Tamási Orosz János: Ahol csak az időtlenség időszerű
Nincs kegyelem. Matúz Gábor dokumentum-játékfilmje.
Létezésünk minden pillanatában történelmi időket élünk, anélkül, hogy ezt többségünk tudomásul venné. Tesszük dolgunkat, amit s ahogy lehet, döntéseket hozunk, rosszakat s jókat, mely fogalmak majd felcserélődnek az adott pillanatok sodrásának végén, egy új hullámverés kezdetekor, mikor is a történelem arcot s alakot cserél, kiegészül, mondják tárgyszerűbbnek, ám lényege ekkor történik meg velünk s bennünk: mert azok, akik testközelből summáját írták a látott s tapasztalt eseményeknek, szembesülnek mások máshol rögzített emlékképeivel, ezek kifakultak vagy megszínesedtek, összefüggésben az emlékezők szerepkeresésével, s a verbális emlékezet-összegzésekhez mások még csak írják memoárjaikat, vagy kutatják az irattárak feneketlen kartotékjait. Mit sem törődvén azzal, hogy az írott emlékezet sem mindig volt s lehetett a maga teljességében tényszerű; akkor is a pillanat tört részét uraló emberek súlyozták, szelektálták, rögzítették saját vagy sajátos szempontjaik alapján a „tényeket”.
Mindez, amit eddig leírtam, ismert és többé-kevésbé elfogadott állapot, noha nem tekinthető konstans kiindulópontnak; erről a mindenkori történelem-tudomány jelesei és jeltelenjei (egymást váltván e poszton) gondoskodnak, többnyire alig eltérő vehemenciával. Érdemes a csöndes szavúakra figyelmeznünk; nem ritkán derül ki, hogy épp a lármák „szóközeiben” s épp akkor, a lármás korok tetőfokain rejtették el az igazság magvait. No persze, írásunk tárgyát pillanatnyilag nem a történelemtudományok értékelése, csupán egy film (Nincs kegyelem, író- s rendezőként Matúz Gábor jegyzi), annak is olykori magas színvonala, s egészének különössége, kereteinek értelmezési szintjei, azok lehetőségei adják. Ám a filmen túl, a véletlenek furcsa játékaként; de hát vannak-e véletlenek, kérdjük annyiszor; egy attól távoli, mai esemény kapcsán is okot kaphattunk írásunk bevezető gondolatainak rögzítésére; Hayden White halála kapcsán a történelem iránt érdeklődők szélesebb körében is felbukkanhatott, gondolatfoszlányként, az ő elméleteinek kapcsán, az annyi vitát inspiráló felvetése: a történelem nem tudomány, hanem irodalmi alkotás – s ebből az fakad, hogy „lehetetlen éles választóvonalat húzni a történetírás, az irodalom és a történetfilozófia között”. Ami, persze, hogy visszaevezzünk csipetnyi iróniával tulajdonképpeni témánk medrébe, tudjuk – korántsem lehetetlen. Épp ellenkezőleg: e választóvonal pengéje olykor van annyira éles, hogy fájóbb s elevenebb sebet okoz az említett három tétel bármelyikénél. Egy biztos: White apropóján jegyezzük fel azt, ami amúgy a messzi múltba nyúló dialógus felélénkítése, hiszen már az ókori történetírók is úgy hivatkoztak vagy merítettek kollégáikra, hogy közben „korrigálták” őket, de mondjuk ki Matúz Gábor filmje kapcsán is: nincs lehetetlenebb vállalkozás a történelem fordulatainak tényszerűségben és moralitásban kikezdhetetlen ábrázolásánál. És olykor mégis sikerül. Vagy sikerül – majdnem.
