Próza

március 5th, 2018 |

0

Wehner Tibor: TAPLÓ 2. Kíméletlen Művészeti Napló 2007–2016

2013-ban az Enciklopédia Kiadó gondozásában jelent meg a Tapló. Kíméletlen Művészeti Napló 1996–2006 című, a magyar művészet történéseit dokumentáló kötet. A Napkút Kiadó előreláthatóan a 2018-as Ünnepi Könyvhétre jelenteti meg a művészeti naplójegyzetek folytatásaként a következő tíz év, a 2007 és 2016 közötti esztendők Wehner Tibor művészettörténész által írt krónikáját Tapló 2. címmel. Az alábbiakban egy részletet közlünk a 2008-as feljegyzésekből. (A szerkesztőség)

2008 – MOST MEG … MOHÓN LECSAP A SZÖVEGEMRE

(részlet)

2008. január 3., csütörtök.

Pécsen vagyok, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán, ahol Rezsonya Katalin szobrászművész doktori fokozatszerzésének szigorlata zajlik: a művész a szobrászati térről ír majd dolgozatot, és a problémafelvetéssel kapcsolatos problémák megbeszélésére kerül sor, kérdések és válaszok formájában. Colin Foster szobrászművész az elnök, és Gaál Tamás szobrászművésszel ketten vagyunk a bizottság. Nincs különösebb izgalom, de abban megállapodunk, hogy a szobor helye nagyon izgalmas problémahalmaz, amelyben nagyon sok tényező összpontosul. Felhívom a figyelmet az állandóság és az ideiglenesség tényezőjének meghatározó voltára, és a hely által hordozott jelentésekre. Izgalommal várom, hogy mit ír majd a dolgozatban. Rezsonya Katalin arra kér, hogy ha problémája adódik, megkereshessen. Bencsik István szobrászművész is itt van, mint tanára: jó egészségben, kigyógyulva a kórból, kiegyensúlyozottan. Varga Ferenc szobrászművésszel is összetalálkozom, aki itt tanít, s akinek jelzem a Kogart-gyűjtemény indulását, és hogy majd jelentkezem.

2008. január 4., péntek

Megcsinálom a Zsembery-gyűjtemény művészei közül egy újabb csapat teljes életrajzát, és ezzel el is megy a nap. Elküldöm e-mailen. Még jön majd egy másik névsor ezen túlmenően, pedig ez is már csaknem harminc oldalnyi adat volt. Hívom Almásy Aladár grafikusművészt, akivel egyeztetem az időpontot: hétfőn megyek a műtermébe képeket nézni és beszélgetni. A Kovács Péter festőművész munkásságát elemző tanulmányt is indítani kéne, de minden csúszik. (Bohus Eszter művészeti menedzser is e-mailezik az Art’éria Galéria-történet könyve ügyében, és még ahhoz sem kezdtem hozzá. Még el se kezdődött az év, máris összecsapnak a fejem fölött a hullámok.)

2008. január 8., kedd

Délelőtt Dorogon vagyok: kiválogatom az anyagot és megrendezem Wieszt József grafikusművész emlékkiállítást, ami január 22-én nyílik majd. Néhány nagyon finom, érzékeny grafikai lap, néhány kommersz kompozíció, és egy elég furcsa festészeti kollekció művei kerülnek majd a falakra. Délben visszaautózom Budapestre, ahol délután kuratóriumi ülés van a Kogartban: kiderül, hogy a támogatóktól, illetve a műkereskedelmi programban résztvevőktől eddig alig néhány millió jött össze a beígért-számított 100 millió helyett, de mi azért elkezdjük a munkát. Fertőszögi Péter művészettörténész, kuratóriumi elnök rögtön a tagok elé tár egy Lajta Gábor festőművész által festett képet, hogy ezzel kapcsolatban már tárgyal a művésszel és bólintsunk rá megvásárlására. Mondom, hogy ez nem így megy. Javaslatomra kialakítjuk a kuratóriumi munkarendet, amely szerint minden második hónap végén döntünk az előterjesztésekről, hivatalos, jegyzőkönyvvel kísért ülésen. Ebben meg is egyezünk, az első döntésre február utolsó csütörtökjén kerülhet majd sor.

