Kű Lajos: Életrajzom
A Napút idei első száma a “hetvenesek évkönyve”: nyolcvan 1948-ban született magyar jelesség vallomásaiból összeállított nemzedéki tabló. Nyomdában volt már a lapszám, midőn Kű Lajos – külföldről térve haza – életsummáját eljuttatta hozzánk. Figyelmetlenül sokszoros karakterszám-határt adtam meg neki, jóllehet a folyóiratba utólag – kivételesen – csak egy lapot csúsztathattunk bele; ekként is lett írása a 81. “egység”. A csonkítatlan életösszefoglalót, a teljes anyagot csak itt tehetjük s tesszük közzé. (Szondi György)
Kű Lajos labdarúgó, sportvezető (Székesfehérvár, 1948. július 5.)
1948-ban, Székesfehérváron, ősi koronázó városunkban születtem. Három éves koromban elveszítettem édesapámat, s a család fenntartása özvegy édesanyámra és 15 évvel idősebb bátyámra maradt. Hála nekik gondtalan és boldog gyermekkorom lehetett, pedig iszonyúan nehéz idők jártak akkoriban. Alig volt vége a háborúnak, a sok nélkülözésnek és máris a kommunista diktatúra kínkeserves éveit szenvedte az ország. A magyar sport ellenben fénykorát élte. 16 olimpiai aranyérmet nyertünk Helsinkiben, hemzsegtek a magyar sport kiválóságai a tatai edzőtáborban. No, és persze ott volt az Aranycsapat, amely hosszú évekig futball-lázban tartotta az egész országot. Székesfehérvár grundjain is mindenki Puskás, Kocsis, Bozsik, Czibor akart lenni. Suli után – néha helyette – foci volt minden mennyiségben, de a tanítási szünetekben is óriási fejelő és lábteniszcsatákat rendeztünk. 1962 júniusában jött el számomra a nagy nap: egy iskolai meccsen felfigyeltek rám, Csiszár István, vagy ahogy mindenki ismerte „Guszti bácsi” a VT Vasashoz hívott játszani.
Meg kell említenem, hogy én az utcán és a templomban nőttem fel. Édesanyám mélyen hívő katolikus volt, aki a hétköznapokon is keresztény életet élt. Mély nyomot hagytak bennem ezek az évek. A grundon – a szó jó értelmében – minden csibészséget megtanultam, a templomban jólelkűségre oktattak, nyolc évig ministráltam is. A hit azóta is fontos helyet foglal el életemben.
Egy életre szóló élményt jelentett számomra az 1956-os forradalom, melyet nyolc évesen éltem át. 1956. október 24-én németórára mentem, s amikor – úgy dél körül – hazafelé tartottam már nagy tömeg volt a Fő téren. Én a lovas szobor mellé kerültem és azt vettem észre egyszer, hogy valaki kezd felmászni a szoborra. Amikor felért, tölcsért csinált a kezéből és elordította magát: „Elvtársak! Szólni akarok, a pártbizottságról jöttem…” Ebben a pillanatban három-négy ember utána nyúlt és lerántották. Haza mentem, de este családommal visszamentünk a belvárosba, ahol teljes sötétség volt és a tömeg kórusban követelte: „Diákságot! Diákságot!” A Jókai utca felől, fáklyával a kezükben vonultak óriási nagy éljenzés közepette végig ezen a gyönyörűséges Fő téren. A tömeg kiabálta: „Menjünk Pestre! Menjünk Pestre!” Még élek, el nem felejtem ezt a magával ragadó hangulatot!
Meredeken felfelé az NB I-ig
A VT Vasasnál első edzőm Gantner János volt, aki nagyon szigorúan bánt velünk és a legnagyobb győzelmekkor is zsörtölődött: „Azokat a helyzeteket rúgtátok volna be, amiket kihagytatok” – elégedetlenkedett ilyenkor. Az igazság persze az volt, hogy rajongásig szeretett és egekig magasztalt bennünk mindenfelé. A bajnokság végeredménye önmagáért beszél: 120-11-es gólkülönbséggel nyertük meg. Úgy látszik volt tehetségem a focihoz, mert 16 évesen – korengedménnyel – csatlakozhattam a felnőtt csapathoz. Pályafutásom akkor torpant meg egy pillanatra, mikor hirtelen megnyúltam, de a testsúlyom nem növekedett arányosan. Veszélybe került pályafutásom is, térdfájásokkal küszködtem állandóan. Emiatt 1967 elején kimaradtam a csapatból, az edzéseket sem látogattam bánatomban. A szerencse viszont hamarosan rám mosolygott. A kecskeméti rangadó előtt Balogh Károly megsérült, engem a grundról hívtak vissza az NB I/B-ben élre törő csapatba. Visszatérésem remekül sikerült, a kecskeméti győzelem után, bent maradtam a csapatban. Karsai Lacival vittük a prímet, próbáltuk kicsit színezni a játékot, de a gólokkal sem maradtunk adósok. 1967-ben Székesfehérvár történetében először feljutott az NB I-be a futballcsapat. Régi álmom vált valóra: 19 évesen első osztályú labdarúgó lettem.
