Ircsik Vilmos: Nomen est omen
Ha valaki éppen olyan kedvemben talál, és megkérdezi tőlem, mennyi az idő, azt mondom neki:
– Pontosan annyi, mint aznap ilyenkor volt. Csak éppen hatvan évvel több. Ha jól számolom…
Ilyenkor rögtön eszembe jut az a távoli világ, ahonnan jöttem, és ami már régóta nem létezik. Az a távoli világ, ahol olyan különös emberek laktak, akik a biztos menedék hiányában óvatosságból nemcsak az egyenes választ kerülték ki nagy ívben, hanem még a kérdést is. Ha valakit az utcán megszólítottak, hová megy, így felelt:
– Csak ide a szomszédba, bolhát akasztani.
Ha azután afelől tudakozódtak, hogy van, úgy felháborodott rajta, mint valami sértésen:
– Majd éppen neked fogom megmondani!
Ha az illető harapósabb kedvében volt, még tódított is rajta egyet:
– Mi közöd hozzá?
És ha véletlenül még azt is megkérdezték tőle, mennyi az idő, ezt válaszolta:
– Pont annyi, mint tegnap ilyenkor. Csak huszonnégy órával több.
A dohányosok így kunyeráltak egymástól cigarettát:
– Szívjunk egyformát!
Az eszesebbje ezt versben még tovább tudta cifrázni:
Édes komám, kedves komám,
Kettőt kölykezett a kutyám.
Egyik Pipa, másik dohány,
Gyújtsunk rája édes komám!
Aztán a háború után egyszerre csak híre terjedt, hogy valahol odafent nagyon meg akarnak szabadulni az ilyen agyafúrt, kiismerhetetlen népségtől, akiknek nem lehet eligazodni a beszédén, és hamarosan visszatelepítik őket oda, ahonnan jöttek. Állítólag van, ahol már el is kezdték, és csak idő kérdése, mikor jutnak el idáig. Akkor majd elmegy a kedvük az idétlenkedéstől. Mint ahogy kezdett is elmenni. Lassanként senkit nem érdekelt többé, ki hová megy, ki hogyan van, mennyi a pontos idő, de még az sem, hogy ki milyen cigarettát szív. Így aztán azzal sem vághatott vissza senki, hogy bolhát megy akasztani, hogy senkinek semmi köze a hogylétéhez, meg hogy éppen annyi az idő, mint tegnap ilyenkor, vagy hogy szívjanak egyforma cigarettát. Legfeljebb ennyit vetettek oda egymásnak foghegyről:
– Mi vajon mikor kerülünk sorra?
Erre a kérdésre persze nem jött semmiféle furfangos válasz, legfeljebb csak olyasvalami, hogy várjuk ki a végét! Hátha… Sokáig úgy is látszott, hátha… Tovább nem merték mondani. Aztán egy idő múlva már-már fellélegeztek. Hátha tényleg megfeledkeztek róluk. De ami késett, az nem múlott, csak két kerek esztendőt elhúzódott.
Azalatt apám legalább elintézhette a névváltoztatást.
A név sokaknak most hirtelen a bizonytalanság menedéke lett, azé a bizonytalanságé, amely a dolgok megértésének hiányában nem tudta, vagy nem akarta felfogni a lényeget. Voltak, akik ezt a menedéket a pincében vagy a padláson, a közeli erdőkben vagy a messzi városokban találták meg, ahová bevetették magukat, és várták a veszély elmúlását. Apám velünk, gyerekekkel, anyámmal, öregapámmal, a lovaival, szekerével meg a tíz hold földünkkel nem tudott hova lenni. Ezért jobb híján a bizonytalanság menedékét választotta. A névváltoztatást. De csak a biztonság kedvéért. Mert a legfőbb reménysége mégis anyám volt, akit a katonáskodása alatt ismert meg és hozott haza feleségnek. Őt csak nem telepíthetik ki. Ő nem azok közül való, akiknek a szaván nem lehet eligazodni. És ha őt nem, akkor a családját sem.
Anyám eleinte maga sem tudott eligazodni az itteniek kiismerhetetlen beszédén, akárcsak öregapám az övén, idővel viszont egyre inkább szót értettek. A mindennapi munka közben valami furcsa, kettős keveréknyelven, összefűzetlen szavakkal, biccentéssel, fejrázással, kézzel-lábbal érintkeztek egymással és tanultak egymástól.