2008. január 11., péntek

Írogatom be a karácsonyi ünnepek alatt felgyülemlett dokumentációs anyagot munkahelyemen, de közben több intéznivaló is van: Kertész Lászlóval, az új lektorátusi igazgatóval az 1 %-os köztéri támogatási koncepcióval kapcsolatban érdeklődöm arról, hogy átadhatom-e a tervezetet Csák Ferenc államtitkárnak, akivel tegnap beszéltem, és aki egy minisztériumi ellencsapásra készül ebben az ügyben. Kertész László azt mondja, persze, átadhatom, de csak a Boros Géza művészettörténész, a programot gondozó minisztériumi munkatárs engedélyével, vagyis pillanatokon belül bezárul a kör. De nem érdekelnek a hatalmi harcok, a fontos az, hogy a végén legyen egy jó törvény a dologból. Az egyik svájci Ki-kicsoda-kiadvány szerkesztőségétől érkezik egy nőszemély, aki felveszi az adataimat: a kötet a hölgy állítása szerint exkluzív, és egy példány mintegy nyolcvanezer forintba kerül, vagyis rám nem számíthatnak, mint vásárlóra. Leposa Zsóka művészettörténész kollégám a dunaújvárosi, Domanovszky Endre festőművész által festett freskóról kér információkat. Máris hívom Paizs László festőművészt, aki ott volt a mű készülésénél, és mindent tud róla. Katona Szabó Erzsébet textilművészt is hívom: fotókra van szükségem a gödöllői textil-előadás szövegének közléséhez, megígéri, hogy előszedi. Simonffy Szilvia művészettörténész kollégám tőlem kér zalaegerszegi Szent István-szobor-fotókat, én meg neki ígérem meg, hogy hamarosan szállítom, viszonzásul viszont az új nagykanizsai szobor-kiadvány megszerzését kérem. Szalai Veronika restaurátor hív: Szalai Zoltán festőművész emlékkiállításának előkészítése ügyében kedden lesz a megbeszélés. Délután Kertész László igazgató jelzi, hogy Boros Géza művészettörténész hallani sem akar a dologról, nem adható át az 1 %-os koncepcióval kapcsolatos anyagunk Csák Ferencnek, ugyanis a kulturális minisztérium már a pénzügyminisztériumi egyeztetésnél tart, és félnek egy hátbatámadástól. Most vagyok nehéz helyzetben, erről értesítenem kell Csák Ferencet. Aztán Vízi Tihamér festőművész jelentkezik: arról kapok hírt tőle, hogy sikeres volt a kapcsolatfelvétele Völgyi Miklós műgyűjtővel, aki vásárolt tőle képeket, és segíti a tervezett kiállításának megrendezését is.

2008. január 15., kedd

Reggel a Székely Mihály utcában Szalai Veronika restaurátorral és Wilhelm Péter vállalkozó-menedzserrel és munkatársaival tárgyalok: a művészet támogatójaként fellépő, Svédországból hazatért mérnök Szalai Zoltán festőművész hagyatékának gondozójává lép elő. Egy életmű-kiállítás és persze egy könyv kiadása szerepel a fő tervek között. Próbálom időben jól ütemezni a dolgokat: 2009 második fele, ősze a megjelenés időpontja, vagyis csak jövőre kell majd intenzíven foglalkoznom a dologgal. A megbeszélést követően felmegyek a Várba a Lektorátusra, ahol rendbe teszem Magén István festőművész kőbányai szitanyomat-kiállításának megnyitószövegét, aztán hívom Csák Ferenc államtitkárt a lektorátusi 1 %-os koncepció kiadásának letiltásáról. Majd megszerzi minisztériumon belül, mondja, és így az én dolgom is könnyebb. Aztán nekiállok a Zsembery-gyűjtemény katalógusanyagának korrektúrázásához: mindent át kell egy kicsit írni, és minden adatot ellenőrizni kell. Délben felugrom a Napút szerkesztőségébe: átveszem a 70 éveseket köszöntő antológiát, ami még decemberben jelent meg. Délután Kőbányára megyek, ahol a Pataky Művelődési Központban lévő könyvtár galériájában a Magén István-kiállítás megnyitóján vagyok hivatalos, amelyet  egy CET-folyóiratszám bemutatóval összekötve rendeznek meg, s amely Mezei András költő-főszerkesztő meglehetősen furcsa felvezetőjével és két szerző villogásával zajlik. A kiállításnyitó szövegemet rögtön lestoppolják közlésre – nem jegyzem meg, hogy bezzeg a hatvanas-hetvenes évek fordulója körül tucatszám dobta vissza Mezei András a kézirataimat az Élet és Irodalom szerkesztőségéből, dossziényi néhány soros elutasító levelet őrzök, most meg, amikor már alig okoz parányi örömöt egy-egy közlési lehetőség, mohón lecsap a szövegemre. Kissé lehangolva indulok haza.

2008. január 16., szerda

Befejezem a Zsembery-gyűjtemény újabb életrajzi fejezeteinek kidolgozását. Közben telefonok. Paizs László festőművész a szokásos kecskeméti szoboreltüntetési témán rágódva jelentkezik, újabban huszárvágásokra készül. Marosi Ilona festőművész fantasztikus szoborterveivel bombáz. Fekete György belsőépítész a Szondi György főszerkesztő által tervezett és szervezett Kulturális Kézikönyv művészeti fejezetének megírásával kapcsolatban tájékozódik. Leposa Zsóka művészettörténész kollégám életrajzi anyagokat kér a Munkácsy-díj-jelölésekhez. Én a szobrász-életrajzokat küldöm le a Körmendi Galériába, Pallag Márta művészettörténésznek: csaknem háromszáz oldal, ez is több mint egy napig tartott, amíg összeraktam a számítógépes szobrászlexikon-adattáramból. És el kéne kezdenem az anyaggyűjtést is a Kogart-gyűjtemény általam megvásárlásra javasolt műveihez. Délután Kovács Péter festőművészhez megyek a Kelenhegyi úti műteremházba. Megbeszéljük a könyv összerakásának menetét, a határidőket, átnézzük a jelenleg meglévő fotóanyagot, és egyeztetjük azt is, hogy a holnap Soroksáron nyíló kiállításon természetesen találkozunk.