Sajnos az újonc, még rutintalan „Vidi” búcsúzni kényszerült első élvonalbeli idénye végén. Játékomra a Ferencvárosnál is felfigyeltek és le szerettek volna igazolni. Azonban a fehérvári vezetők nem adtak ki, így egy év leállás várt rám. Ez az év „véletlenül” debreceni katonáskodással telt. Azonban nagy vágyam 1970. március elsején beteljesedett: először húzhattam fel a Fradi zöld-fehér mezét.
Azok a csodálatos ferencvárosi évek
A bemutatkozásom szebben nem is sikerülhetett volna. Salgótarjánban az én gólommal győzött a csapat. Az öt ferencvárosi szezonom termése: két magyar (MNK) kupagyőzelem (1972, 1974), négy (!) bajnoki ezüstérem és elődöntőbe jutás az UEFA kupában. Egy hiányérzetem lehet csak, a magyar bajnoki aranyérem.
Aki nem játszott a Fradiban, annak fogalma sincs, mit jelent a magyar labdarúgás „Nemzeti Színházában” szerepelni. Nagy Bélának, az FTC felejthetetlen krónikásának volt egy tézise, miszerint két fajta szurkolótípus létezik: aki ferencvárosi szurkolónak születik, s aki azzá válik. Hát én az utóbbiak közé tartoztam. Itthon bárhová mentünk, mindenhol telt ház volt, de ugyanez volt külföldön is. Amikor például Melbourne-ben játszottunk, kint volt tizenötezer ember, és abból tizenkétezer énekelte a Himnuszt. A Fradinak hihetetlen varázsa volt mindig is. Nem véletlen, hogy a ’49-es bajnokcsapatból elirányított Budai, Kocsis és Czibor, a „három aranyásó”, mindig a Fradi-indulót húzatta a pesti éjszakában.
A Fradi az először kiírt UEFA kupában bravúrosan menetelt. Nekem is jól ment a játék: én szereztem a Fenerbahce ellen az első ferencvárosi, egyben magyar gólt is az új kupa történetében. Az elődöntőben a Wolverhamptonnal szemben nagy csatában maradtunk alul.
Sikerek címeres mezben
Nem volt egyszerű bekerülni akkoriban a nemzeti együttesbe. Illovszky Rudolf szövetségi kapitány 1972. május 14-én Bukarestben, az EB negyeddöntő visszavágóján bedobott a mélyvízbe. Nem okozhattam csalódást, mert a mindent eldöntő belgrádi harmadik találkozón már kezdőként léphettem pályára. Ahol a második félidő elején egymásnak futottunk Deleanuval. Nekem dőlt a fejemből a vér, neki meg négy foga bánta, őt le is kellett cserélni. Illetve engem is le kellett volna, ekkor kérleltem Rudi bácsit, hadd maradjak, és turbánban visszatérhettem a pályára. Szerencsére, mert így részese lehettem annak a csodálatos akciónak, amelynek végén Szőke Pista megszerezte a győztes gólt, utazhattunk az EB négyes döntőjére, Brüsszelbe. Az erdélyi magyarok pedig azon viccelődtek, nem csoda, hogy Deleanunak kitörtek a fogai, hiszen Kűbe harapott. Az Európa-bajnokság négyes döntőjében aztán folytatódott a „szovjet átok”, így a bronzéremért a házigazda belgákkal mérkőzhettünk. Kikaptunk 2-1-re, a becsületgólt én szereztem büntetőből. Ez volt utolsó EB-döntőbeli gólunk egészen a legutóbbi kontinens bajnokságig.