– Megvan a Stall meg a Mist meg a Stroh? – kérdezte anyám kora reggel, fejés előtt, mert a rövid szavakat hamar megtanulta.
– Meg – felelte öregapám, mert a rövid szavakkal neki sem volt gondja. A tévedések elkerülése végett még bólogatott is hozzá: igen, az istállóban kitrágyázott és megalmozott. Lehet fejni.
– Schnell! – sürgette anyám, miután leszűrte a tejet, és a kezébe adta a nagy, kék kannát.
– In die csarnok. Szabolcs in die óvoda – nyugtatta meg öregapám a három kölcsönvett szóval, mert az ő beszédében egyik se fordult elő, és máris indult a tejjel a csarnokba, ahová legkésőbb nyolcra oda kellett érni, velem meg az óvodába, hogy az iskola előtt szokjak hozzá a többi gyerekhez. Ott fél kilenckor volt a reggeli.
– Snapsz? – kérdezte anyám két nyelven délben, a leves előtt.
– Ja – felelte öregapám, ugyancsak két nyelven, mert a leves előtt mindig megivott egy kupica pálinkát.
– Jó éjszakát – köszönt el anyám késő este, amikor már nagyon elfáradt, és aznapra nem maradt több ereje a nyelvtanuláshoz.
– Gute Nacht – felelte öregapám, mert ő még jobban elfáradt, és neki is elege volt az aznapi nyelvleckékből
Csak az állatokkal beszéltek egy nyelven. A hóka homlokú lovunk mindkettőjüknek Csillag, a fekete szőrű Bogár volt, a hófehér tehenünk Hattyú, a virgonc kis pulikutyánk pedig Fityisz. Ez korábban nem tűnt fel senkinek. Most viszont apám erőt meríthetett belőle. Ha már az állatok is mind ilyen közös névre hallgatnak…
A faluban amúgy se volt nehéz más nevet szerezni azon felül, amit az ember törvényes úton örökölt. Hogy könnyebben kiismerjék magukat a sok egyforma ember között, volt, akit ráadásul sántának, vörösnek, kopasznak, kancsalnak, kacskának, púposnak, kisnek, nagynak, kövérnek vagy soványnak hívtak. Aki egyenesen járt, akinek volt haja, és ha volt, nem volt vörös, aki nem kancsalított, akinek nem volt görbe a keze vagy a háta, aki nem volt se túl alacsony, se túl magas, aki éppen annyit nyomott, amennyit egy normális embertől elvártak, arra is ráragadt előbb-utóbb egy sokat ismételt szava, egy elszólása, egy beszédhibája, vagy más ilyesmi, mint kutyára a bogáncs. Csak a mi nevünkre nem. Az egymagában büszkélkedett emberemlékezet óta, és most mégis meg kellett szabadulni tőle. Én hét-nyolc éves körül voltam akkoriban, már éppen elég nagy hozzá, hogy ma is mindenre emlékezzem, ami körülöttem történt, és még éppen elég kicsi, hogy semmit ne értsek az egészből. A nevem csak annyiban érdekelt, hogy így csúfoltak miatta: Mit sütsz, kis Schütz? Ami persze nem zavart különösebben, mert a gyerekek legalább olyan leleményesek voltak a nevek kiforgatásában, mint a felnőttek a megkülönböztetésükben, így aztán szinte mindenkit szekáltak, de leginkább a keresztnevével: Jóska, poloska, felmászott a toronyba megkérdezte hány óra, meg hogy András, kopog a padlás, vagy Antal, betakarlak egy hanttal. Nekem a családnevemet pécézték ki, a családnevünket, amitől most apám hirtelen meg akart szabadulni.
Tapasztalatszerzés céljából először is elment azokhoz az ismerősökhöz, akik a könnyebb boldogulás végett még régebben nevet váltottak. Akadt közöttük hivatalnok, vasutas, újdonsült rendőr, meg egy öreg ember, aki még egy háborúval előbb kapott vitézségi érmet és amiatt kellett máshogyan hívni. Ők a hivataluk meg a hősiességük miatt biztonságban érezhették magukat. Apám hősködni soha nem hősködött, hivatala pedig az istálló, a rét, a mező meg a föld volt, az nem mentett meg senkit, nem mentett fel semmi alól, csak dolgoztatott. Így egyedül a dolog gyakorlati része felől tudakozódhatott tőlük. Mi kell hozzá, mennyibe kerül, hová, kihez kell elmenni, meddig tart körülbelül az egész hercehurca?