2008. január 19., szombat

A Selyemgombolyítóban a brüsszeli 56-os szoborpályázat második zsűri-fordulóján a korábbi csapat mérlegeli a pályaműveket, csak Melocco Miklós hiányzik, aki reggel hív, hogy „nem tudok menni ebbe a kurva zsűribe, elkapott az influenza.” Amikor belépek, elborzadok: szocreál emlékmű-jellegű (Engler András, Menasági Péter szobrászművész) modellek, meg zavaros próbálkozások (Elek Imre szobrászművész). Ám amikor tüzetesen átnézem a pályaműveket, felfedezem Szanyi Borbála szobrászművészét, aki egy szétrepedezett kocka-tömböt csinált, ami alul és fölül durva kötéllel van összefogva. Teljesen egyszerű, tömör, intenzív sugárzású, áttételekkel fogalmazó, de közérthető munka, az egyik töredezett felületen jelenik meg a szöveg, hogy mi is ez az egész. Méretében, arányaiban is jó, az adott helyre adaptálható. Szerencsére mindenki elfogadja: Kő Pál, Balás Eszter és Lugossy Mária szobrászművész is ezért a munkáért lelkesedik, így egyhangú döntést tudunk hozni: a brüsszeliek is megnyugodnak, indulhat a megvalósítás konkrét előkészítése.

2008. január 21., hétfő

Irkálom be az adatokat a számítógépes szobrászlexikonba, most a Művészet című folyóirat évfolyamait, számait nézem át szisztematikusan. Közben megérkezik faxon Nagy Gáspár költő emléktáblaterve, amit Kő Pál szobrászművész csinál: érdekes és nagyvonalú megoldás – egy félalakos karakteres portré a körben szálldosó stilizált kéziratlapok között –, remélem, valahogy a pénzt is összekaparjuk rá. Elfaxolom a terv reprodukcióját Cs. Szabó Máriának, egykori szombathelyi évfolyamtársamnak, megkérve, hogy hagyassa jóvá a családdal is. Délelőtt munkaértekezletre kerül sor a Corvin téri „központban”, ahol a munkatervekről és a munkajelentésekről megy a hablaty, szörnyen unalmas az egész és semmire sem jó. Ebédnél Szondi György főszerkesztővel futok össze, akinek jelzem a tervezett Kulturális Kalauzzal kapcsolatos nehézségeimet, de nagyon nem tetszik neki, hogy ki akarok szállni a dologból. Regős István festőművészt hívom és arról tájékoztatom, hogy Szondi főszerkesztő úr jelentkezik majd nála, a következő Napút-szám miatt. Délután Kántor Lajos festőművész keres, hogy mi van a róla írt szöveggel, illetve a szöveg javításával-bővítésével: mondom, hogy egy hónapja leadtam Körmendi Anna műgyűjtő, műkereskedőnek, és gondoltam, hogy ő közvetíti. Mint kiderül, elfelejtette az egészet. Újra elindítom, ezúttal e-mail-en. És aztán visszatérek az adatbeírásokhoz. Este Wieszt József grafikusművész emlékkiállításának megnyitószövegét írom, holnap nyílik a tárlat Dorogon.

2008. január 23., szerda

Bolond nap. Reggel elkezdem Wieszt József grafikusművész emlékkiállítás-megnyitó szövegének átírását az Új Forrásnak, de nem jutok sokáig. Paizs László festőművész jelentkezik a kecskeméti lebontott munka kártérítési ügyének újabb bonyodalmaival: nem lehet látni a dolog végét. Aztán befut Lévai Ádám grafikusművész portfoliója, ami a Munkácsy-díj kuratóriumának kell, és megérkezik a Varga Ferenc szobrászművésztől kért ajánlat is a Kogart-gyűjteményhez Pécsről, rendben, fotókkal. Bohus Eszter menedzser e-mailezik az Art’éria Galéria-történet könyvének ügyében, úgy tűnik, kezdenek rendeződni a szerzők körüli gondok. Szondi György főszerkesztő hív a Napúttól, hogy rendben lesz a Regős István festőművésszel kapcsolatos közlés, és hogy értekezletet tart jövő héten Kulturális Kalauz-ügyben – amiből én ki akarok szállni. Megkapom a munkahelyi átsorolást, valami kis béremelkedéssel. Marosi Borbála munkatársam hozza a feldolgozott katalóguspakkot, és viszi le az újabbat feldolgozásra. Kertész László igazgató arról tájékoztat, hogy az 1 %-os rendszerbe nemcsak a köztéri művek megvalósításával kalkulálnak, hanem beépítik a vásárlás-metódust is, és erre kéne kidolgozni egy koncepciót, hogyan működjön a rendszer. Vertel Beatrix grafikusművész Almásy Aladár grafikusművész könyve ügyében keres, jelezve, hogy hamarosan kapok egy fotómásolat-anyagot, amiből láthatom, milyen képanyaggal számolhatunk. Simonffy Szilvia művészettörténész kollégám megszerezte a Nagykanizsa-szoborkönyvet, ami a közelmúltban jelent meg, de állítólag használhatatlan – majd azért át kell alaposan néznem. A Magyar Nemzetben cikk jelenik meg a veszprémi, Melocco Miklós által alkotott, az 56-os forradalom és szabadságharc emlékére állított szoborról, amit néhány hete zsűriztünk, és amellyel kapcsolatban komoly zavarokat kelt, hogy a művész kissé átírta Radnóti Miklós versét a talapzat idézőjel nélküli idézetében. A textilesek jelentkeznek, hogy változtattak a szombathelyi triennálé-tematikán, az általam korábban kidolgozott látszat/valóság helyett a jelen-lét lett az új, központi tárlat-gondolat, kérnek egy újabb interpretációt. Délután Kováts Flórián, a Magyar Művészeti Akadémia titkára, egykori szombathelyi iskolatársam hív elég furcsa, elcsukló hangon, hogy nem vennék-e részt a Zala György-emlékülésen, de kitérek a dolog elől. Kemény Mária művészettörténész is telefonál: szombatra egyetemi évfolyam-találkozót szervez. Kicsit ütközik Bráda Tibor festőművész már korábban meghirdetett műteremavatójával, de valahogy a végére majd befutok. Aztán megyek Almásy Aladárhoz. Lefotózzuk a Kogartnak megvételre felajánlható szobrokat, egyeztetjük az életrajz-hiányokat, meg nézünk képeket: gyönyörű 2007-es rajzokat, kis akvarelleket. Este otthonról e-mailezek Varga Ferenc szobrászművésznek, Bohus Eszter menedzsernek, meg próbálkozom a jelen-lét-szöveg megfogalmazásával, de nem sok sikerrel.

