Ircsik Vilmos: Mindenszentek
– Most már biztos felébredt!
Idegesen pillantott apró karórájának kerek számlapjára. A fekete kis-és nagymutató pontosan eltakarták egymást, a piros másodpercmutató pedig ijesztő és kérlelhetetlen gyorsasággal rohant körbe. A busz viszont annál lassabban vánszorog. Egy járat kimaradt, ami a menetrendről tájékoztató táblácska tanúsága szerint ilyenkor ünnepnapokon és munkaszüneti napokon fél órás veszteséget jelent. Vajon a mindenszentek ünnepnapnak vagy munkaszüneti napnak számít-e? Hiába indult el reggel idejében, mégsem nyert vele semmit. Hiába ért oda már fél hétkor a temetőbe, ott is legalább fél órát kellett várakoznia, mert csak hétkor nyitották ki. Sosem gondolta volna, hogy egy temetőben is lehet nyitva tartási meg zárva tartási idő, mint valami boltban. Különösen ilyenkor.
– Hol él maga? – válaszolta a kaput nyitó férfi, amikor ezt szóvá tette neki. – Ilyenkor kell csak igazán bezárni. Különben eltűnne minden, amit mozdítani lehet. Legfeljebb a hűlt helye maradna reggelre – tette hozzá nevetve, és fázósan összedörzsölte a tenyerét. Majd utána szólt:
– Viszont ma tovább vagyunk nyitva.
A sír rendbetétele is tovább tartott a tervezettnél. A tavaszi temetés óta eddig csak egyszer tudott időt szakítani magának, még valamikor nyáron, hogy leszedje a hervadt koszorúkat, virágcsokrokat, kigyomlálja a gazt, és egy pár rózsát tegyen a csupaszon dombordó sírhantra. A szárazon zörgő rózsákat, az újra kinőtt gazt most hideg, fehér dér borította, egész meggémberedtek az ujjai, amíg mindent rendbe rakott, és letette a kis koszorút meg a tizenkét szál hófehér krizantémot. Még tegnap este vett meg mindent a lakótelepi virágboltban, nehogy reggel kelljen bíbelődnie a vásárlással. Aztán meggyújtotta a mécsest. Szerencsére nem fújt a szél, azzal legalább nem gyűlt meg a baja. Amikor mindennel végzett, elégedetten nézett végig a kis, kerek koszorún, a mécses pirosan gömbölyödő burkának oltalmában lobogó lángon, de legfőképpen a krizantémok fehér, kerek gömbjén, amelyek úgy festettek, mintha most bújtak volna elő a föld méhéből. Az anyja is mindig így tett mindenszentekkor, amíg odahaza élt a falujában. A koszorút persze maga kötötte, maga vágta hozzá a fenyőágat, maga szedte a fenyőtobozt a házuk feletti erdőben, régi, lyukas fazekakban, törött cserepekben maga bújtatta, nevelte a tizenkét szál krizantémot, egyet-egyet az év minden hónapjára, mécses helyett pedig egyszerű fehér gyertyát vett, és mindezzel már kora reggel kizarándokolt a temetőbe. Először a nagyszülei, utóbb pedig már az apja sírjához is. Aztán amikor többé már nem tudott egyedül meglenni, magukhoz vették a városba. Ennek idestova négy esztendeje. De soha nem szokott meg igazán náluk. Különösen ilyenkor, mindenszentek táján fogta el a nyugtalanság, ilyenkor sehol nem találta a helyét, fel-alá járt a lakás tömlöcében, és egyre csak azt hajtogatta:
– Mit keresek én itt, amikor otthon apáddal senki nem törődik? Már rég besüppedt a sírja, rég belepte a gaz meg a gyom. Micsoda szégyen! Uram isten, vajon mit szólnak hozzá az emberek? Én is úgy fogok járni, mint ő, tudom én azt. Majd elkapartok egy nagy temetőben, mint valami kutyát, aztán felém se néztek. Ő ott maradt magára holtában, én meg itt fogok magamra maradni.
Amikor nagybeteg lett, megfogadtatta vele, hogy legalább halottak napján megadja neki a tisztességet minden évben. Legalább a tizenkét szál krizantémot. És az apja sírját is rendben tartja, ahogy tudja, ahogy ilyen messziről lehet. Abba könnyen belenyugodott, hogy melléje már úgysem kerül vissza, merthogy mindenkit ott kell eltemetni, ahol meghalt, a halott embert Isten ellen való vétek zötyögős földi utakon fuvarozni, annak más útjai vannak.
