Óbuda (3.)
Óbuda. Egy emlék, egy hely… S talán egy ötlet, hogy Óbudán legyen…
E jelzésszerű szavakkal – emlékfelelevenítésre sarkallottunk többeket: egy kedves hely, egy volt esemény megidézésére, vallomásra, és… akár ötlet is születhet: mi lenne érdekes, szellemes, emlékezetes Óbudának (és Békásmegyernek), valami, ami ezután valósulhatna meg?
Szerdahelyi István
Az én Óbudám. Valaha, húszéves fejjel, szinte mindennap kiutaztam ide a HÉV-vel. Igencsak messziről, a város másik végéből, s az út életem kockáztatásával is járt, mert a Filatorigát és Aquincum között, ahová igyekeztem, nem állt meg a vonat, s ezért egy kanyarban – akkoriban még kilinccsel nyithatók voltak a vagonok ajtajai – mindig ki-kiugrottam a robogó szerelvényből.
Szerelmes voltam, persze.
Apró, kétszoba-konyhás házak álltak errefelé, deszkapalánkkal körbevett kertekkel, egy-két szilvafával, szőlőlugasok levelei között átszüremkedő napsugarakkal. Földes utcák mentén csodálatosan óriási lapulevelek, csend, álmosan nyújtózkodó macskák.
A szerelmem, akiért az életemet kockáztattam, szigorú arcú hajógyári munkás gimnazista lánya volt. Ilyen emberek éltek errefelé, egyszerűen, de célratörően, a két szobájuk közül az egyikben még zongora is terpeszkedett. Akkoriban még nem olvastam – hiszen meg sem írta – H. H. Kelley „A vonatkoztatási csoportok két funkciója” című tanulmányát, s nem tudtam, hogy ez a zongora a hajógyári munkás apa „összehasonlítási vonatkoztatási csoportjának” státusszimbóluma, és a házuk felé baktatva nem dúdolhattam magamban – hiszen ez a dal sem született meg még – a „Kislány a zongoránál”-t, de olyan szerelmes voltam, hogy a kanyarban mindennap kiugrottam a robogó HÉV-szerelvényekből.
Manapság, a főiskola felé utazva, ahol tanítok, megint gyakran visz az utam errefelé. A Filatorigát után akkor se tudnék kiugrani, ha nem lennék roskatag hetvenes, hiszen az automata ajtók nyithatatlanok. A lány, akiért akkoriban az életemet kockáztattam, 1956-ban külföldre emigrált, eltűnt. S aztán minden eltűnt: ha kinézek a HÉV ablakán, panel-sorházakat és betonutakat látok. Kelley megírta „A vonatkoztatási csoportok két funkciója” című tanulmányát, de hol vannak a gyerekeiknek zongorát vásárló hajógyári munkások, hiszen hajógyár sincsen már. A „Kislány a zongoránál”-t pedig ma sem dúdolnám, hiszen giccs.
Az én Óbudám tehát úgy elillant, mintha soha nem is létezett volna. Ne tessék félreérteni, nem nosztalgiázni akarok. Ami az én Óbudám helyén áll, ott bizonyára ugyanolyan szerelmesek a húszévesek, mint amilyen én voltam akkoriban, csak másképp. Nem ugrálnak ki a HÉV-ből, hanem más őrültségeket csinálnak, olyasféléket, amikről én már nem tudok. A szüleiknek is ugyanúgy léteznek „összehasonlítási vonatkoztatási csoport” státusszimbólumaik, csak ezek nem zongorák, hanem számomra ismeretlen dolgok.
Nem Óbuda tűnt el. Én kezdek eltűnni ebből a világból.