Az EB után sok pihenője nem volt válogatottunknak: augusztus végén kezdődött az olimpia. Tokió és Mexikó után zsinórban harmadik győzelmére készült csapatunk és edzője, dr. Lakat Károly. A döntőig minden simán ment, legyőztük többek között a házigazda, Uli Hoeness nevével fémjelzett nyugatnémet csapatot 4-1 arányban, itt sikerült két gólt szereznem. A müncheni döntő előtt a lengyelek, Latoval, Deynával a soraikban, könyörögtek: játsszunk ikszet, akkor mindkét válogatott aranyérmet kap. (Azóta sem volt ilyen versenykiírás!) Mi nem mentünk bele. A szünetben 1-0-ra vezettünk, s mire bementünk az öltözőbe, már több láda tokaji aszút halmoztak fel ott az egymás utáni harmadik olimpiai diadal megünneplésére. A 2-1-es lengyel győzelem után viszont Górski kapitányt dobták bele a fürdő medencéjébe. Az Európa-bajnoki negyedik hely és az olimpiai ezüstérem csalódás volt akkoriban, de ma már mindkettőre büszke vagyok, azóta csak álom, hasonló eredmény elérése utódainknak.
Kényszerpályán
A Ferencvárosban 1974 nyarán nem kívánatos személyiség lettem. A Fradinak és a válogatottnak köszönhetően bejártam a fél világot, akkor, amikor háromévente egyszer lehetett nyugatra utazni – protekcióval. Sok emigrált honfitársunkkal találkoztam, főleg 56-osokkal. A külföldön tapasztaltakról rengeteget meséltem az itthoniaknak, a szókimondásomnak az lett a következménye, hogy nemzetellenes tevékenységgel vádoltak. Az esetleges kilengéseim csak ürügyül szolgáltak az eltávolításomra.
Három nappal (!) az átigazolási időszak vége előtt kaptam meg a felmondó levelet a Ferencvárosban. Hála Illovszky Rudi bácsinak, leigazolt a Vasas. A közönség itt is befogadott és a társakkal is jól ki jöttem, de mégis mennem kellett. A mindenható MLSZ elnök, Kutas István behívatott és elmondott mindenféle antikommunistának, antiszemitának, majdnem mindenben „anti” voltam. Én csak az antiszemita titulust kértem ki magamnak, sohasem voltam zsidóellenes. Azt mondta, hogy letöröllek a magyar labdarúgás térképéről. Pedig néhány évvel korábban még az öreg kedvence voltam. De hát a számat sohasem tudtam tartani, mindig, mindenkinek elmondtam a véleményem, ami akkoriban sokaknak nem tetszett. Grosics Gyula, a Volán akkori elnöke segített. „Amíg a kedélyek lecsitulnak játszhatsz az NB I/B-s Volánban” – mondta. De itthon továbbra sem láttam lehetőséget az érvényesülésre és ebben a kényszerű helyzetben tudatosan szerveztem meg „disszidálásomat”. Csak a megfelelő alkalmat kellett kivárni.
1977. januárjában kalandos úton sikerült jugoszláv ablakot szereznem útlevelembe, majd Goricánál kisétáltam a „szabad világba”. Rövid olaszországi tartózkodás után Svájcban Pázmándy Péternél jelentkeztem, aki akkor a Servette Genf edzője volt és edzéslehetőséget biztosított csapatánál. Genfből telefonon felhívtam a szakszervezeti titkárt, aki kétségbeesetten kérdezte: „Szevasz Lajoskám, jaj Istenem. Mindenütt kerestünk a Duna-kanyartól a pesti éjszakáig, sehol sem találtunk. Hol vagy?” – Innen beszélek a Genfi-tó partjáról. „Mekkora kő esett le a szívemről, már azt hittem, disszidáltál!”
Európa Kupa-döntő a Wembleyben
Svájcból – hamis útlevéllel – Bánki Feri segítségével sikerült Belgiumba jutnom, ahol próbamérkőzéseken szerepelhettem. A harmadik mérkőzésen egy vidéki kiscsapat, a Courtrai színeiben léptem pályára a belga katonaválogatott ellen. A mérkőzést látta az FC Bruges vezérkara is, élükön Michel Van Maele-val, Bruges polgármesterével, aki a klub főrészvényese volt. A találkozó után a Courtrai és a Bruges is szerződést ajánlott, s én természetesen a brugesiek ajánlatát fogadtam el. Életem nagy lehetősége előtt álltam.
