegezi
a gondoskodás. Aludt a felhők felett,
kitárt szárnyakkal körbeölelte a földet,
de most tipeg-topog a költőhelyen.
Vagy csak ül rezzenés nélkül,
nem is álmodik.
A szívverése, a melege,
ami repülni tanítja a fiait.
A Rio de Sul torkolatánál
A lélek nem felejt. Egyetlen árulást,
ütést vagy horzsolást sem, bár a test
(szolgáink közül a legengedelmesebb)
csak megrázza magát. De mi gyógyíthat,
egy régesrégi „nemet”?
Talán csak egy második ifjúság.
Illusztráció: Brazil halászok (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