A koszorú, a mécses és legfőképpen a tizenkét szál krizantém miatt hagyta most egyedül a gyereket, amit persze nem szabadna. Gyereket, tüzet, beteget nem hagyunk magára, mondogatta mindig az anyja, és lám, most éppen ezt szegte meg, és éppen őmiatta. De ha már az első évben nem tartja meg az ígéretét, akkor hozzászokik, és később még inkább nem fogja megtartani. Ismeri magát. Kénytelen volt megszegni az anyja tanítását, hiszen hétköznap egyszerűen nem ér rá, már hét óra előtt ott kell lenniük az óvodában, aztán rohan dolgozni az iskolába, ahová fél nyolcra kell beérnie, és ahonnan csak késő délután szabadul. Akkor megint rohanás az óvodába, rohanás haza, útközben vagy utána bevásárlás, otthon vacsorafőzés, és a kiapadhatatlan apró-cseprő dolgok elvégzése. Ha jól belegondol, az egész élete ilyen csupa kell, meg muszáj, meg illik, a lehetre vagy a szabadra jóformán alig marad ideje. Meg különben is, a temetőbe mindenszentekkor szokás elmenni, nem máskor, csakis mindenszentekkor. A karácsonyt meg a húsvétot sem lehet máskor megünnepelni, csak karácsonykor meg húsvétkor, a születésnap helyett sem lehet egy alkalmasabb napot kitalálni. A napján tartják meg a vásárt.
Úristen! Háromnegyed kilenc. Nem számolta, de a lakótelepig jó pár megálló van még hátra. Nyolc óra helyett kilencre sem lesz otthon. És mennyien szállnak le meg fel minden megállóban, mintha minden összeesküdött volna ellene. Eddig három közlekedési lámpán mentek keresztül, és mind a háromhoz pont piroskor értek, legalább két percet kellett várni mindegyiknél. A gyerek most már biztosan felébredt. Ezt tapasztalatból tudja. Hét közben az óvoda miatt korán kell kelnie, mindig álmosan ébred, ezért, ha csak teheti, tovább alszik. De most már biztosan felébredt. Még jó, hogy szólt a szomszédasszonynak. Kulcsot is adott neki. Ahogy ez eszébe jutott, kissé megnyugodott. Tegnap este ment át hozzá, miután a mécsest meg a koszorút elpakolta egy táskába, aztán vizet töltött egy nagy vázába, és beleállította a krizantémokat. Igen, a szomszédasszonynak a lelkére kötötte, hogy nyolc óra tájban feltétlenül nézzen be a gyerekhez. De igazán azért nem lehet megbízni benne. Nagyon rendes teremtés ugyan, csak beteges, feledékeny, és a legtöbbször inkább ő szorul segítségre. Rá is szokott nézni esténként, rendszeresen bevásárol neki, mert nincs senki rokona, ismerőse az egy fián kívül, az meg nemigen törődik vele, feléje se néz, a színét se látni néha hónapokig, pedig itt lakik valahol a környéken.
Megint az anyja jutott az eszébe. Meg az intelmei. Gyereket, tüzet, beteget nem hagyunk magára. És azok a szerencsétlenségek, amik elmondása szerint az ilyen mulasztásokból megestek. Azelőtt inkább csak rémtörténeteknek tartotta őket, egy idő óta viszont hinni kezdett bennük. Most meg különösen. Hogy egyszer egy magára hagyott gyerek babszemet nyelt, ami megakadt a torkán, és megfulladt tőle. Egy másik meg lúgot ivott. Erre az eshetőségre is gondolt, és a tegnap esti készülődés közben mindent jól elrakott, elzárt, bezárt, becsukott, feltett a szekrény tetejére, még a mosószereket is a fürdőszobából. Most gondolataiban kutatva újabb és újabb veszélyforrásokat fedezett fel. A konnektorokat. A gáztűzhelyt. Egyszer bevásárlás közben maga is tanúja volt egy majdnem rettenetesen végződő esetnek, amit most hirtelen olyan világosan vélt látni és hallani, mintha csak tegnap történt volna az egész. A pénztár előtt hosszan kígyózó sor legvégén állt, amikor elölről egyszer csak kétségbeesett jajveszékelés és furcsán fulladozó gyereksírás hangzott fel. A sorban pánik tört ki, a hátul állók csak annyit hallottak, hogy orvost keresnek, aztán feladva a helyét, egymás hegyén-hátán mindenki előrefurakodott a pénztárhoz, ahol egy középkorú asszony egy karon ülő forma gyereket tartott fejjel lefelé, időnként óvatosan megrázta, és aprókat ütött a hátára. A gyerek visítva levegő után kapkodott, mellettük egy fiatal nő kétségbeesetten tördelte a kezét, aztán egyszer csak ölbe kapta a kicsit, megkönnyebbülten magához szorította, az asszony lehajolt, felvett valamit a földről, átadta a fiatal nőnek, és a lelkére beszélve elindult vele kifelé.