Szörényi László
Romok. Igen szerencsés időben nőttem fel, ugyanis 1945 márciusában születvén a fél város még romokban hevert gyermekkoromban, különösen szerettem az Erzsébet híd csonkját, egyszer a rendőr szedett le, mikor felmásztam a pilonra. Nyilván e történetfilozófiai látvány is, amelyet az 1956-os testvéri segítségnyújtás csak elmélyített, hozzájárulhatott az ókor iránt ébredező szenvedélyem fellobbanásához. Éppen ezért, amikor tizenegy éves koromban kaptam egy ócska biciklit a házban lévő trafikos nénitől, rögtön Óbuda felé vettem az utat. Át lehetett hajtani az Árpád hídon és szinte rögtön ott volt Aquincum széle; még a múzeum előtt láthatók voltak a HÉV pályájával párhuzamosan a hajdani római vízvezeték romjai, egy patakocska folyt a Duna felé, ennek partjától nem messze, a Meggyfa utcában mozaikmaradványok is voltak, mi kell több egy érző léleknek, aki Raevius ezredesnek képzeli magát. (Gyengébbek kedvéért Raevius ezredes Révay József klasszika-filológus, író és életművész ifjúsági regényhőse, az a fürge pannóniai légióparancsnok, aki folyton Rómába mászkál és tanúja lesz a világtörténelem valamirevaló fordulatainak.)
A patakot aztán törmelékkel betemették, lakótelepet és sorházat építettek a partján, a gyümölcsösök helyén, és én ma ott lakom.
A romok csak nem akarnak elhagyni. Volt például egy kocsma – írtam is róla hajdanában a Hosszúlépés című kötetemben –, amely nevezetes volt arról, hogy a környék egyetlen, ám viruló istállójának tulajdonosa szokott benne (sokat) inni. Ezt aztán hipp-hopp lebontották, a mellette húzódó bódésort előbb felgyújtották, majd lerombolták – gondolom, a telekspekulációban érdekelt erkölcsnemesítő egyesületek tagjai –, egy remetehajlamú csöves lakott sokáig a helyén egy lombsátorban, de aztán őt is elűzte a lakberendezési áruház irtózatos építkezése.
Ha a HÉV-hez megy az ember, át kell vágnia az autó-felüljáró íve alatt. Ott is lakott két csöves, jó hely volt, hiszen hó és eső ellen is védett. Őket a régészek űzték el; feltártak egy pompás, római eredetű hídmaradványt, majd betemették és átvette a helybeli illegális szemétlerakó csendes birodalmát. (Ha öregek halnak meg a lakótelepi házakban, utódaik minden könyvüket kivágják; így találtam például egy pompás német fordítású Boccacciót a kupacban, le sem hugyozták a lomtalanítók, csak kicsit megázott az esőtől. Azóta is gondolkozom, ki is olvashatta hajdanában. Van egy antikvárius és giccs-emléktárgyárus a Flóriánban is: néha remek könyveket lehet nála kapni, még alapos ezoterikus kézikönyveket is, nyilván a Krúdy és Móricz által is nagyra becsült híres óbudai jósnő hagyatékából kerülhettek ki.)
Eljött 2000-ben a kereszténység kétezredik, a magyar keresztény állam megalapításának ezredik évfordulója. Hallottam a rádióban kerületünk polgármesterének panaszát, hogy Óbuda-Békásmegyer sajnos kikerült az összes pályázatból, amelyen lehetett volna valami pénzt nyerni emlékek felújítására vagy állítására. Eszembe jutott, hogy nem messze található tőlünk egy páratlan műemlék: a Körte utcai cella trichora, azaz háromkaréjos ókeresztény sírkápolna. (Trierben van ilyen, már nem látható; a Szerémségben Mitrovicán volt ilyen, de már elpusztult; az egész ritka műfajt ma már csak egy álló épület képviseli, Rómában.) Elmeséltem Krasznahorkai László barátomnak, hogy milyen jó lenne ezt valahogy felújítani. Nagy örömmel mondta, hogy van egy nagyszerű építész barátja, aki két-három éve nyári építészeti mesteriskolája vizsgatételéül tűzte ki pontosan ennek az emléknek a felújítását. El is készült hét vagy nyolc pályamunka; összehozott az építésszel, aki fellelkesedett és kölcsönadta nekem az egész pályázati anyagot. Volt olyan fiatal építész, aki élő ciprusokból akarta, kvázi sziklakertszerűen kialakítani a hajdani templom körvonalait; volt olyan, aki meghagyta volna romnak, csak feljebb húzta volna a falakat, de volt olyan is, aki újjáépítette volna az egészet, amolyan varsói rekonstrukciós modorban.
