Kirilla Teréz: Mira, a mókus megpróbáltatásai és kétszeres fogsága
(példázat)
Egy fülledt, nyárvégi éjszakán történt, hogy a vörösesbarna bundájú mókust álma közben egy hóbortos turista kiemelte fára rakott gömbölyű fészkéből, és a kifakult hátizsákjába tuszkolta. A hegymászó csapat tagjai úgy hitték, hogy egy ilyen szelíd és pajkos mókus társasága felvidítja kedélyüket a végeláthatatlan, fárasztó és unalmas vándorlás alatt. Ám a mókus, noha tagadhatatlanul szelíd volt, de cseppet sem nyújtott derűs látványt, épp ellenkezőleg, étvágytalan lett, sem a mogyorót, sem a táplálóan magvas fenyőtobozt nem fogadta el, élénk tekintete eltompult, mozgása lelassult. Épp a harmadik hegyen jártak, amikor a vándorok csalódottságukban úgy határoztak, hogy végleg megszabadulnak tőle, és az egyik pihenőjük alkalmával a hegycsúcshoz közel, egy szikla peremére ki is rakták és a sorsára hagyták az összekucorodott, bundás csomót.
Így történt, hogy a mókus hirtelen zord, kietlen sziklák hívatlan és magányos vendége lett. Az éhhalál elől menekülve kénytelen volt élhetőbb környezetet keresni a maga számára. Kőről-kőre ugrándozott lefelé, bokrok elszáradt ágain egyensúlyozott egy kötéltáncos szökelléseivel, majd magasra nőtt fenyőtörzsek derekán kúszott egyre alább az erdőben. Végül elérte a lombhullató fák övezetét. Meleg, napsütéses őszi délután volt, az erdő alja gazdagon terítve a bükk- és tölgyfák lehullott terméseivel. A pompás látvány minden korábbi gyötrelmét elfeledtette a mókussal. Napokig heverészett lustán a napsütésben, lakmározott a fák terméséből és sokat aludt. Egy reggel frissen ébredve, erőre kapva a jótékony hatású pihenéstől, fürgén fölmászott egy tölgyfára, vörös, dús szőrű farka pajkos ugrándozással jutott egyre följebb az ágakon. Közben meg-megállt, feltört pár makkot és megreggelizett. A lombkorona csúcsához közel megpihent és körülnézett.
Néhány perc szemlélődés után feltűnt neki valami szokatlan, amire igazából már attól a perctől fogva, hogy az erdőbe tette apró lábacskáit, fel kellett volna figyelnie. A halálos fáradtság okozta kábulat tehetett róla, hogy nem vette észre időben a veszélyt jelentő helyzetet. Nevezetesen azt, hogy az erdő néma és mozdulatlan. Vannak ugyan benne fák, cserjék, bokrok, virágok, fűszőnyeg, moha és páfrányok is, de egyetlen állat sem élt ott. Vaddisznók nem csörtettek a cserjék közt, makk után kutatva. Színes lepkék vagy méhek, darazsak sem röpködtek a virágok körül. Farkasnak, szarvasnak, rókának, őznek, nyúlnak nyomát sem lehetett látni. Rovarok sem másztak a fatörzseken, gyíkok sem sütkéreztek a köveken. A mókus, nevezzük Mirának, egyre riadtabban pillantott körbe-körbe a magasból. A kellemes, őszi meleget hirtelen fullasztónak érezte. A forró légtömeg mintha súlyként nehezedett volna a bundájára. Egy rövid időre még az álom is elnyomta, valami furcsa félálom, amelyet szúrósan áthatott az aljnövényzet rothadó szaga. Miután felébredt, elszántan körútra indult az erdőben. Sehol sem talált elhullott állattetemeket, elmélyült kutatások után sem fedezett föl vérnyomokat az avaron, és más, erőszakos állatirtásra utaló jelet sem látott sehol. Minden makulátlanul kihaltnak tűnt.