A paptól és az iskolaigazgatótól a dolog elméleti részéhez kért tanácsot. Kapott is bőven. Kezdetben a dolog könnyebbik végével próbálkozott. Hogy mentse a menthetőt. Mi lenne, ha megtartaná a régit, mindenféle cifraság nélkül. Süc. Az nem ér semmit, mondták mind a ketten. Mi az, hogy Süc? Annak semmi értelme. Azzal csak ott lenne, ahol a part szakad. Hosszas tépelődés után végül két lehetőségben maradtak. Az egyik a Szűcs volt, ami ugye szinte ugyanúgy hangzik, mint a Schütz, így meg sem éreznénk, hogy új nevünk van. Majdnem olyan lenne, mint Urunk színeváltozása a kenyérben és borban. Az, és mégsem az. Egy kis formaság az egész. Mondta a pap. A másik ajánlat a Szécsényi lett, ami ilyen zavaros időkben nagyon jól jöhet, hiszen a történelemben sok nagy embert hívták így. Köztük a legnagyobbat is. Igaz, hogy grófok voltak, ami manapság nem valami jó ajánlólevél. Mondta az iskolaigazgató. A hivatalban ezt a választást el is vetették, azzal az indokkal, hogy egy ilyen történelmi nevet nem vehet fel boldog-boldogtalan, még ha másképpen is írja. Így hát maradt a Szűcs, és egy szép napon arra ébredtem, hogy Szűcs Szabolcs vagyok. Szabolcs persze annak idején az anyám akaratából lettem, errefelé ezelőtt azt se tudták, hogy egyáltalán létezik ilyen. Ettől a reggeltől fogva csúfolni is úgy kezdtek, hogy mit sütsz, kis szűcs. Tényleg, nemigen lehetett érezni a különbséget a korábbihoz képest. Én legalább is nem éreztem. Mintha semmi nem változott volna.
Pedig dehogynem változott! A kitelepítés ezalatt már itt járt a szomszéd faluban, amivel úgy különben mindig nagy vetélkedésben voltak az itteniek, rájuk céloztak azzal is, hogy mennek a szomszédba bolhát akasztani, mert ott állítólag valamikor akasztással akartak megszabadulni az elszaporodott bolháktól. Szóval a kitelepítés már itt járt a közelben, és nemcsak itt járt, de magával is ragadott kétszáz embert, akik sok hercehurca után végül rajta maradtak a listán, mert az ő beszédükön lehetett a legnehezebben eligazodni. A helyükre hamarosan felvidékiek érkeztek. A minisztériumi kitelepítő bizottság helyi tagja, a gyógyszerész kapta feladatul a fogadásukat és elosztásukat az üresen maradt házakban. Ez a folyton nyüzsgő patikus bizottsági ténykedése előtt hosszú ideig a falu családneveinek kutatásával vezette le fölös energiáit, és eközben szembesült azzal az érdekességgel, hogy itt kétes származása ellenére mindenkinek milyen jól csengő neve van. Ennek okát a kutatás következő fázisában nyomozta ki. A feltárt adatok szerint a névváltoztatást évtizedekkel korábban a pap végezte el, ingyen és bérmentve. A régi anyakönyvekből hamarosan arra is fény derült, hogy a költői lelkületű pap semmit sem bízott a véletlenre, és fantáziájának köszönhetően lett a Hauser Laki, a Geist Szellem, a Kugler Gömbi, a Kerner Magvas, és így tovább. Mint a tükörben. Így lett mindenki az, és mégsem az. Mert egymás között továbbra is az eredeti nevüket használták, mint a hétköznapi ruhát, papíron, hivatalos ügyekben viszont az újat, mint az ünneplőt. Most pedig, a messzi földről érkezett felvidékiek listájának alapos áttanulmányozása közben a patikusnak megdöbbenve kellett tapasztalnia, hogy van közöttük Hauser is, Geiszt is, Kugler is, Kerner is, holott az ő beszédükön minden további nélkül el lehetett igazodni, amint arról személyesen is meggyőződhetett. Erre gondolt egyet, és hogy egy kissé vidámabbá tegye annyi vesződséggel járó munkáját, és levezesse még mindig bőségesen buzgó energiáit, a betelepített Hauser családot a kitelepített Lakiék, a betelepített Geiszt családot a kitelepített Szellemék, a betelepített Kugler családot a kitelepített Gömbiék, a betelepített Kerner családot a kitelepített Magvasék házában helyezte el. Tudós hajlama azonban akkora energiákat szabadított fel benne, hogy még sokáig nem tudott napirendre térni a furcsa eset fölött, amit végül így összegzett magában:
– Ezek megtartották a nevüket, és elhagyták a nyelvüket, azok megtartották a nyelvüket, és elhagyták a nevüket. – És még azt is hozzágondolta, hogy nem sokat értek el vele… Ezeket onnan kergették el, azokat innen. Egyik fél sem csinált valami jó üzletet. De ez már az ő bajuk! Neki az számít, hogy az újak is lehetőleg minél gyakrabban megbetegedjenek, és lehetőleg minél többen jöjjenek a patikába, amikor majd minden elrendeződött.