Elmentem a polgármesterhez, aki rendkívüli módon fellelkesült, és kértem kihallgatást a Kulturális Minisztériumba. Az államtitkár hasonló lelkesedéssel fogadott minket, azonnal igent mondott, behívatta a pénzügyileg illetékes helyettes államtitkárt, megállapodtunk az összegben és közölte, hogy jövő év tavaszán már avathatják is a kis kápolnát! Mi boldogan ballagtunk az utcán és éreztük, hogy nagy időket élünk.
Nem is történt soha semmi ezután, a rom karéjaiban kutyaürülék virul, eldobott kábítószeres injekcióstűket zörget a szél, az is igaz azonban, hogy a lehugyozott matracot, amely alkalmi kanapéként szolgált szerelmeseknek vagy csöveseknek, már ellopták.
Tóth József
Óbudai mozaik. Az előkelő római villák díszes mozaikpadlóit csodálva jutnak eszembe azok az emlékdarabkák, amelyekből összeáll óbudai működésem képe. Több évtizede kötődöm ehhez a kerülethez, ahol a kétezer éves emlékek keverednek a XX. századdal. Milyen sokszínűség! De nemcsak tárgyi emlékekben, hanem a mai itt élő emberek vonatkozásában is ez a sokféleség jellemző, hiszen az egykori kisvárosi „őslakosság” mellé a hatvanas évektől kezdve mindenhonnan, mindenféle ember özönlött ide – megsokszorozva a lakosság létszámát. A változás a belső-óbudai részeken kezdődött, a kis földszintes, leanderes udvarú, dohos falú házak ledózerolásával… Sokan annyira kötődtek ezekhez, hogy lelki betegként költöztek át a részükre kijelölt új kelenföldi lakásokba, mások meg ehelyett a temetőt választották… A szocialista iparosítás szívta, a tsz-ek szervezése pedig lökte a fiatalokat a főváros üzemeibe. Kellettek az új lakások! Óbudán pedig még volt hely… Így nőttek ki az egykori zöld mezők, kaszálók helyén a szürke panelerdők. Ezekbe költöztek a szerencsés új lakók. Mert akkor nem beszélt senki fanyalogva a panellakásokról, hanem örültek, hogy a gettószintre leromlott pesti bérlakásokból, putrikból átköltözhettek az itteni – sokuk számára szokatlan – összkomfortos lakásokba. Általában a többgyermekes családok élveztek előnyt. Kellett tehát a megfelelő kulturális infrastruktúra is: bölcsődék, óvodák, iskolák… Ez már az én „szakterületem” volt: fővárosi tanfelügyelőként, majd a kerület művelődési osztályvezetőjeként nyakig benne voltunk az intézmények fejlesztésében és ami ezzel együtt járt, a felszerelésük, pedagógusokkal való ellátásuk biztosítása tengernyi problémát jelentett. Hiszen a gyorsan növekvő gyermeklétszám ellátásához bizony sok „képesítés nélküli” kollégát is alkalmaznunk kellett. Ezek jó része később kiváló szakemberré, lelkes óbudai lokálpatriótává vált.
Ők voltak a helyi kisközösségek szervezői. A sok, egymás számára idegen szomszéd szülőként kezdett egymással ismerkedni. A sok idegen „jövevény” lassan óbudai gyökereket eresztett. Ennek szinte jelképe volt az a kis liget, ahol néhány lakó nyárfarönköket mélyített le a földbe, hogy szalonnasütő helyet alakítson ki. És mi történt? A farönkök gyökeret eresztettek, kirügyeztek és egy kis fasorrá nőttek.
A panelházak előtt néhol egy-egy kis kertet alakítottak ki, virágot tettek az ablakba stb. Elkötelezett természetbarátként és aranyjelvényes túravezetőként természetesen szorgalmaztam az intézményeink fásítását, csinosítását. (Ezt tette a századelő nagy iskolaépítője, Bárczy főpolgármester is!) Ismert sláger volt abban időben az, hogy „Nálad sincs virág az ablakon…” Ezt a lehangoló dalt többször felidéztem, amikor megdicsértem a virágosító, fásító kollégákat. Példaként emlegettem Dobszai Sándor igazgatóhelyettest, aki évtizedekkel ezelőtt, kezdő pedagógusként hársfát ültetett a csillaghegyi Fodros utcai iskola elé, és nyugdíjba vonulásakor erről így vallott:
– Ha a Széchenyiek Nagycenken hársfasort ültettek, legyen nekem is legalább egy hársfám…
A Szentendréről hozott ujjnyi csemete 1955 óta szépen megnőtt és ma is hirdeti egy nagyszerű nevelő emlékét.