2008. január 24., csütörtök

Sós Katalin művészeti főtanácsadó kollégám arra figyelmeztet, hogy a „központban” kéne lennem a szakmai konferencián, de keményen távol tartom magam. Sok-sok érdektelen előadás. Inkább megírom a szombathelyi textiltriennálé tematika-interpretációját, és küldöm is T. Doromby Mária textilművésznek. Remélem, ez már rendben lesz, jóllehet úgy érzem, elég semmitmondó a jelen-lét gondolat, megérzésem szeriont sok közhelyes mű inspirátora lesz. De végül csak sikerült összeeszkábálnom egy elég kerek szöveget. Kopócsy Anna művészettörténész jelentkezik, hogy átküldené a brüsszeli szoborpályázat jegyzőkönyvét, mielőtt leadja: átküldi, átolvasom, és teljesen rendben van a dolog. Persze Menasági Péter szobrászművész lehet, hogy ebbe is bele fog kötni (mint ahogy súlyos fenntartásait hangoztatta az első forduló bírálatával kapcsolatban), de az a fontos, hogy ha semmi nem jön közbe, akkor lesz egy szép mű Brüsszelben. Véglegessé alakítom Almásy Aladár grafikusművész szakmai életrajzát is, miközben ismét Vertel Beatrix grafikusművész hív, akivel néhány apró részletet tisztázunk, és megállapodunk a képek kronologikus rendjében. Cs. Szabó Mária egykori szombathelyi évfolyamtársam arról tudósít, hogy a család részéről minden rendben van Nagy Gáspár költő emléktáblájának tervével kapcsolatban. Levelet írok Kő Pál szobrászművésznek a tisztázandó részletekről: a költségvetésről, az anyagokról, a méretekről és az arányokról, a szövegről és arról, hogy nyakkendő helyett garbó legyen. Aztán írom be tovább a számítógépbe a szobrászlexikon-adatokat. Fél ötkor hazaballagok, és csodálatosképpen nincs semmi. Sehova sem kell mennem, senki nem keres, és ez elég furcsa.

2008. január 25., péntek

Megcsinálom az 1 %-os költségek műtárgyvásárlásra költhető részének felhasználási koncepcióját Kertész László igazgató kérésére, majd telefonálok Vígh Tamás szobrászművésznek, és megtudom, hogy a Kogart-gyűjteménnyel kapcsolatban felmerült  Múlt és jövő című kompozíció ára 2 millió forint. Hát nem éppen olcsó, valószínűleg alkudni kell majd. Aztán Polgár Rózsa kárpitművészt keresem a gödöllői kiállításának katalógusa ügyében: nagy nehezen elmagyarázom, hogy egy műtárgylistára lenne szükségem. Megígéri, hogy küldi. (És gratulál a Napút decemberi számában megjelent szöveghez, ami a könyvbevezető tanulmány részlete egyébként, és amelyről ez a tény érdekes módon nem tűnt fel számára. Talán a szövegkörnyezet…) És Széri-Varga Géza szobrászművész azzal a hírrel jelentkezik, hogy nagy zűrök vannak a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségében, és szeretne velem beszélni, tanácsokat kérni. Mondom, hogy ebben az ügyben csupán magánemberként, külső szemlélőként állhatok rendelkezésére. Jövő szerdán jön. És Vertel Beatrix grafikusművész hív: holnap konzultálunk Almásy Aladár grafikusművész könyve ügyében. Mindezek ellenére nekiállok és folytatom a számítógépes szobrászlexikon-adatbetáplálást, miközben Orosz István grafikusművész csörög rám, hogy vállalnám-e annak a műveit közreadó albumnak a szerkesztését, amelyhez én is írtam szöveget, és amelyet az ad ki, aki a Takáts Márton grafikusművész Piranesi-albumát is gondozta. Hát persze. Nováky Ágnes művészettörténész toppan be az Allgemeines Künstlerlexikon-korrektúrákkal. Délután Sáros László építészhez megyek, a váci első világháborús emlékmű-rekonstrukció szakértése ügyében. Nehéz ügy lesz, el kell mennem, megnézni a váci főteret, hogy kitalálhassam, mit lehet csinálni.

