Erdélyi György: Miklóssy Endréről
(Hetvenöt éves a pódium mestere)
Elbúcsúztattuk az eredeti gondolkodót, Miklóssy Endrét, elhagyott bennünket is pár hónapja. A hír akkor nemes gondolatokra sarkallta, emlékezésre késztette az előadóművészt, a barátot. Sorai nem láttak napvilágot, elkértük tőle. Hogy velük most a kultúrtörténészt becsülő s megidéző jellemet – köszöntsük: születése napján. Összeér a halál s a születés. Hetvenöt éve a földgolyó lakója Erdélyi György, háromnegyed százada. Egyetlen kései és összegező könyve (Amikor) is bizonyíték: mestere az írott szónak ugyanúgy. „Köszönöm az együtt töltött időt” – vallja „a szellem bozótharcosának” a pódium mestere; mi neked köszönjük, kedves Erdélyi György – március idusán –, s köszönjük már az együtt töltendőket majd ezután is, hiszen… (A szerkesztőség)
Bandit – ahogyan egymás közt neveztük – sok más mellett Szaló Péternek köszönhetem. Ő vitt el ugyanis a Hamvas-kör előadására, ahol egy ismerős arcú férfi mellett kaptam helyet. A bemutatkozás után azon tűnődtem, hol láttam én ezt az őszes hajjal keretezett arcot? Aztán rájöttem. A győri székesegyházban látható Szent László herma arcvonásait véltem felfedezni, amiről valahol azt hallottam, hogy igazából IV.Béla királyunk képmása, ha igaz ez a híresztelés. Szóval két valóságos királlyal foghattam egyszerre kezet, így ülhettem mellé egy Hamvas Béláról szóló előadás időtartamára először. Az előadást végig kommentárokkal, kiegészítésekkel kísérte. Akkoriban már tudtam egyet s mást Hamvassal kapcsolatban, hála Szabados György barátom terelgetéseinek, meg az időközben kiadott néhány könyvének. Annyira persze nem voltam tájékozott, hogy Bandi közbevetéseit értettem volna, már csak azért sem, mert meglehetősen gyorsan és halkan beszélt, és az én filhallásom akkor már évek óta némi kívánnivalót hagyott maga után.
Néhány héttel ez után ivalahai otthonomba egy baráti összejövetelt szerveztem, ahova Szaló Pétert is invitáltam, arra kérve, hogy hozná el magával Bandit is. Eljöttek. Ez volt az első alkalom, amikor újra összegyűlt egy éveken keresztül összejáró baráti kör, melyet a szellem dolgaiban való közös hitvallás tartott össze egészen addig, amíg az élet keserű, megfellebbezhetetlen törvénye meg nem kezdte a csapat brutális ritkítását. Péter erre az alkalomra egy könyvet hozott ajándékba, Bandiét, a ”Túl a tornyon”-t, aminek ezek után azonnal nekiültem, és rekord gyorsasággal kiolvastam, mert nemcsak a tárgyalt téma, de a szereplők névsora is roppant vonzó volt: a huszadik századi magyar gondolkodók mustrája. Hamvas Béla, aztán Fülep Lajos, akinek nevével előzőleg már többször találkoztam Weöres Sándor versajánlásaiban, és akiről – hála Fodor Andrásnak és Hernádi Gyulának – már volt némi tudomásom. Szabó Lajos nevével már találkoztam Hamvas Béla írásaiban, Várkonyi Nándor Sziriátját már olvastam, igaz, nem sokat értettem belőle. Kerényi Károlyról annyit tudtam, hogy az ókori görögség nagy kutatója, olvastam könyvét, és sokat tudtam meg Kerényi költő-lányának, Gráciának apjára való visszaemlékezéseiből, melyeket ismeretségünk idején mesélt el nekem. Az egyetlen igazi fehér folt Bandi könyvében számomra Karácsony Sándor volt, akiről akkor még semmit sem tudtam, ezt a hiányt pótolta később Bandi és a csökmei kör, Karácsony életművének ápolója és az időközben beszerzett Karácsony-opuszok.
A Túl a tornyon számomra igazi reveláció volt. Amikor – jócskán ez előtt, amikor Szabados György bevezetett Hamvas világába, valami olyasmivel találkoztam, amivel ugyancsak akkoriban ismerkedtem meg. Márai Sándor műveivel találkozva fogalmazódott meg bennem a felismerés, hogy miért kellett ezt az életművet eltüntetni az emberek elől. Hamvas, bár jóval nehezebb olvasmány, mint Márai, eltüntetésével kapcsolatosan hasonló gondolatokat keltett bennem. Márai tiltásának oka tökéletesen világos volt előttem, de Hamvasé nem, mert stílusa és témaválasztása a könnyű megértést meglehetősen megnehezítette – így gondoltam. Soha nem hittem volna, hogy ilyen érthetően lehet közkinccsé tenni, ahogy azt Bandi könyve tette. Csak jóval később gondoltam arra, hogy ezt a könyvet kötelező olvasmánnyá kellene tenni, felső középiskolai és egyetemi szinten, hogy az értelmiséginek készülő ifjúság tudomást szerezzen olyan szellemi alapvetésekről, melyekkel egyéb tanulmányai kapcsán nem is találkozhatott, róluk nem értesülhetett.