A leglelkesebb természetbarát-környezetvédők talán az óvodások voltak – óvónők, gyerekek együtt alakították ki a kis kertecskéiket, gondozták, szépítették „munkahelyüket”.
Meggyőződésünk volt, hogy aki kiskorában megszokja az építést, az később sem válhat vandál rongálóvá. Sajnos arra is volt példa, hogy a gyerekek által ültetett fákat a „felnőtt” fiatalok csak úgy, szórakozásból kitördelték…
A lakótelepi szürkeség elleni küzdelem jelképe lett az a „Napmadár” című kompozíció is, amelyik az Arató téri iskola falát színesítette.
Az új lakóhelyhez kötődést szolgálta a kiadványunk, amelyet a népművelési csoportunk állított össze az óbudai műemlékekről, történelmi nevezetességekről. A helyismeretet tartottuk a honismeret első lépcsőfokának, amely a HAZA megszerettetéséhez, értékeinek védelméhez, gyarapításához, vagyis a jó hazafivá neveléshez vezethet.
Ehhez kapcsolódott az iskoláinknak meghirdetett „Természetbarát Kupa”, amelyet évente a legaktívabban túrázó iskola nyert el.
1982-ben alapítottam az „Ezüstfokos vándordíj”-at azoknak a fővárosi túravezető-kollégáknak, akik régóta, folyamatosan viszik kirándulni a gyerekeket. A kitüntetettek neve ezüstcsillagra vésve ott díszlik a fokos nyelén. (Ezt a kitüntetésformát a rendszerváltás után országossá bővítettük.)
Az országismereten túl példaértékű nemzetközi kapcsolatok, cseretáborozások jöttek létre. Ezek egyik lelkes szervezője volt Tallár Imre, a Kerék utcai iskola igazgatója, aki hozzá hasonló nagyszerű kollégáival rendszeresen vitte iskolája tanulóit szlovákiai sítáborokba, nyáron pedig a sóstói táborban voltak együtt a zólyomi, besztercebányai magyar és szlovák gyerekek a mieinkkel. Meggyőződésem, hogy azokat, akik gyerekként részt vettek ezekben a közös táborokban, ma már felnőttként sem lehet semmilyen nemzetieskedő demagógiával egymással szembefordítani!
A Zápor utcai iskolában Vörös Károly igazgató a francia nyelvtagozatra alapozva építette ki a „francia kapcsolatot”, amely lehetővé tette, hogy az óbudai gyerekek és pedagógusok eljussanak a távoli bretagne-i partokig… Így volt igazán értelme tanulni a francia nyelvet! Ugyanilyen jó nyelvi alapozást jelentettek a Kőrösi Csoma Gimnáziumból szervezett diákutazások, amelyeket Vigh Péter igazgató és a szovjet vendégtanárok szerveztek. Ugyanitt kell megemlíteni Leél-Őssy Sándort, a geológia kiváló tudós-tanárát és lelkes természetjárót, valamint Román Gyula testnevelőt, táborszervezőt.
A kulturális kapcsolatok ápolása terén is sok kiváló szakemberünk volt. Közülük mindenképpen meg kell említeni Till Ottót, a nemzetközileg is elismert zenepedagógus-karmestert, akinek szakmai kapcsolatai éveken keresztül lehetővé tették az óbudai iskolai énekkarok nyugat-európai szerepléseit. Hozzá hasonlóan eredményes kollégánk volt Bánhidy Frigyes, az Óbudai (akkor Martos Flóra) Gimnázium zenetanára, zeneszerző-karmester. Az egykori Szent Cecília Tanítóképző „aranytorkú leányai”-ról már Kodály is elismerően beszélt. Bánhidy kolléga sikeresen folytatta ezt a munkát, és folyton megújuló kórusával még a Lappföldre is eljutott. (Sokoldalúságát jelzi, hogy mindezek mellett lelkes vadász is volt…)
Az új békásmegyeri Veres Péter Gimnázium igazgatója, Tiszavölgyi István, aki korábban az Árpád Gimnáziumban alakította ki nagyszerű iskolatörténeti hagyományrendszerét, most itt az új iskolában fogott hozzá hasonlóhoz. Elismert szakmai kapcsolatai révén több tudományos tanácskozást hozott ki a gimnáziumába, ahol szemet gyönyörködtetően természetbarát környezet és egyedülállóan fegyelmezett, udvarias diákok fogadták a látogatót – népi motívumokkal szolidan díszített egyenruhában!
