Albert-Lőrincz Márton: Három vers
(A borbélynál)
“Dulakodástól, hajszától távol áll, ami én vagyok”
Walt Whitman: Ének magamról
Bizony, tavaszra elnő az ember haja, nem hívják be
a nyüzsgő borbélyműhelybe, más szűkebb műhelyekbe se,
önként jelentkezik (ha!) –, többször kinyomják a hívást, majd
vissza, fogadják, amikor lesz üres szék s témahiány,
bekerül-e a március tizedikén vásárhely utcáin
végigsétáltatott székelyzászló a nagy Guiness könyvbe?
bíz a politika is szóba kerül, ha éppen, ha pont,
ha szorítja a magyar nyakat a kaloda, de inkább
a kinőtt rövidnadrág, a padlásra felvitt gyerekágy,
a kartondobozba csomagolt gyermekcimborák, jókat
beszélgetünk csak úgy, fontos az embert emberré tevő
szó, lepereg a levágott hajtincsek sora, még gazdag
dísz, ikonarcon glória, az én koromban már nem áll
jól a sok kopár dombtető kitárulkozva a dombok
között megbúvó halpikkelyszínbe feslett völgyek fölött –
A hölgy, aki nyír, később kisöpör, jön a következő
ütközet a hidegen fújdogáló erdélyi széllel.
(A hetedik állomás)
Kinevezem hetedik állomásnak.
A vonat áthaladt Születésemen-Megkeresztelésemen,
Gyermekkoromon Elhagyott Barátaimmal,
Serdülőkori Szerelmeken az Első Csókkal,
Iskoláimon, Kimért Tanáraimmal,
Házasságkötésemen a Legimádottabb Asszonnyal,
Gyermekeim Nemzésén és Felnevelésén,
és ideért, a Hetedik Állomásra, velem és asszonyommal.
Itt még kétnyelvű feliratok várnak,
réteken zöld füvek,
anyám és apám,
csak Pistu állt be az árnyékba,
kivehetetlen háttérben kék overállban.
Tervezem, találkozom emlékeimmel,
meglátom, megtudom, ki mint vet, ki mint rohan…
Arra számítok, összefutok régi pajtásaimmal,
szelíd szerelmeimmel,
aztán rájövök rezignáltan,
vannak, akik már elköltöztek,
megvívták harcukat, ahogy tudták, kurtán,
ott biztosan győztek, ahova elmentek a szellemvonattal.
Mások továbbköltöztek egy-két határral.
Én magam hetvenhétben, asszonnyal gazdagodva
költöztem egy akkor zárt, nagyobb romániai,
akkor még többségben magyar városba,
a néhai Novum Forum Siculorumba,
rendőrségi befogadással, láttamozott aktákkal.
A nyelvem itt úgy erőlködik, mint hó alatt a hóvirág,
azt vártam, szebb lesz a világ.
Most arra számítok, hogy beszélgetünk egy jó nagyot,
és meghallgatnak majd azok, akik ismerik
a hat állomás bűzét, utasait,
épp most suhantak el.
Tervez az ember.
Megnézi személyi igazolványát: érvényes kétezer hetvenkettőig.
Találkozás – nyugtalan kövekkel.
(A VOLT átértékel)
Amikor legtöbb az öröm és a teher, amikor
legtöbb a seb és a sebhely, amikor
legtöbb a lemondás és a kétely,
akkor jutottam el a révbe:
istenem, mennyi időre? Számbavehetem.
Már a NINCS.
Kiszabadít a reggel, amikor minden megtelik lüktetéssel,
az eltelt idő, a VOLT, a már NINCS átértékel,
hol kitüntet, hol meg se lát, bolond bohóc volt
az én időm, amelyből nem tudtam jól
kihajolni, olyan gyorsan robogott el –
akkor is, amikor vörös köntösben járt, s félelemmel
gyújtotta meg a temetőben a gyertyát, a csendet,
s később is, amikor sebhelyes lett
a vörös köntös alatt sínylődő test, amelyet kitett
a szabadság a napra, és boldogsággal kecsegtetett,
reménnyel, hogy a szép szebb lesz,
s így szépen megöregszem.
Elégedett vagyok és mégsem.
Körbe hordozom kérdéseimet, keresek,
számbaveszek, mert ugye, semmi sem
történt a történelemben,
az én időmben,
csak egy kicsi tréfától mentes mese
volt, kis felfordulás próbaidőre.
Albert-Lőrincz Márton a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Borbély (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