Bandi magát a szellem bozótharcosának tartotta, legtöbbször olyan ügyekért szállva harcba, melyek sokak számára eleve reménytelennek tűnhettek. Ő maga sokszor volt türelmetlennek mondható, amikor környezete nem evidenciaként kezelte a számára világos, nyilvánvalónak gondolt „tényhalmazt”. Tudta azt is, hogy a napi politika milyen módon tudja árnyalni egy-egy ügy kibontakozását, de ő a szó hagyományos értelmében mégsem vált politikussá, bár a rendszerváltás idején tevékenyen részt vett a változások realizálásában; maga a politikum egyébként tetten érthető minden gondolatában, anélkül, hogy azt „megélhetési tevékenységgé” alázta volna. Maradt a szellem bozótharcosának hihetetlen memóriájával, műveltségével, Karácsony Sándortól örökölt eszmeiségű közösségi emberként. Élete mottója lehetne ez a könyvéből kiemelt idézet: „Ez a világ nem éntőlem függ. De az tőlem függ, hogy nyitok-e kaput rá.”
Mondják: az emberi bölcsesség egyik mércéje az, hogy ki hogyan tud kérdezni. Ő nagyon tudott. És mindig csak a lényeges dolgok érdekelték: milyen ma a világ? Miért, mitől ilyen? Micsoda az ember? Mit ér az ember, ha magyar? Mit tegyünk, hogy megmaradjunk? És a kérdésekre adott válaszai soha nem szélfútta ideológiákra épültek, minden válasza őszinte, egyenes volt és nagyon megalapozott, mert hite szerint „hazugságokra tartósan nem lehet építeni.” Ezt nemcsak otthon tanulta meg, de ez a Bibó István-i gondolat volt egyik legfőbb irányelve. Soha nem tudtam tőle olyat kérdezni, amit alaposan, hitelt érdemlően meg ne tudott volna válaszolni. „Hogyan?” –„Utánamentem”– így szólt a válasza. És valóban, mindennek, ami foglalkoztatta „utánament”, beleásta magát, így válhatott hamvasi és karácsonyi értelemben is HITELES EMBERRÉ, az anti-kultúrtörténet nevezetes bajnokává.
Életét a mai értelemben nagyon nehéz lenne „reálisan” értékelni. De mit is jelent korunkban ez a szó: REÁLIS? Közmegegyezést, a mindennapok kisebb-nagyobb csúsztatásaiban? Ilyenre vele kapcsolatosan gondolni teljesen felesleges, időpocsékolás lenne. Munkái, írásai, gondolatai tanítványaiban, barátai emlékezetében élnek, és sajnos, ha csoda nem történik, soha nem válnak közkinccsé. Nem volt meg benne a huszadik-huszonegyedik század emberének önmegvalósító tébolya, nem értett az önmegvalósító taktikákhoz, azok nem is érdekelték, legfontosabb műveit eltüntették, elsikkasztották, bezúzták, őt magát ellehetetlenítették, és nem tudott tenni ez ellen semmit. Mert nem olyan anyagból való volt. Ilyen harcos volt az én barátom, CSAK magáért nem tudott kiállani, ezt mindvégig méltatlannak érezte. „Nem az én dolgom”, mondogatta. Még szerencsésnek mondhatta magát, hogy egy-két hiteles kiadó közzé tette néhány munkáját, így azok ideig-óráig hozzáférhetők voltak. Sajnos ezek a művek csak azok birtokában vannak, akik ismerték őt, pedig de sokaknak lenne Bandi gondolataira szüksége. Nekünk, az ő barátainak a feladata lenne, hogy az ő életművét közkinccsé tegyük. De úgy gondolom, sajnos, a mi sorainkban is nagyítóval kell keresni a menedzsertípusú személyiségeket.
Nagyjából ennyi az, amit Bandiról el szerettem volna mondani. A közösségi emberről a falugondnokok tudnának vallani, az építészt a kollégái tudják méltatni. Én csak a barátomról, az emberi szellem ritka kincséről szerettem volna megemlékezni. Bandi! – köszönöm az együtt töltött időt, szellemed turistajelzéseit az eltévedés veszélye ellen, meg az együtt elfogyasztott remek borok közös emlékét is, sőt a nem remekekét is, még a grincingi kocsma vöröse sem riasztott, ha néha egy elkezdett történetnek nem volt folytatás, csak ott, a vörösbor mellett. Mert a folytatás mindig fontosabb volt, mint a vacak lőre, de csak akkor, ha volt folytatás. Köszönöm a sorsnak, hogy ismerhettelek, te örökké fázó és örökké lázadó, békétlen szellem. Mert a világ soha nem volt tökéletes, és ez volt számodra elfogadhatatlan. És most, hogy elmentél, még kevésbé lesz tökéletes. Te odaát már nagyon jó társaságban vagy. De azért, ne aggódj, itt is maradtunk néhányan, akik ideig-óráig megyünk még tovább, és úgy, mintha Te is jönnél velünk. És talán…
Illusztráció: Miklóssy Endre (Dékány Tibor fényképfelvétele)
Cimkék: búcsúztató, esszé