– Micsoda anyák vannak! – adta tovább hátrafelé a hírt valaki az előbbre tolakodók közül. – A jegygyűrűjét adta oda játszani a gyereknek, az meg a szájába vette és a torkán akadt.
– Mindjárt gondoltam, hogy nem a gyerek húzta le – felelt rá valaki.
– Még szerencse, hogy egy ápolónő állt mögöttük. Az tudta, mit kell ilyenkor tenni. Különben nagy baj lehetett volna.
– Megáll az ész! Szóval csak úgy odaadta neki.
– Aztán majd megnézheti magát, ha nagy korában a fejére nő.
– Ezt a szemtelenséget! Álljon vissza a helyére! Mögöttem volt a sorban!
– Micsoda? Maga nem tudja, mit beszél!
– Maga nem tudja, mit beszél!
– Micsoda emberek vannak!
Önkéntelenül a jegygyűrűjére pillantott. Legalább ez a veszély nem fenyegeti, ez itt van az ujján. A jobb gyűrűsujján. Olyan szorosan, hogy még lehúzni is nehéz. A férje viszont messze van. Amióta a társával sikerült egy kamiont vásárolniuk és közösen fuvarozni kezdtek, szinte mindig úton van. Ha esik, ha fúj. Se húsvétot, se karácsonyt nem ismernek, mindenszentekről meg hasonlókról nem is beszélve. Az náluk nem ünnep, de még csak nem is munkaszüneti nap. Most éppen Lengyelországba mentek, ez az egyik legjobb útvonaluk. Hosszú ideje állandó szerződésük van egy céggel oda is meg vissza is. Az ilyet meg kell becsülni. Oda gyümölcsöt vittek, vissza bútort hoznak. Ha az ilyen ünnepnapok, meg általában a halottak szóba kerülnek, a férje csak legyint, és azt mondja, hogy az élőkkel kell foglalkozni, nem a holtakkal. Azok nyugodjanak békében. Lát ő eleget belőlük temetetlenül az országutakon meg az autópályákon. Úgy sem festenek valami jól. Ha nagy néha otthon van és ráér, a világért sem hajlandó kocsiba ülni a kedvéért, hogy esetleg együtt meglátogassák az apja sírját, de még az ő szüleiét sem. Inkább pihen. Azt mondja, hagyja nyugton. Vezet ő eleget. Neki ez a kikapcsolódás. Hogy nem kell autóba ülnie. Ezen néha össze is kapnak, máskülönben nem panaszkodhat rá, máskülönben jó ember, jó apa, kenyérre lehetne kenni. És szépen is keres, most éppen azt tervezik, hogy neki is vesznek valami kisebb kocsit, valami használtat, amivel megkönnyítheti a reggeli rohanását. Azzal vihetné és hozhatná a gyereket, azzal mehetne a munkahelyére, azzal mehetne bevásárolni… sőt, azzal még messzebbre is könnyen eljutna. Akár haza is, az üresen álló házba, ahol már ki tudja, mióta nem jártak. Hogy nézhet az ki! Te jó ég! Ráadásul nem lenne kiszolgáltatva mindenféle nyitva meg zárva tartásnak, menetrendnek, járatkimaradásnak, meg piros lámpának. Meg a férje rigolyáinak. Persze, előtte még meg kell szereznie a jogosítványt, jelentkezett is már egy ismerős oktatónál a tanfolyamra, és ha addig él is, elvégzi a nyáron. A vakációban egy kicsit több lesz az ideje, akkor egy kicsit fel tud majd lélegezni. Ösztönösen ismét az órájára pillantott. A kis és nagy mutató derékszöge pont a kilencet jelezte. Na, és ha sikerül jól eladniuk a házat, amiről az anyja hallani sem akart, ezért egyelőre ő sem sietteti… Ha majd később sikerül jól eladni a házat, előbb-utóbb ebből a betonrengetegből is kiszabadulnak. Igaz, most még annak is örülnek, hogy hosszú albérletezés után már ötödik éve a sajátjukban lakhatnak. Még ha ilyen helyen is, de legalább a sajátjukban.