2008. január 29., kedd

Befejezem a múlt évi őszi Kárpáti Tamás festőművész-, Végh Attila költő- és Wehner Tibor naplóíró-beszélgetés stilizálását, és összeállítom a művész életrajzát is, amely az Aulich Art Galéria által gondozott kiadványban jelenik meg. Este majd hívom Kárpáti Tamást, mert jelezte, hogy lesz az Újlipótvárosban egy kiállítása, amit nekem kell megnyitnom. Személyesen érkezik Riedl Lóránt nyugalmazott kiadói szakember (német származású) felesége, aki édesapja, Rudolf Grisard festőművész emlékkiállítását szervezi: jó dokumentációs anyagot hoz, de pénteken el kell mennem hozzájuk Sóskútra is, megnézni eredetiben az anyagot. Váratlanul beállít Ézsiás István szobrászművész azzal a felvetéssel, hogy nyissam meg a Ráday Galériában a kiállítását – de nem vállalom, mert ott soha nem fizetnek tiszteletdíjat. Megígérem, hogy inkább majd a Dunaszerdahelyen tervezett őszi tárlatának megnyitását vállalom. És Kántor Lajos festőművész telefonál a Körmendi Galéria által tervezett könyv szövegével kapcsolatban. Hát ez egy nagyon keserves ügy. Több szöveget szeretne a Mester, de én nem tudok szöveget szaporítani. Ennek ellenére jövő hétfőn el kell mennem hozzá. És közben már neki kellene állnom Orosz István grafikusművész könyve (vagy mappája) szerkesztésének, amelyet a Tiara Kiadó tervez megjelentetni, és amelynek tegnap érkezett meg az anyaga. És dolgoznom kellene már a Sipos Marica szobrászművész és Varga Bencsik József grafikus- és objektművész kiállításának előkészítésén, de előtte ide is, oda is mennem kell majd a művek megismerése, számbavétele miatt. Úgyhogy telefonálgatok. Közben Virág Jenő szerkesztő jelentkezik, akivel egyeztetjük az Atelier köztéri szobrászat-számával kapcsolatos teendőket: jönnek is, késnek is a kéziratok. Koradélután Kovács Péter festőművészhez megyek a Kelenhegyi úti műteremházba. Nézem a korai képeket, meg a művész elmondja a főiskolai évek és a pályakezdés történetét, bőszen jegyzetelek. Este, már otthon próbálom hívni Kárpáti Tamást, de hiába, fél tizenkettőig foglalt.

2008. február 2., szombat.

Délelőtt Vácra autózom: megnézem a Március 15 teret, hogy ellenőrizzem az I. világháborús emlékmű visszaállításával kapcsolatosan írt szakvéleményt: hát ide valóban nem lehetne már visszaállítani ezt a böszme nagy emlékművet. A tér így is kissé zsúfolt, különösen egy súlyos korláttal kissé agyoncsapott, minden (régészeti leletek bemutatása, szökőkút, utcabútorok, szobrok, útvonalak, növényzet stb.) bele van zsúfolva. Hiába, a tervezők (ez esetben Sáros László) általában nem nagyon tudják visszafogni magukat: a városkapu-imitáció például meglehetősen túlsúlyos. Délután Sipos Marica szobrászművészhez megyek Érdre, megnézni a jövő szombati kiállításra előkészített munkáit: nagyon szép, csőszerű plasztikák, amelyekbe fény szivárog be, és bent víz van, amelyen a fény tükröződik. Igen szellemes, szép művek. Aztán hazamegyek, véglegessé írom a váci szakvéleményt, és nekiállok a Németh Géza festőművész képeit kísérő katalógus bevezetőjének is, de a befejezését végül másnapra halasztom.

