Jámborné Balog Tünde: A Képíró kapuja
Az évek múlnak. Szanaszét gurulnak, mint gyöngyök a porban, kifoszt mindenkit az idő, és legtöbben úgy állnak életük csúcsán, mint a megszedett fa: semmijük sem marad. Vannak azonban ritka kivételek. Kortársunk, akinek dicséretére szegődtem, jól sáfárkodott. Évei nem múltak el nyomtalan; pincéje, padlása tele, és bár körös-körül bomlik, szertehull a világ, művészetében nyoma sincs válságnak, apokaliptikus sejtelmeknek. Papp György nem akar lerombolni semmit, tiszteli a hagyományt és hisz a jövőben, soha nem ült fel szemfényvesztésnek, nem hódolt tiszavirág életű divatoknak. Csendben, derűvel munkálkodik, miközben örökérvényű művek sora kerül ki a keze alól. Így lett Mester a mesterek között, és évei csillagokká válva koronázzák. Szikráznak fölötte, ragyognak, fittyet hányva Európa éjszakájának. Metszetein és tűzzománcain különben sincs igazi sötétség: Nap, Hold, csillag (és a lányok csillagszeme) éjjel-nappal világít rajtuk.
Papp György titka, hogy van mit mondania – bölcs gondolatok, őszinte érzelmek, ma is érvényes ősi történetek bomlanak ki művein – és megvan a nyelve is hozzá. Erős és mégis hajlékony, kifejező képi nyelv, amit mindenki megért, mint a pünkösdi apostolokét.
A Kapuőrzők zománc triptichonja évezredek egyetemes és magyar hagyományaira, szimbólumaira épít, ám beleírja a múltba a jelent, és szemérmesen ugyan, de határozottan és egyértelműen vall a művész világképéről és lelkéről,. megmutatva, hogy mennyi tudás, érzés, esztétikai és etikai kérdés (és válasz) kerülhet szintézisbe egyetlen művön is, és hogy milyen asszociációsorokat ébreszt a nézőben.
Ezt kísérlem meg körüljárni az alábbi írásban, egy prózai triptichonban, ami szükségképpen szétszórt, szubjektív, és csak lazán, sok áttételen keresztül kapcsolódik Papp György kapujához, mitikus, ám nagyon is emberi és szeretnivaló kapuőrzőihez.
I.
Életünk folyását kapuk mesgyézik. Egyikük simán, olajozottan nyílik, másokat sokáig kell döngetni mielőtt kitárulnak, ostromolni kell fejszékkel, dorongokkal, faltörő kosokkal. mint Dózsa parasztjai a híres fametszeten, vagy éppen megfordítva: az ácsolt lócával kell kitörni rajtuk, mint tette az a tizenkét ártatlanul elítélt parasztember ama legendás napokban, mikor bent felejtették őket a fegyházban a rabok szabadítására érkező kiskatonák.
Sokféle kapu, sokféle értelmezés létezik. Van kapuja az életnek és a halálnak. Az életé gyakran ijesztő vérözönben nyílik, a temetőkapuk felirata reménnyel vigasztal: feltámadunk. A zsidótemető az élet háza, a halott Júlia szép leány előtt mennyei ajtó nyílik. A Paradicsom kapuja itt van a földön, Firenzében látható, de mikor ott jártunk, kazettái hiányoztak, és cédula fityegett keretén, scusi, mert éppen restaurálták. Egyedül a pokol bejáratán egyértelmű Dante verssora: ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.
Van kapuja a háznak, városnak, várnak, kívül aranyos, belül irgalmas kápolnának. Oszlopokkal, szobrokkal bélelt kőkapu hívogat a középkori katedrálisokba. A Mindenséggel ékesek a székely kapuk. Kovácsolt rózsák nyílnak a barokk kastélykapukon. Itt, ahol élek, a Vizes utca sarkán, az ótemplom cintermének elfeketült ajtószárnyain alig domborodik ki a két empire kandeláber az örök világosság lángjaival. Értem is fényeskednek. Megérintem őket, valahányszor arra járok.
Mementók állnak délibb vidékek útjain, győztes hadvezérek diadalívei. Hősök Kapuját a Tisza partján halott katonáknak építettek, ívei alatt közömbös járműfolyam. Messze, a világ keleti peremén vörösre festett japán torikat verdes a sós tengerár. Lélekkapuk. Szél és szellemek járkálnak át rajtuk sehonnan sehova.
Szezám tárulj, mondja Ali Baba; Trója kapuja előtt ugrásra készen vesztegel a faló; Botond buzogányt lendít Bizánc kapujának; a skót felföldön Findlay bebocsátásért udvarol. Óvodások játszanak, nyissad, asszony kapudat, hadd kerüljem váradat, éneklik, Judit a hetedik ajtó kulcsát követeli. Gubbióban befalazva már a holtak kapui, nem bontják ki a koporsóknak, mint a régi időkben, helyükön vakablak mered rád és kacatokkal teli kirakat.
II.