Kiváló intézményvezető kollégáimat sajnos itt mind nem tudom elsorolni, de néhány „apróságot” még meg kell említenem velük kapcsolatban, mert jól jellemzi nevelői, vezetői egyéniségüket, ami kisugárzott, példaképül szolgált munkatársaiknak is.
A már említett Vörös Károly felesége mesélte, feltűnt neki, hogy a férje által mosásra hazahozott fehér tanári köpeny kb. derékmagasságig feltűnően maszatos… A magyarázat abban rejlett, hogy a folyosón sétáló, mindig nyugodt, mosolygó igazgató bácsit a kisdiákok állandóan körülrajongták, és a kis praclijukkal még meg is simogatták, ameddig felérték…
Egyik sétám alkalmával arra lettem figyelmes, hogy Kovács Lajos, a Dolgozók Gimnáziumának igazgatója a mogyorófák alatt szorgalmasan szedegeti össze a termést. Érdeklődésemre elmondta, hogy ezt ő pedagógiai eszközként használja: tanóráin az okos válaszokat egy-egy szem mogyoróval honorálja, és aki öt szemet összegyűjt, kap egy ötöst.
Egyik alkalommal a Harrer utcai iskolában egy éjszakai betörőt fogott a gondnok kutyája: amikor a hívatlan látogató észrevette a termetes farkaskutyát, felmászott előle az ablakba és onnan kiáltozott segítségért, amíg megérkeztek a rendőrök… Ezt az esetet Kocsis János igazgató nagyszerűen felhasználta: a tágas zsibongóba összehívott gyerekeknek a kutyáról, az ember leghűségesebb társáról mesélt el néhány érdekes történetet, aztán pedig az iskolát védő Basa kutyának – a gyerekek üdvrivalgása közben – egy tálcán két szál kolbászt nyújtott át…
Az intézményvezetők mellett sok kiváló pedagógust ismertem, akik újszerű taneszközöket készítettek, szemléltető anyagokat, gyűjteményeket állítottak össze, verset írtak, tudományos folyóiratokban publikáltak. Egyszer talán a katonákéhoz hasonlóan emléket állítanak majd kőből, ércből „AZ ÓBUDAI PEDAGÓGUSOKNAK” is.
Addig is „ércnél maradandóbb” az az emlék, ami egykori tanítványaik szívében él…
Zsidi Paula
Rudolf trónörökös és az óbudai romok. Ha Óbuda, akkor Aquincum. A két fogalom elválaszthatatlanná a XIX. századi kutatásokkal és az Óbudáról származó, egyre gyarapodó régiségekkel vált. Az óbudai római emlékek híre felkeltette az uralkodócsalád érdeklődését a római főváros, Aquincum iránt. Elsőként Ferenc József király és császár atyja tekintette meg a romokat, 1820-ban, s a falmaradványok láttán elragadtatott szavait később Rómer Flóris is szívesen idézte: „Íme itt a magyar Pompeji és Herculanum! Itt rendszeresen ásatni, és a találtakat egy muzeumba kellene gyűjteni.” 1868-ban maga a császár volt jelen személyesen egy római (feltehetőleg szarkofágos) temetkezés, Veturia sírjának kibontásánál. Nem csodálhatjuk, hogy Rudolf trónörökös aquincumi látogatása hasonlóképpen nagy port vert fel. Az előre bejelentett, hivatalos óbudai vizitre 1869. május 8-án került sor.