A polgármester úr mindenben segített. Eltiltottak egy évre, addig csak tréningezhetettem a csapattal, de kaptam fizetést. Az angol, a német és a francia mellé megtanultam jól flamandul is. Az edző, Ernst Happel kedvelte a magyarokat, még osztrák válogatott korában sokszor játszott az Aranycsapat ellen és tisztelte Puskásékat. Ő biztatott mindig: „Paprika – így hívott – ha lejár az eltiltása helye lesz a csapatban.” A szavát később be is tartotta. A csapat közben menetelt a BEK-ben, s az Atletico Madrid búcsúztatása után a Juventusszal mérkőzhetett az elődöntőben. Torinóban Bettega góljával győztek a „zebrák”, de Brugesben 2-0-ra sikerült visszavágnunk. Jöhetett a finálé a Wembleyben. Előtte a belga kupa elődöntőjében, a Charleroi ellen már pályára léphettem, majd készültem második hivatalos meccsemre, a félelmetes Liverpool elleni BEK-döntőre.
A mérkőzés előtt sok pletyka terjedt el rólam idehaza. Például az, hogy verekedés miatt a Liege-i börtön rabja vagyok, amiből egy szó sem volt igaz. Anyámék itthon halálra voltak rémülve! A hazai sajtóban a mérkőzés napján már azt írták, hogy várhatóan a „magyar származású” Kű is játszik. Egy éve mentem ki és máris magyar származású lettem. A mérkőzést 100 ezer néző látta helyszínen és 120 országban adták televízión. Itthon édesanyám, barátaim és a szurkolóim is láthattak és megnyugodhattak, hogy nem az előbb említett pletykák az igazak. Eszembe jutott, hogy előttem csak Puskás, Kocsis, Czibor és Kubala játszhatott BEK-döntőn. Angliában a szállodánk tulajdonosa egy skót úr volt, aki megígérte, hogy ha legyőzzük az angolokat még egy hetet maradhatunk az ő költségére. A sors fintora, hogy éppen honfitársa, Dalglish góljával nyert a Liverpool. Sajnos a Bruges legnagyobb gólszerzési lehetőségét én hagytam ki. Az első félidő végén csapattársam, Cools elment a jobbszélen, remekül beadott, én felugrottam fejelni, de a Liverpool walesi védője, Hughes kilökött a labda alól. Rutinosan csak annyit taszított rajtam, hogy elértem a labdát, de már nem tudtam irányítani és így az mintegy 20 cm-rel kapu fölé szállt. A mérkőzés utáni banketten odajött hozzám Barcs Sándor, az UEFA akkori alelnöke és gratulált. Nagyon rendesen viselkedett velem. Sanyi bácsi intézte el, hogy édesanyám kijöhessen meglátogatni Belgiumba, amiért örökre hálás leszek neki.
1979-ben adódott egy lehetőségem és kimentem Amerikába futballozni. Itt a Buffalo Stallions nevű csapatban együtt játszottam Eusébióval és a volt újpesti Horváth Jóskával. Akkoriban virágkorát élte az amerikai labdarúgás, sok kiváló játékos átkelt az óceánon: Pelé, Beckenbauer és Cruyff is kipróbálta az újvilág futballját. A későbbi feleségem miatt vissza kellett jönnöm Európába, de Belgiumban már lezárult az átigazolási időszak. Kismartonban viszont irányítót kerestek, azonban nem volt elég pénzük a leigazolásomhoz. Az eisenstadti szurkolók összedobták végül a pénzt és szerződtettek. Itt is akadtak ismerőseim, az egykori fehérvári csapattársam Karsai Laci és a később tragikusan elhunyt Pusztai Laci személyében.
Kezdő lépések edzőként és vállalkozóként
Utolsó osztrák idényemben már játékos-edzőként ténykedtem, a Landesligában vitézkedő FC Mönchhof-nál. 1984-ben, sorozatos sérüléseim miatt végleg szögre akasztottam a futballcsukát. Flamand feleségem kérésére visszatértünk Belgiumba, ahol egy harmadosztályú együttes, a KV Rooselare edzője lettem. A csapat jól szerepelt a bajnokságban, de bele akartak szólni a vezetők egyre inkább a munkámba, aminek szakítás lett a vége. Ezután négy évig, Flandria nyugati sarkában egy privát foci-sulit vezettem. Mintegy 15-20 település, 6-14 éves focipalántáival foglalkoztam nagy odaadással. Közben vállalkozásaim révén 1988-tól egyre többet jártam Magyarországra, magyar termékekkel kereskedtem Belgiumban. 1990-ben egy építési vállalkozó szabad kezet biztosított egy új csapat kiépítéséhez. Két labdarúgót szerződtettem hazulról, a békéscsabai Pásztor Józsefet és a szegedi Kun Lajost, akikkel a Belga Kupában jól meneteltünk. Végül a holland Tahamata által vezényelt Ekeren állított meg bennünk. Azóta nem vállaltam szerepet sem a belga, sem a magyar labdarúgásban.