Matúz egy általam nagyon nem szeretett ábrázolási módot választott, nem túl szerencsésen: egy – az – esemény dokumentarista rekonstruálását. Tény és szükségszerű fikció keveredik, olykor azt az érzést keltve; meglehet: jogosan; hogy a fikció jóval több tényt tartalmaz, mint a rekonstrukciót segítő dokumentum-együttes. Az esemény, hát nevesítsük végre azt is, 1956 december 8-án történt Salgótarjánban; az a sortűz, melynek megtörténte a fegyver mindkét oldalán állók részéről egyaránt logikus és illogikus; a „lakosság” már a megszállás helyzetéből fakadó „békediktátumot” éli, a megalázottak keserű nyugalmával keresi a hétköznapok élhető kereteit, s ebben, ehhez a hatalom is kijelöl valamelyes mozgásteret számára; mondhatni, a megtorlás valódi kegyetlensége, annak szándéka még csak formálódik benne. Ekkor s így történik valami váratlan, valami sokkoló, valami, ami sokáig hallgatásra kényszerítette az embereket; és nem is biztos, hogy a félelem volt e hallgatás legfőbb indítéka. Hanem talán-talán a megmagyarázhatatlansága, vagy épp egyetlen okolhatósága: a felkínált béke ennyire ingoványos, bűzös mocsárvidék lesz s marad, alakváltásaiban is.
Filmünk cselekménye tehát egyetlen nap, ez a nap, különös módon elbeszélve. Mintha csak kerettörténetet látnánk, a pergő jelenetfüzért meg-megszakítja az emlékezet; egykori jelenlévők, túlélők és történészek értelmezik az adott pillanatot, a lehetséges összefüggéseket, már mindenképp a messzi jövőből pillantva vissza az eseményre, tudásuk – a halottak között halált tettető túlélőé is – megsokszorozódott, ám valamelyest meg is fogyatkozott. Hiszen – minő anakronizmus is ez – a cselekedet évtizedek múltán is feldolgozhatatlan, szinte már irreális módon beleilleszthetetlen a forradalom leverésének és megtorlásának krónikájába. Ha csak azt nem mondjuk ki: épp ez a pillanat a nép forradalmát vérbe fojtó ellenforradalom ösztönös, a hatalomra is ható kezdete. Aki/ami majd egy konszolidáció meghirdetésével újra felajánlja majd a vérrel írt „békét”.
Ennél talán többet, vagy meglehet, ennyit sem akart Matúz filmjébe zsúfolni. Nehéz eldönteni, épp a feldolgozás miatt. A cselekmény, a nap vázlata kétszeresen is széttördelt; egyfelől a képsorok elevenségét megszakító nyilatkozatok teszik azzá; ismétlem: korántsem értéktelenek vagy fölöslegesek, sőt, hiszen a néző gondolatainak, az önmagában zajló értelmezési folyamatnak adnak olyan súlyt, ami mindenképp kizökkenti őt a történet követéséből; másfelől pedig maga a történet bemutatása, talán épp emiatt, filmes-filmélvezési szempontból erősen egyenetlen. Többen kifejezetten halvány papírfigurák csupán, karakter-klisék, jellemvázlatok. Ami nem lenne feltétlen baj, ha és amennyiben a film csak és csupán dokumentum-játékfilm lenne, ahogy önmagát meghatározza, de hát legalább három szereplő oly annyira telített, dús, szinte már robusztusnak nevezhető tehetséget villant meg, ami mellett eltörpül a dokumentarista-törekvés. Persze, ez nem meglepő, de érzékelteti, reményeim szerint, a problémát: amikor a játék minőségével telítődik meg a vászon, a képernyő, akkor a néző idegvégződései e felé mozdulnak; s a következő pillanatban megszólaló történész, mondjon bármi bölcset, lényegest, okosat, mindenképp – a korábbi élmény következtében – egyfajta vágókép marad.