2008. február 4., hétfő

Reggel Prakfalvi Endre művészettörténész hív, az Élmunkás téri műtermek első lakóiról érdeklődik. Ebből következtetne a ház felépítésének pontos időpontjára. Majd utánanézek, ígérem. Aztán rendbe teszem Orosz István grafikusművész tervezett albumának szövegeit, de hiányzanak még az ő írásai, amelyeket nem tudtam a számítógépemben megnyitni és elolvasni, ezért hívom a Tiara Kiadót kérve, hogy küldjék át még egyszer. Összeállítom a beruházási költségek 1 %-os műtárgyvásárlásra használatos keretének végleges koncepcióját, és leadom Kertész László igazgatónak. A Kultúrpont irodától hívnak, az e-mail-címemet kérve: egy svéd hölgy jelentkezett a Wagner Nándor szobrászművészről megjelent könyvvel kapcsolatban, az üzenetét szeretnék átküldeni. Meg Vertel Beatrix grafikusművész érdeklődik Almásy Aladár grafikusművész könyvének fotózási problémáinak megoldásával kapcsolatban: ugyan mit lehetne csinálni a rózsaszín grafika-fotók és a teljesen tompa szoborfotók ügyében? De hát ez fotózási probléma, valószínűleg meg kell ismételni a felvételeket. Nehezíti a helyzetet, hogy Almásy Aladárnak már elege van a műtermi felfordulásból. De valamit lépni kell. Ezután befut a Körmendi Galériából a műtárgyállomány értékbecslésének kérelme: tizennégyezer művet kell majd felértékelnünk. Jó kis szórakozás lesz, mondhatom. Telefonálgatok az Élmunkás téri műtermek ügyében, de sehonnan nem kapok pontos információkat, így hát nekiveselkedek az Art’éria Galéria-történettel összefüggő művész-életrajzoknak. Délután Kántor Lajos festőművész Alkotmány utcai műtermébe megyek: úgy tűnik, ez az utolsó egyeztetés a könyve ügyében. Írt még egy eszmefuttatást a pszichogén formákról, és azt kéri, hogy ezt illesszem be még a szövegbe. Megígérem, és azt is, hogy holnap leadom a Körmendi Galériának a teljes anyagot.

2008. február 5., kedd

Orosz István grafikusművész albumának szövegeivel bajlódom, de lassan csak-csak elkészülök az átfésülésükkel-javításukkal. Holnap találkozom vele Harasztÿ István szobrászművész kiállításának megnyitóján, ott majd átbeszéljük a dolgot. Átküldöm a Körmendi Galériának a Kántor Lajos festőművész munkásságát taglaló kiegészített szöveget, és megszervezem jövő hétre a műtárgyállományuk zsűrijét: a korántsem csekély számú, mintegy tizennégyezer művet kell majd számítógépen átnéznünk és áraznunk. Mint korábban, most is Bráda Tibor festőművészt és Pogány Gábor művészettörténészt hívom szakértőnek, akik ismerik az anyagot, és tájékozottak az árakban. Rendbe teszem a holnapi Harasztÿ-megnyitószöveget – annyi kiállítást nyitottam meg már Édeskének, hogy nagyon nehéz, hogy ne ugyanazt mondjam, mint korábban. Délután Tatabányára autózom, az Új Forrás szerkesztőségi ülésre, ahol Kovács Lajos író, szerkesztőtársam hozza az új Dorogi Lexikont, amelynek egyik szerzője és összeállítója volt, ez már a második kiadás. Leadom a Wieszt József grafikusművész munkáit elemző-bemutató szöveget, és megkapom a gödöllői kárpit-kiállítás recenziójának korrektúráját. A lappal kapcsolatban nagyjából minden rendben van. Elbeszélgetünk a helyi ügyekről: fontos hír, hogy egy most meghozott döntés szellemében lebontják Tatabányán A Közművelődés Házát. Ezeknek az épületeknek húsz-harminc évnél nem adatik meg több, hát bizony, nem úgy épültek, mint a gótikus székesegyházak. És ez nagyon szomorú. A „modern” építészetről az utókor számára néhány fotó mellett a bontási jegyzőkönyvek fognak csak fennmaradni. A szerkesztőségi ülés után Varga Bencsik József grafikus- és objektművészhez megyek. Megnézem a szombaton nyíló kiállítás anyagát, a groteszk-ironikus szemléletű és hangvételű ceruzarajzokat, amelyeken főként figurák jelennek meg. Este még hívom Kiss Sándor alapítványi elnököt a Wagner Nándor szobrászművész után érdeklődő svéd nő e-mail-je ügyében, de jelzi, hogy ő már intézkedett, minden rendben van. Meg Kovács Péter festőművészt riasztom, aki készült, de végül mégsem tud eljönni a következő MAFC kosárlabdameccsre, majd egy másik alkalommal. Levezetésként korrektúra, papírok.

2008. február 7., csütörtök

Újra nekiállok az Art’éria Galéria-katalógus életrajzi adatainak: ez bizony rabszolgamunka. Közben hív Szemereki Teréz keramikusművész, aki a két évvel ezelőtti tatai kiállítás alkalmával elhangzott megnyitószövegemet szeretné katalógus-bevezetőként használni, átküldi e-mail-en a részletet jóváhagyásra. Váratlanul személyesen beállít Marosi Ilona festőművész: hoz 10 darab cd-t, rajta eddigi életművének teljes dokumentációja. Leül, és beszél, beszél. Nagyon kell figyelnem és uralkodnom magamon, hogy el ne aludjak. És délben megérkezik Remsey Flóra kárpitművész frissen megjelent katalógusa, bevezetőmmel. Még Végh Károly (egykori kollégám) fotókiállításának megnyitójával kéne foglalkoznom, de egyre csak halogatom a dolgot.