Hazatérés 21 év után
Borzasztó érzések között hagytam el az országot és már a disszidálásomkor előre eldöntöttem, hogy előbb-utóbb végleg hazatérek. Ez 1997-ben következett be, de már előtte is sokszor jártam itthon, főleg a vállalkozásaim révén. Indultam a képviselő választásokon, majd a Ferencváros irányításában ígért nekem dr. Torgyán József elnök pozíciót. Azonban talán korán beszéltem terveimről, ugyanis szerettem volna Varga Zolit visszahozni edzőnek. Ez az ötletem nem aratott osztatlan sikert, és az utolsó pillanatban megvétózták kinevezésem.
Közben szerveztem egy foci csapatot volt Fradi-játékosokból (pl. Fenyvesi dr., Martos, Rab, Máté, Bánki, Simon, Vad), neves sportolókból (Erdei Zsolt, Komáromi Tibor, Maracskó Tibor) politikusokból és művészekből, akikkel a környező országok magyarlakta területeire látogattunk el, hogy segítsünk a határon túli magyarokon. Segélyszállítmányokba, futballmeccsekbe és kulturális programokba rejtve vittük el az anyaország üzenetét: összetartozunk. Nincs olyan szeglete a Kárpát-medencének, ahol ne fordultunk volna meg. Kamionnyi segélycsomagokat, építőanyagot, vetőmagot, gyógyszert szállítottunk a rászorulóknak a tiszai árvíz sújtotta Kárpátaljára és a délszláv háborúban lerombolt Horvátországba. Történelmi emléktúrákon vettünk részt, melyeken felkerestük többek között Kőrösi Csoma Sándor, Rákóczi Ferenc, Mikes Kelemen szülőhelyét.
Később felvetődött a gondolat, hogy az alkalmi utak helyett, jó lenne szervezetten valami maradandót alkotni, olyat, ami összefogja az egész Kárpát-medence magyarságát, a sporton keresztül egyesíti az egész történelmi Magyarországot. Nagy álmom, hogy megszervezzen a Brit Nemzetközösségi és a Maccabi Játékok mintájára egy „Magyar Diákolimpiát”, kezdetben a Magyarok Világszövetsége útján próbáltam megvalósítani. Balszerencsémre éppen akkoriban fogyott el a pénz a világszervezetnél. Ilyen előzmények után jött egy alapítvány létrehozásának ötlete, melynek neve kézenfekvőnek tűnt: Aranycsapat Alapítvány. Világ életemben nagy tisztelője volt az Aranycsapatnak, külföldi tapasztalataim szerint Magyarországról mindenkinek a „Golden Team” és 1956 jut az eszébe. A még élő csapattagok, Puskás Ferenc és Grosics Gyula támogatásával így elindulhatott a Kárpát-medencei Összmagyar Nemzeti Diákbajnokság szervezése.
Életem fő műve a Kárpát-medencei Összmagyar Nemzeti Diákbajnokság
Hogy mi történt az alapítás óta az elmúlt tizenöt esztendőben? Csodák csodáinak voltunk megélői. Amit a Biblia Lázár feltámasztásáról és a kánai menyegzőről ír, az eltörpül ahhoz, ami velünk történt az elmúlt években.
Már rögtön az alakulás után az első évben, amikor még csak labdarúgásban írtuk ki a bajnokságot, 250 csapat nevezett be a küzdelmekbe. 2003 szeptemberében Székelyudvarhelyen eldördült a startpisztoly és útjára indult a Kárpát-medencei Összmagyar Nemzeti Diákbajnokság sikertörténete. Egészen haláláig dr. Mádl Ferenc köztársasági elnök adta át a díjakat. Az első alkalommal még ott volt köztünk Puskás Ferenc is. Mellettük olyan kiváló sportoló egyéniségek, mint például Grosics Gyula, Buzánszky Jenő, Várhidi Pál, dr. Fenyvesi Máté, Balczó András, Wichmann Tamás és Jónyer István is rendszeres résztvevői voltak a rendezvényeknek. Schmitt Pál köztársasági elnökké választása előtt, alatt és után is szívesen vett részt a sportversenyeken.