Jó üzletet apám sem csinált. Arról ugyan nincs tudomásom, hogy a mi házunkba egy Szűcs nevű család került volna, de az istennyila a szomszéd falu után hamarosan ránk is lecsapott, és mi is felkerültünk a listára. Anyám nem sokat számított. Felajánlották ugyan neki, hogy kettőnk közül az egyik gyerekkel maradhat, talán a legjobb lenne a kislánnyal, de erre olyat mondott az ügyében eljáró bizottsági tagnak, hogy az nem sokat teketóriázott és rögtön a listára tette. Apám még annyit tudott tenni, hogy potom pénzért eladta a Csillagot, a Bogárt meg a Hattyút, a Fityiszt pedig a szomszédokra bízta, akik valamilyen oknál fogva megúszták a dolgot.
Az indulás napján apám az öreg vekkerünket hajnali negyed ötre állította be, hogy legyen elég idő a pakolódásra meg a rakodásra, meg aztán a szerelvény indulása is negyed ötre volt kitűzve. Délután negyed ötre. Mindig is apám dirigálta az időt a családban, nagy gonddal és óvatosan, azt senki másnak nem engedte át, nehogy valaki jóvátehetetlenül megbolygassa. Most mégis valahogyan túlhúzhatta az órát, mert az a negyed ötös csörgés után fogta magát, és megállt. Erre jó mélyen belesüllyesztette az egyik zsák aljába, hátha valakinek az ellenőrzéskor kedve támadna elemelni. Amilyen időket éltünk!
Nem emelte el senki. Most is itt áll az asztalomon, megkopott zöld színével, megsárgult fehér számlapjával, két fekete, hegyes mutatójával, a nagyobbik a négyes számra mutat, a kisebbik egyenesen a hármas közepére, mintha keresztül akarná döfni. Itt áll, és örökre negyed ötöt mutat. Itt áll, és ha valaki éppen olyan kedvemben talál, és megkérdezi tőlem, mennyi az idő, azt mondom neki:
– Pontosan annyi, mint aznap ilyenkor volt. Csak éppen hatvan évvel több. Ha jól számolom…
Apámnak, anyámnak és öregapámnak fejenként száz kilós poggyászt engedélyeztek, nekünk kettőnknek fejenként ötven kilósat. A szomszéd vitt ki bennünket az állomásra, nyomunkban a Fityisszel, aki az egészből körülbelül annyit értett, mint én meg a húgom, mi úgy viháncoltunk a csomagokon, mintha elutaznánk valahová, és a kutya is jönne velünk. Csak éppen egy kicsit dideregtünk, mert január kellős közepe volt. A zsákok tetejébe tényleg beletúrtak, mintha csak az órát keresték volna, de hiába. Anyám mindenféle fehérneműt, régi ruhát, ágyhuzatot rakott felülre, jó szorosra tömve, abban kotorásztak egy kicsit, aztán abbahagyták. A berakodás és a beszállás után ránk csukták a vagon nehéz ajtaját. Sokáig várakoztunk. A húgom sírni kezdett és enni kért, anyám az ölébe vette. Én apám mellett szorongtam. Olyan sokan voltunk, hogy alig fértünk el, de az ölébe nem vett. Hirtelen velünk együtt nagyot rándult a vagon, mellettünk valaki elővette a zsebóráját, a rácsos vasablakon át beszűrődő félhomályban egész közel vitte a szeméhez, és azt mondta:
– Pont negyed öt. Ahogy mondták.