Zárd kulcsra az ajtót lelkem, a Gonosz jár odakünn, szólt aggodalmasan erdélyi nagyanyám Luca napja táján a hosszabbodó éjszakák küszöbén, midőn jeges szél huhogott a kéményekben. Mióta Szent Mihály letaszította a lázadó angyalokat a mennyekből, azóta a földön lófrálnak nyitva felejtett kapukat, felvértezetlen szíveket keresve, hogy elapasszák a tehenek tejét és megrontsák az emberek lelkeit.
Őrizni kell a kapukat, jól tudták a régiek. Óvni a lopakodó ellenségtől. Ólálkodó ördögöktől, gonosz démonoktól, hazajáró lelkektől, kísértettől, lidérctől, boszorkánytól. A felfegyverzett kapuőrség, a láncról leoldott ebek, a krúgató házőrző darvak, a svájci gárda, a kigyúrt és kopaszra nyírt, félelmetes őrzővédő legények nem elegek az oltalmazáshoz. Állítani kellett melléjük mágikus erejű, kőből faragott ijesztőket, kapuőrző démonokat. Az Eufrátesz partján emberfejű, bikatestű, sasszárnyú szörnyeket; a Nílus mentén hatalmas, éneklő szfinxeket; a Sárga folyónál iszonyú sárkányokat és dühödt Fó-kutyákat; a székesegyházak bejáratához vad oroszlánokat; láttukra a Gonosz szűkölve menekül.
A kapuőrzők párban állnak. (Csak Cerberus vicsorít magában.) A régiek még tudták: nem jó az embernek egyedül, és még kőbe vésett lényeknek sem jó őrködni magányosan. Két kerub őrzi az Éden kapuját, két szárnyas démon Babilont, két Fo-kutya a pekingi Nyári palotát, Fadrusz oroszlánpárja a budai várat, két szalamander tekereg egymással szemben a makói nagykapukon.
III.
Van kapuja háznak, városnak, várnak, még a kakukkos órának is. Éppen Papp György képíró barátunk territóriumának ne lenne? Ennek a világnagy birodalomnak, melynek se vége, se hossza? Tart Északtól Délig, Kelettől Nyugatig, de legalábbis az Óperenciákig. Felső határa már túl van a csillagos égen, és nőttön-növekszik. Alattvalói népdal- és balladahősök, vitézek, árvák, bujdosók, szerelmesek, huszárok, pásztorok, parasztok, csillagugrató motoron száguldó legények, sámánok, ördögök, angyalok, kentaurok, pegazusok, sellők, szirének, csillagképek, csikófejű automobilok, sárkányok, táltos lovak, csodaszarvasok, égi, földi, alvilágbéli lények, sőt – bármennyire nem divat mostanság – királya (és királynéja) is van országának: Képíró király (és Képíróné királyasszony), hát elkél hozzá a védelem.
Imhol meg is találtam! Előttem a hármas kapu, rézszögekkel kiverve, kapuőrzők hadával benépesítve, kikre nagy szükség vagyon, mert elszabadult láncáról a Gonosz. Gúny és Irigység, Gyűlölet és Átok, Ármány és Gyilok állnak lesben. Fenekednek a virágokkal, madarakkal, csillagokkal teleírt békés és boldog világra, amit hívhatnánk úgyis: égi más, vagy talán ez a haza a magasban?
Most még pihennek az őrzők. Az őrkakasok halkan köszörülik torkukat, épp csak gurgulázik bennük a készülő kukorékolás, a naporcájú oroszlánok lesúnyva fejüket ejtőznek, a Sagittáriusok íjat ajzanak, a száguldó üstökös, a Nap, a Hold, a csillagok állnak az égen. Áll a világóra is, nem forog a szélrózsa, s mindezek közepette békén pipázgat a fő-fő Kapuőr, e kapubirodalom uralkodója, a babiloni ember-állat démonok és a kínai oroszlánok rekeszzománcba szelídített utóda (Fo-kutya legyek, ha asszonyában gyönyörködő derűs profilja nem a képíróra hajaz!) Párja szép és kecses, oroszlántesttel is igazi nő, kicsike kölykét testével óvja. Lent a jobbszélen a parasztgúnyás, bajszos Mihály arkangyal – mint pásztor a botjára – kardjára támaszkodik, és – mert szimmetriának muszáj lenni – a másik oldalon a Éva anyánk búslakodik kívül rekedve az Éden kapuján.
Sok mindent lehetne még erről a triptichonról mondani. Hogy a részletek gazdagsága egyensúlyban van a konstruktív összefogottsággal; a rajz könnyedsége, a vonal mozgékonysága a zárt formák hierarchikus rendjével, a kompozíció szimmetriájával; a zománctechnika adta dekorativitás az egymásba olvadó színek festőiségével. Hogy úgy bomlanak ki az árnyalatok a fehér teljességéből, mint a napfényből a spektrum színei. Hogy gondolatgazdag, de nem okoskodó; érzelemdús, de cseppet sem érzelgős; szellemes, de nem csattanókra épít. Szívderítő humorral idéz meg mítoszokat anélkül, hogy jottányit is sértené méltóságukat. Hogy nagyszerűen ötvöződik rajta a sok évezredes egyetemes hagyomány a miénkkel; hogy egymagában is méltón reprezentál egy egész életművet.
De ami a legfontosabb: képes egy széteső félben lévő világban felmutatni a teljességet.
Illusztráció: Papp György Kapuőrzők (zománc)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