Minden rendezvényünk ökumenikus istentisztelettel indul. A hit és a kultúra legalább annyira fontos a fiatalok nevelésében, mint a sport jellemformáló ereje. Isten nélkül, Isten segítsége, áldása nélkül semmit nem teszünk, semmit nem lépünk. Szent István országában nem történhet ez másképpen. Az Aranycsapat Alapítvány a sportrendezvények szervezése mellett nagy hangsúlyt fektet a kulturális értékek megőrzésére és a nemzeti hagyományok ápolására is. Az összetartozás érzését nem csupán a sport erősíti, valamilyen évfordulóhoz kapcsolódva mindig tartunk történelmi és irodalmi vetélkedőket is.
A labdarúgás sikeres debütálása magától értetődően felvetette az ötletet, hogy más sportágakra is ki kellene terjeszteni a bajnokságot. Az elmúlt években a Vas megyei Bükön és Kőszegen, majd Pécsen és Székesfehérváron lebonyolított leány kézilabda, asztalitenisz, sakk és birkózás döntői után kijelenthető, hogy ezekben a sportágakban is sikeresen működik a megálmodott bajnokság.
A dél-afrikai világbajnokság évében soha vissza nem térő lehetőség adódott az Aranycsapat Alapítvány számára. Az alapítvány Hungarians néven induló összmagyar diákválogatottja képviselhette nemzetünket a futball világbajnokság ideje alatt megrendezésre kerülő Nemzetek Kupáján. A Fokvárostól 260 km-re fekvő Riversdale városában rendezett tornán a 14 éves fiúkból álló válogatottunk magabiztosan győzött korcsoportjában. Spanyolország mellett egy másik – büszkén írhatjuk le, hogy magyar – válogatott is aranyéremmel térhetett vissza Európába.
Az alapítvány szívügyének tekinti, hogy az Aranycsapatról és annak tagjairól jeles alkalmakkor méltóképpen megemlékezzen. Az „évszázad mérkőzését”, a londoni 6:3-as diadalt minden évben megünnepeljük. Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Grosics Gyula Szent István-bazilikában lévő sírjainál is rendszeresen koszorúzunk. Kocsis Sándor újratemetését 2012-ben alapítványunk szervezte, ahol többek között jelen volt dr. Áder János köztársasági elnök és Sandro Rosell, az FC Barcelona elnöke, valamint természetesen a Kocsis család számos tagja is. 2013-ban öt felejthetetlen napot tölthettünk el az FC Barcelona vendégeként. Egészen kivételes lehetőség volt az elmúlt évtized legjobb csapatát tanulmányoznunk, káprázatos vendégszeretetben volt részünk.
Munkánkat 2004-ben Széchenyi – díjjal ismerték el, ami kellő motivációt és önbizalmat adott a folytatáshoz. 2009. március 15-én Fejér megye közgyűlése a Fejér Megye Díszpolgára címet adományozta számomra, majd rá két évre Prima Primissima Díjra jelölték alapítványunkat a magyar sport kategóriában. A jövő szempontjából ez újabb lökést jelentett számunkra. 2015-ben Magyar Örökség Díjat, 2017-ben Székesfehérváron Pro Civitate-díjat kaptam.
A teremsportági döntőkön 2013-ban a diákbajnokság túllépett a Kárpát-medencén, a tengerentúlról, Kanada két városából, Montrealból és Torontóból is érkeztek versenyzők. Óriási tett volt Amerikát is bekapcsolni a diákbajnokság vérkeringésébe. A legjobb úton haladunk afelé, hogy az egész világ magyarságát egy zászló alá állítsuk.
Az Aranycsapat Alapítvány tevékenysége túlmutat a sporton, sokkal többről van itt szó, mint csupán a sportról. A sporton keresztül a legkönnyebb és a legeredményesebb a nemzeti összetartozást is erősíteni, különösen fontos ez a fiataloknál, hiszen ők jelentik a jövőt. Az Aranycsapat Alapítvány elsődleges célja, hogy erősítse az együvé tartozás felemelő érzését, a nemzetet egyesítse „hittel, sporttal és kultúrával”.
Elvégeztem a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kar Sportmenedzser Szakát, három nyelven beszélek a magyaron kívül. (angol, német és flamand) Három gyermekem van. Thomas és Julie családjukkal Belgiumban élnek, már unokákkal is megajándékoztak. Én Székesfehérváron élek feleségemmel, Krisztinával és Bendegúz fiammal.
Illusztráció: Kű Lajos
Cimkék: hetvenesek, önszócikk