2008. február 18., hétfő

Sipos Marica szobrászművész hív, arról tudósítva, hogy készen vannak a fotók, behozná.  Mondom, hogy várom, legalább megbeszéljük a Manna Galéria márciusi kiállításával kapcsolatban, hogy mivel egészül ki a korábban Tatabányán bemutatott anyag. És várom az egyik plasztikájával kapcsolatban az árajánlatot is, az esetleges Kogart-vásárláshoz. Az Akadémia Kiadó lexikonszerkesztőségétől keresnek telefonon: egy mű-lexikont csinálnak, amelyhez műelemzéseket kellene írnom. Átküldenek e-mailen egy listát, átfutom, és úgy döntök, hogy valószínűleg néhányat megcsinálok majd. Szedlacskó Györgyöt, régi barátomat is keresem a hírrel, hogy befejeztem a Farkas Zoltán művészettörténész hagyatékában fennmaradt alkotások műtárgylistájával kapcsolatos munkálatokat, hazafelé beadom. A lektorátusi szobámban időközben elkészült polcrendszerre bepakolom a még péntekről fennmaradt beosztatlan katalógusállományt: így egészen jól kezelhető az anyag, minden pillanatokon belül visszakereshető, kiemelhető. És utána csinálom az Art’éria Galéria művészeinek életrajzait is: iszonyú hosszúságú biográfiák és bibliográfiák alakulnak.

2008. március 26., kedd

Átpofozom, majd elküldöm a Magyar Iparművészet című lapnak a Barabás Márton festőművész, Orosz István grafikusművész és Katona Szabó Erzsébet textilművész kiállításának megnyitójára írt szöveget, és utána megírok egy szakmai ajánlást a T’Art Alapítványnak, hogy Tornay Endre András szobrászművész munkásságáról jelentessenek meg egy füzetet a Paletta-sorozat most induló, szobrászati szekciójában. Közben Vertel Beatrix grafikusművész jelentkezik azt indítványozva, hogy az Almásy Aladár grafikusművész-könyv felépítésével kapcsolatos kérdéseket beszéljük meg, a képaláírások és a képjegyzék rendszerét, meg a képek számát, arányát alakítsuk ki. Paulikovics Iván szobrászművész is keres, akivel Balás Eszter szobrászművész májusi kiállítás-megnyitójának részleteit tisztázzuk. És Novotny Tihamér művészeti író hív, aki Kovács László festőművész 2000-ben rendezett kiállításának megnyitószövegét keresi. Mondom, hogy utánanézek. Aztán, miután lecsillapodnak a reggeli telefon-hullámverések, újra visszatérek a számítógépes szobrászlexikon-beírásokhoz: a Művészet című folyóirat 1980-as évfolyamainál járok. Délelőtt egy kárzsűriben is közre kell működnöm: Lelkes Márk szobrászművész kő kisplasztikáit a szállító cég összetörte a Budapest-London úton, ezért jegyzőkönyvezzük az ügyet, mert persze nem akarnak kártérítést fizetni. A művész hosszú pereskedésre számíthat. Megnézem az e-mail-eket: beindult a média-henger a hvg.hu-n: a Hiller István kulturális miniszter-féle Kogart-támogatás ügyében ellentámadás indult Nagy Gergely szerkesztő vezényletével. Valóban, bizonyos szemszögből valóban gond a Kogart állami támogatása, miközben a múzeumok rohadnak, de végső soron a támogatás révén egy közcélú kollekció jön létre, és a pénz az utolsó fillérig a művészekhez kerül. És úgy, és azzal a feltétellel, hogy az állami támogatást a magáncélú befektetés arányában ítélik meg és adják át. Vagyis nem megalapozottak a támadások és a vádak, vagyis egyáltalán nem zavar, hogy én a Kogart-kuratórium tagja vagyok. Paizs László festőművész a kecskeméti szobormegsemmisítési ügy újabb fejezeteivel örvendeztet meg, és mindemellett megint kell menni műveket nézni a műhelyébe egy csepeli kiállítás beadása kapcsán. Később Szeifert Judit művészettörténész telefonál, és az induló Hungart-könyvsorozat szerkesztőjeként felkér Zsemlye Ildikó szobrászművész kötetének megírására és szerkesztésére. Örömmel vállalom, de csak őszi határidőre, mert előtte még van egy Kovács Péter és egy Szentgyörgyi József festőművész könyvét bevezető tanulmányírói megpróbáltatásom. Érkezik egy munkahelyi körlevél is, amely szerint (Kertész László igazgató megfogalmazása) abban a megtiszteltetésben van részünk, hogy a minisztérium vezetői látogatást tesznek a jövő hétfőn a Lektorátuson. Hát ha ezt megtiszteltetésnek lehet, vagy annak kell nevezni, akkor inkább ne jöjjenek. Kicsit gyanús a dolog, semmi jóval nem kecsegtet, amikor a pontos cél meghatározás nélkül szerveznek meg ilyen látogatásokat. Délután a Medosz szállóba megyek, a rendkívül agilis Lengyel-Fodor Zoltán spanyolországi magyar festőművész kérésére. Kicsit kínos, amikor előrebocsátom, hogy a művei nem meggyőzők számomra (a lektorátusi dokumentációban bőségesen el vagyok látva kiadványaival), finoman fogalmazva túlzott dekorativitásuk miatt, de azért nagyon erősködik, és az által létesített alapítvány munkájában való részvételre, meg egy album-bevezetőre kér fel. Próbálok minden ajánlat elől kitérni, de félő, hogy nem hagy majd nyugton. Este otthon, miután végre megérkezik ef Zámbó István festőművész cd-je, megírom az Új magyar népművészet-képelemzést, és a többi, korábban már megírttal együtt elküldöm a Nagylexikon-szerkesztőnek, az Akadémiai Kiadó mű-lexikonához – és remélhetően ezzel le is zárul egy újabb munka.