Hirtelen felriadt az elkalandozásaiból. Csak nem szalasztotta el a leszállást? De nem. A busz éppen a hőközpont előtt állt meg, ahonnan az egész lakótelep a meleg vizet és a fűtést kapja. Sőt azt is tervezik, hogy a meleg vizet kihasználva egy élményfürdőt építenek ide. Éppen a tegnapi újságban olvasta, hogy egy gyereket magára hagytak a szülei egy ilyen élményfürdőben, és belefulladt. Szent Isten! Mi van, ha bemegy a fürdőszobába és megengedi a vizet! Szóval ez még csak a hőközpont. Majd a következőnél kell leszállnia. Elölről hangos szóváltás hallatszik, a sofőr egy felszálló utassal szólalkozhatott össze, a szófoszlányokból nem lehet érteni pontosan, hogy min, szinte egy örökkévalóságnak tűnik, amíg tisztázódik a helyzet, és végre elindulnak gyötrelmeinek utolsó stációja felé. Most már mintha tűkön ült volna. Gyorsan felpattant, megnyomta a jelzőgombot, és a biztonság kedvéért szorosan odaállt az ajtó mellé.
A tízemeletes házak hatalmas gyufásdobozként meredtek ki előtte a földből. A harmadik az övék. De hiába kereste a szemével, innen még nem látta. Felpillantott a gyufásdobozokra, hátha felettük át tud jutni a tekintetével. Még soha nem nézett így fel rájuk, még soha nem látta ilyen ijesztőnek őket. Mintha imbolyognának, és rá akarnának dőlni. Mint gyerekkorában a házuk előtt a szélben a jegenyék. Olyankor félt is elmenni alattuk. Mindig azt hitte róluk, hogy valahonnan a magasból, ahová felnyúlnak, valaki csendben figyeli, aki most valamiért éppen megharagudott rá, és csóválja a fejét. Talán tényleg mindenkit figyelnek csendben valahonnan a magasból. Még ezen a lakótelepen is. Futni kezdett. A harmadik gyufásdoboz sarkától megpillantotta a lépcsőházukat. Egy mentő fehérlett előtte kéken villogó lámpával. Körülötte kisebb csődület.
– Várjanak! – kiáltotta messziről.
Mire odaért, már zihálva szedte a levegőt. Éppen becsukták a kocsi hátsó ajtaját. A körülállók között észrevette a közvetlenül alattuk lakó nőt.
– Ki az? – kérdezte rémülten.
– Hát a maga szomszédasszonya. Azt mondják, már hajnalban lett rosszul. Még jó, hogy pont eljött hozzá a fia. Az hívta a mentőt.
A megkönnyebbülés és a rémület egyszerre lett úrrá rajta. A lifthez rohant, az persze éppen fent vesztegelt valahol a tizediken.
– Gyere már, gyere már, gyere már végre! – toporzékolt. Már éppen azon volt, hogy gyalog indul neki a lépcsőnek, amikor odafentről biztató csörömpölés, dübörgés, csattogás hallatszott. De megint szinte örökkévalóságnak érezte, amíg a hatalmas kas leérkezett, és nehézkesen kinyílt az ajtaja, majd ugyanolyan lassan, súlyosan bezárult mögötte, miközben megállás nélkül nyomkodta a nyolcas gombot.
A cikcakkos, keskeny kulcslyukba máskor is nehezen talált bele, most úgy remegett a keze, hogy csak a sokadik próbálkozásra sikerült. Mielőtt elfordította volna a kulcsot, egy pillanatig az ajtóra tapasztotta a fülét. Hallgatózott. Odabent csend volt. Óvatosan benyomta az ajtót, ami azonban egyszer csak elakadt valamiben, de a keskeny résen át így is be tudott férkőzni a szűk előszobába. Az ajtó mögött ott feküdt a gyerek összegömbölyödve, mint valami hűséges házőrző. Letérdelt hozzá, végigtapogatta, végigsimogatta, hogy megvan-e mindene. Aztán felvette, gyengéden magához ölelte, és elindult vele a szobába. A kisfiú közben felébredt, és mintha egy álmában elkezdett mondatott mentett volna át az ébrenlétbe, könnyes arccal, szemrehányó tekintettel, azt mondta:
– Anya, hová mentél?
2016
Illusztráció: Temetőrészlet (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