A régiségek megtekintésének szervezésével a vallás- és közoktatási miniszter Rómer Flórist, az Archaeologiai Értesítő szerkesztőjét bízta meg, aki erről a fontos eseményről a folyóirat első számában be is számolt. Tőle tudjuk, hogy a látogatásról csak későn értesült, ezért a kirándulás a rögtönzés jellegével bírt. A trónörökös egy gimnáziumi szemlét követően, 12 órakor a királyi várból hajtatott Óbudára. A hintókból álló menet élén két, díszmagyarba öltözött óbudai polgár lovagolt, akik valószínűleg az Óbudán már ekkor létrejött régészeti társulat tagjai lehettek. Az uralkodói vizit első állomása a Buda-Újvidék főutca 168. szám alatti ház volt (ma Bécsi út 54.), ahol Hoffmann Lipót molnármester udvarában az 1814 körül előkerült szarkofágot tekintette meg. A látogatás nem várt eredménnyel végződött. A félig földben álló, mész tárolására szolgáló, eresz alatt tartott díszes kőláda állapotát Rómer már korábban is kifogásolta, s többször próbálta megszerezni a múzeumnak (ti. a Nemzeti Múzeumnak), sikertelenül. Most a főúri látogatás hatására, „a jelen pillanat magasztos emlékeül” a tulajdonos a nemzeti intézetnek átengedte. Hozzátartozik a történethez, hogy a pillanat emelkedettsége feltehetőleg hamar elmúlott, mert a szarkofág csak az államosításkor, valamikor 1951 után került be a múzeum védett környezetébe, s addigi méltatlan állapotáról pedig utóbb is több adat szól.
De térjünk vissza a trónörökös látogatásához, ami a Victoria részvénytársaság óbudai téglavetőjének új telepén (ma Bécsi út 166–168.) folytatódott. Itt Zsigmondy Gusztáv mérnök az általa szerkesztett térképen mutatta be Aquincum fekvését és kiterjedését, valamint az éppen folyamatban lévő temetőfeltárást tekintette meg a trónörökös. Két további, tervezett helyszín megtekintése elmaradt. Az idő gyors múlása nem tette lehetővé a vízvezeték romjainak szemléjét. A Flórián téri, pincében látható fürdőmaradványok látogatását pedig a rekkenő melegben a hypocaustum „fagyasztó légmérséklete” miatt kerülte el a delegáció. (Ez utóbbit igen sajnálta Rómer, mert a hely kivilágítására igen nagy erőfeszítéseket tettek.)
Nagy ováció fogadta azonban a trónörököst a Hajógyári-szigeten, ahol a lelkes igazgató, Schröll József lovag, valamint a gyári munkások által előadott himnusz zenéje várta a vendégeket. Az alkalomra megtisztított fürdőmaradványokat (melyekről csak a későbbi feltárások során vált világossá, hogy a helytartói palota épületéhez tartoztak) Zsigmondy Gusztáv saját rajzai alapján magyarázta el a főúri vendégnek. A trónörökös az előadást nagy érdeklődéssel hallgatta, s emlékül egy bélyeges téglát és két mozaiktöredéket (egyet Gizella főhercegnő számára) kért, „ha ez a tudománynak nem túl nagy veszteség”.
A látogatás utolsó állomása a Királyhegy (Königsberg) volt, a római színkör (a mai katonai amfiteátrum) területe. A római épület hatalmas falaira alapozott szerény épületek kiadták az építmény egykori formáját, s pincéjükben látni lehetett a római falakat is. Az aréna területe pedig zöldségeskertként működött. A trónörökös az etikettet nem tekintve, kezet fogott a háztulajdonos Bauer Péterrel. Rómer a trónörökösi vizitről szóló beszámolója végén rövid utalást tett a látogatás valódi jelentőségére. A római körszínházat fedő házcsoport környéke ugyanis tele volt környékbeli emberekkel, akik látni akarták a koronaherceget, „akit az efféle régiségek érdekelnek, melyeknek fontosságát ők eddig nem gyanították”. A látogatást követően a helybéliek talán ha jobban nem is értették, de talán jobban megbecsülték a római maradványokat.
A történet jól mutatja, hogy a XIX. században az óbudai romok csodájára járt még a klasszikus emlékekhez szokott császári család is. Azóta eltelt kereken 140 év, s ma az óbudai városképet a feltárt római kori emlékek sora gazdagítja. Összekötésükkel létrejöhetne egy olyan turistaútvonal Óbudán, amelyet követve minden idelátogatónak lehetősége lenne a trónörökös útját – akár kibővítve is – bejárni, kényelmesen, avatott vezetők segítségével.
(Fenti írások megjelentek a Napút XI. évfolyam 7. számában.)
Cimkék: fénykör, körkérdés