– Hogyhogy nem vették el? – kérdezte egy hang mögöttem.
– Sikerült megmenteni. Jól eldugtam.
Egyre gyorsabban mentünk, és egyre sötétebb lett, végül már nem láttam semmit. A zsák mélyén rejlő vekkerünk járt a fejemben. Meg ez a zsebóra. Hogy ez is éppen annyit mutat. Csak sokkal kisebb. Talán azért lehetett jól eldugni. A vonat kerekei olyan egyformán kattogtak a síneken, mint esténként a vekker ketyegése, amire elaludtam az ágyamban. Másra már nem emlékszem.
Hátra volt még az a hatvan esztendő. Ha jól számolom. Talán több is, mint hatvan. Arról nem sok mondanivalóm maradt. Apám könnyebben megszokott az új helyen, anyám és öregapám viszont annál nehezebben. Anyám azért vágyott vissza, arra panaszkodott folyton, hogy odahaza sem tudta ugyan a beszédet, de legalább értette az embereket. Öregapám meg arra, hogy hiába tudja itt a beszédet, az embereket mégsem érti. Én magam egész szép karriert futottam be. Nyelvpedagógus lettem. Nem, nem nyelvtanár, hanem nyelvpedagógus. A kettőt a laikusok többnyire összetévesztik. Szóval nyelvpedagógus. Életre szóló kutatási területem a kétnyelvűség hatása volt a személyiség fejlődésére. Ebből írtam a kisdoktori disszertációmat, summa cum laude, majd utána a kandidátusi értekezésemet, szintén summa cum laude. És ennek köszönhettem a kandidátusi címemet. Intézeti szobám ajtaján több mint három évtizeden át ott díszelgett a szépen metszett névtáblám: Dr. SZABOLCS SZŰCS KANDIDAT DER SPRACHPÄDAGOGISCHEN WISSENSCHAFTEN. Az idők folyamán állandóan cserélődő kollégáimnak és tanítványaimnak folyamatosan különórákat kellett tartanom a nevemben szereplő betűhalmazok helyes kiejtéséről. Kevés eredménnyel. Ha látszólag már mindent értettek, akkor maradt a reménytelenül hosszú ű, amivel végképp nem boldogultak. Mert azt én mindig szigorúan hosszan ejtettem. Az eszembe se jutott, hogy akár egy vesszőt is változtassak. Vagy visszacsináljam. Csak hadd szenvedjenek, gondoltam magamban. Ha már mással nem tudom, ezzel bosszulom meg a rajtunk esett sérelmeket a világon. Mint valami láthatatlan ellenségen. Ezzel állok bosszút minden volt, létező és leendő bizottságon névváltoztatási kálváriánkért, kitelepítésünkért, anyám és öregapám magára maradásáért, a Csillagért, a Bogárért, a Hattyúért meg a Fityiszért, aki azt hitte, hogy velünk jöhet. Ezzel állok bosszút azért a rég odalett világért, a bolhaakasztással, a közösen szívott cigarettákkal, ahol a Jóskáknak azt válaszolták, hogy annyi, mint tegnap ilyenkor, ahol az Andrások félelmükben a kopogó padláson bujkáltak, az Antalok pedig hant alatt nyugszanak, és ahol mindig egy nappal korábban volt, csak éppen huszonnégy órával több. És ez a bosszúm most már hosszú távra be van biztosítva. Az egyetlen fiam is Szűcs maradt, szigorúan hosszú ű-vel és Szabolcs lett. Akárcsak az unokám. Mindig is fiús család voltunk. Ha minden jól megy, hetedíziglen megtorolhatjuk a rajtunk esett sérelmet. Harmadíziglenig már eljutottunk. Így aztán bizakodva tekinthetünk a közeljövőbe… Messzebbre nemigen látok el. Nem is akarok.
Ha pedig valaki véletlenül megkérdezi, mennyi az idő, és éppen olyan kedvemben talál, azt mondom neki:
– Pontosan annyi, mint aznap ilyenkor volt. Csak éppen hatvan évvel több. Ha jól számolom…
2017
Illusztráció: Kitelepítés előtt álló sváb család (John Phillips felvétele, 1946)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