Érthető tehát, hogy szinte felujjongott, amikor egy tisztás közepén romos házat pillantott meg. Az udvaron egy trapéz alakú, fekete-fehér csíkos abrosszal leterített asztal állt. Három mélypiros virágszirom ülte körbe, előttük három borospohár gyöngyöző, aranyló nektárral, az asztal közepén pedig egy friss kagyló. A három szirom néma szemlélődésbe merült, köröttük szertelen összevisszaságban vadalmafák, atlaszi cédrusok, terebélyes tölgyfák, ritka levelű akácok, ezüstös nyírfák sorakoztak. Mira látta azt is, ahogy a három szirom egy pillanatra behunyta szemét. A fű árnyalata rögtön sötétkék színezetet kapott, föltámadt a viharos szél, vitorlaként dagasztotta a hosszú, földig érő, fekete-fehér abroszt, a poharaikat lesöpörte, a friss kagylót a földhöz vágta. A három mélypiros virágszirom a szelek szárnyán a messzeségbe tűnt. A kagyló nyílásából dúsan csorgott a sötétlila árnyalatú kagylónedv.
Mira ezután halálos kimerültségben fölmászott az első fatörzsre, melynek kérgében meg bírt kapaszkodni apró karmaival. Úgy döntött, hogy ott marad éjszakára, és figyelni fogja, mi történik. Felbukkan-e egy éjszaka vadászó állat, kirepülnek-e a barlangokból a denevérek, amint leszáll a sötétség? Egész éjszaka feszülten várt. Nem történt semmi. Egyetlen állathang sem hallatszott, mozgás zaja sem ütötte meg a fülét.
Alighanem a túlfeszült idegei tehettek róla, hogy az éj közepén váratlanul látomása támadt. Hosszú, fehér menyasszonyi ruhában egy szépséges, világtalan tündért látott az erdő sűrűjéből közeledni. A tisztásra a holdvilág ezüstös fénye tűzött. Távolról dobpergés és dalok hangjai szálltak. Amikor a vak tündérlány a tűz körül ülő papnőkhöz ért, azok megkérdezték tőle:
‒ Melyik istenség szállt meg téged?
A tündér így válaszolt:
‒ A magányosság istene.
Ezután a papnők megkezdték az előkészületeket az esküvői szertartásra. A menyasszonyt három, kegyetlen, vérfagyasztó próbának vetették alá. Megfosztották ruháitól, tövises ágakkal és csalánnal véresre verték mezítelen testét, míg ájultan össze nem rogyott, majd testét felnégyelték, szívét kivágták, azután viszont új szívet helyeztek a mellkasába, és testrészeit is újra összeillesztették. Menyasszonyi ruháját átmosták, szemmaró füstön szárították, ám az mégis hófehérebb lett, mint valaha volt. Az újjáéledt tündért az oltárhoz vezették, fehér fátyollal letakart fejére gyémánttal kirakott koronát helyeztek. Ezután pedig valamennyien a vőlegény érkezésére vártak.
A magányosság hegyekben kóborló istene azonban nem jött el. Napok, hetek, hónapok teltek el. Lehullott a hó, a befagyott tavak acélkéken csillogtak, a sziklákról tűhegyes jégcsapok meredtek a szakadék mélyébe. Az elhagyatott menyasszony többé nem érzékelte sem az időt, sem a teret. Kiszáradt benne az élet lehelete, és úgy tűnt, hogy valami vértelen, szürke, homogén masszában lebeg. Egy kietlen világban, amely magába temette az életet.
Így hát föl sem virradt a hajnal, amikor Mira már megértette, hogy elveszett. Bármi is okozta az állatok vesztét, ez az erdő tökéletesen üres. És minden bizonnyal az is marad. Közeleg a tél, megépíti éléskamráját, bevackolja magát téli rejtekhelyére, noha nincs itt senki, aki elől meg kellene védenie magát. Álomba merül majd, de vajon felébred-e tavasszal? A halál elől nincs menekvés. Nem segíthet rajta sem a vak tündér, sem a magánya fölött érzett részvét. A sors miféle hatalma szakította el otthonától és űzte ide, ahol nincs élet? Bármit is cselekedne kétségbeesésében, mégis ezen a helyen érné utol a vég. Ahonnan az élőlények nyomtalanul eltűnnek, az istenek pedig némaságba merülve távol maradnak. Nem hazudott magának, tudta jól, hogy elveszett, és érezte, közeleg az óra, amikor az üresség szelleme ellentmondást nem tűrően újra uralma alá hajtja ezt a gazdag termésű erdőt.
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2017)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
