Vörös István: A november dícsérete
A kedvenc hónapom
a november, csak sose
vallom be. 11 hónapon
át még magam elől is
titkolom. Szinte félek
tőle. A korai sötéttől.
A ködtől, az avarszagtól.
Aztán amikor végre itt van,
lesem az esőt, a nyirkos estét
kanállal zabálom, mint más
a kávépudingot. Fekete
álmokat csapok a sok színes
mellé. Meg rozsdabarnát.
Szürkésrózsaszínt csavarok
az alacsonyan szálló, hosszan
énekelő alkonyatból, iszom,
mint a mustot, ami már kicsit
karcos is. Fát hasogatok
az udvarban, füstöl a kályha,
mindannyian megrémülünk
a világ vadságától, az öregedés
nehéz örömeitől. Még messze
van a karácsony, forró
a hamu reggel is, a házban
feléled a már áttelelni készülő
légy és katica, fekete százéves
tojást ásunk ki a kertben,
dédapáink dugták el ajándéknak,
de nem jön ki más belőle,
mint a mai este hidege, szarvas járta
beláthatatlan erdei sötétje.
Illusztráció: Novemberi táj (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