Kit kell hát, művészként, feltétlenül kiemelnünk, kiket kell azzal a hálátlan mondattal illetnünk: a kevesebb belőlük több lett volna a filmért? (Bocsánat, de minden félreértést eleve hárítva súlyozottan alá kell húznom, hogy ez a mondat a tehetségük előtti föltétlen meghajlás és alázat kinyilvánítása volt.) Gáspár Tibor összetéveszthetetlenül rajzolja elénk a „puha diktatúra” teljességének valódi szinkópáját; kicsit hozzájárul a film eseményének fenti, távolabbra futó értelmezési lehetőségéhez. Nyakó Júlia jelenléte, gesztusai, testbeszéde évszázadok magyar sorstragédiáit köti össze egymással s akár a jelennel; adekváttá teszi azt a kijelentést: vannak vidékek, ahol csak az időtlenség időszerű. S hát Györgyi Anna – maga a torokszorító művészet. Megjelenésének első tizedmásodpercében érezzük: ki ő, ki lesz ő. Sűrű, fojtó a megszólalása, s úgy lélegzet-elállító, ahogyan azok az évtizedek voltak olyanok. Lágyak, ellágyultság nélkül, barátságosak, barátok nélkül, emberarcúak – mégis embertelenebbek, mint Nagy László üzenetének címzettjei…
Időzzünk el kis ideig a forgatókönyv egy – talán az eseményekből ismert, s így itt véletlen-szülte – epizódjánál. Mely önmagában egy nagyjátékfilm nagy ívű fikcióját rajzolja elénk. Mi történik? Valaki képeket készít, titokban, a halomba hordott holttestekről, de észreveszik, a gépet elkobozzák, őt magát durván összeverik. S itt ráismerhetünk az egyik ősi, klasszikus alaphelyzetre, az Antigoné-metaforára. A kreoni hatalom mindenkori durva arroganciáját áldozataival szemben, az emlékezet erkölcsét s az erkölcs emlékezőképességének megőrzését célzó Antigoné-kísérletet, s annak gőgös el- és visszautasítását; így az őrző által minden időben elszenvedett fenyegetettséget. Matúz filmjére hivatkozva, annak apropóján, de attól ellépve írom ezt a néhány mondatot, hiszen abban – indokolt és érthető módon – nem mozdul el a helyzet a játékfilmes fiktív narratíva felé, ám felvillantja azt. Miként annak tűnődésre okot adó dimenzióit.
Hogy milyen furcsa és árulkodó a konkrét pillanat különössége. A hatalom, úgy a huszadik század első harmadától fogva, nyíltan erőszakos polgáraival szemben és gátlástalanul gyilkolja le őket. Miközben bármit, bármilyen verbális erőszakot elkövet, megállván mikrofonállványai előtt, sőt, ámbár büszkén feszít a tömegsírok mellett is, a győztes önelégültségével pózolván a birodalmi lencsék előtt, legyen a képek készítőin bármilyen paroli – szinte betegesen retteg a cselekedeteit spontán módon rögzítő, titokban készülő felvételek, leiratok születésétől, terjedésétől. Mit bizonyít ez? Hogy tudatában van annak: bűnös dolgot cselekszik, bűnös ügyet szolgál. Bárha mást hirdet a hatalom birtoklásának lázában s nyirkos lázálmaiban.
De mégis rejt valamit e félelem a titkos fotográfiáktól. Azt, hogy talán mindennek ellenére van kegyelem: a bűn tudatának bűntudatot ébresztő kegyelmi állapota. Vagy épp annak elmaradása jelent mások számára kegyelmet, kegyelmi állapotot; mert, látván, hogy a hatalom birtoklása és kapzsisága minduntalan az új kreonklónokat reprodukálja – az ember látva lát és ember marad. Egyszer, talán. Hű emberségéhez, hű hitéhez, és végre csak hűtlen lesz az erőszak által az erőszak dominanciájára épülő erőszakos történelméhez. És keres abban valami jót is. Egyszer. Talán.
Illusztráció: Matúz Gábor (2016)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