2008. március 27., csütörtök

Délelőtt irkálom be az adatokat a számítógépes szobrászlexikonba, délután meg leugrom a Bem rakparti képkeretezőhöz, ahol a gödöllői kiállításra szánt két „képversem” paszpartúját rendelem meg. Utána a Magyar Képzőművészeti Egyetemen megnézem Csutoros Sándor szobrászművész emlékkiállítását, amely néhány gyönyörű műtől eltekintve meglehetősen fáradt, alig-alig lelkesítő tárlatnak tűnik. Az egyetemről átmegyek a Kogart-kuratórium ülésére, ahol Hiller István miniszter döntése miatt – 50 millió forinttal támogatja a gyűjteménygyarapítást, míg az ország összes múzeuma egy árva művet sem tud megvenni – komoly vita résztvevője vagyok. Beindult a felháborodás-hullám, az interneten megjelent Nagy Gergely szerkesztő cikke, és várható a műkritikusok szervezetének tiltakozó állásfoglalása is. A minisztérium döntése és fellépése valóban vitatható egy olyan szituációban, amikor az állami feladatok teljes elhanyagolása mellett lép fel alapítványi mecénásként. Nem is tudom, mi lenne a helyes lépés. Abban maradunk, hogy kivárjuk a történések végét, a megoldás kulcsa végső soron a minisztérium kezében van. A vita elcsendesedése után bemutatjuk a műveket: én Sipos Marica szobrászművész bronzplasztikáját, Regős István festőművész olajképét és Hegedűs 2 László képzőművész objektjeit terjesztem a kuratórium elé vásárlási javaslattal, döntés majd egy hónap múlva lesz. Este még elmegyek Takáts Márton grafikusművész lakás-kiállítására a Maros utcába, amely egy nagy buli, de ugyanakkor nagyon jó, olajjal festett párizsi és pesti városképek függnek a falakon. A Mester megnyugtat, hogy ősszel kiállítása lesz, amit nekem kell majd megnyitnom.

2008. március 28., péntek

A Magyar Nemzetben kis hír jelenik meg: a műkritikusok tiltakoznak Hiller István miniszter Kogart-alapítványt támogató döntése, illetve eljárása ellen. Sipos Barbara festőművész jelentkezik, majd hamarosan személyesen is érkezik a műveit hordozó cd-vel. Róla, illetve a műveiről is egy könyv készült, amiként Taubert László szobrairól is (aki ugyancsak érkezik majd a cd-vel). Nem fogok unatkozni, az biztos, de szerencsére Sipos Barbara esetében terjedelmileg nem kell sokat írnom. Szűcs Erzsébet művészettörténésznek egy címjegyzéket küldök Székesfehérvárra, majd egy hölgy hív, aki mozaikokat szeretne kutatni, s akinek jövő heti időpontot ajánlok. Ajkáról keresnek, hogy nyissam meg Kovács Géza szobrászművész kiállítását, de az április 18-i időpontban nem érek rá. És Kemenes Ernő műgyűjtő, művészetpártoló és művészettámogató azzal a korántsem elhanyagolható indítvánnyal jelentkezik, hogy rendezné a tiszteletdíj-ügyeket. Mondom, hogy minden megoldás érdekel, de kissé kínos, hogy egyáltalán nem emlékszem, hogy milyen összegben állapodtunk meg. Kaposvárról az e-mail címemet kérik, hogy Lieber Erzsébet festőművész elküldhesse a pécsi, opponálandó anyagát. Néhány aláírnivaló, posta-ügyintézés, és itt is az ebédidő. Délután Szentendrére megyek, ahol Rákossy Anikó festőművész kiállítási anyagát nézem meg a szentendrei Skanzen Galéria-tárlat megnyitójához, illetve a katalógushoz is bevezetőt kell írnom – és ezt persze egy-két napon belül, lehetőleg még a hét végén.

2008. március 29., szombat

Rákossy Anikó festőművész katalógus-bevezető szövegével matatok, mígnem csak-csak összeáll, de közben már a Sipos Barbara festőművész képeiről írandók is a fejemben járnak. Még a délelőtt találkozom Kemenes Ernő műgyűjtő-művészetpártolóval, akivel lezárjuk az Almásy Aladár grafikusművészről szóló könyv munkálatait, illetve a munkálatokkal kapcsolatos ügyeket. Rendkívül kedves, a tiszteletdíjat nagyvonalúan rendezi. Egy üvegművész-lexikon átadásával próbálom ellensúlyozni kedvességét, és megígérem, hogy kérésére kapcsolatot teremtek Götz János szobrászművész alkotásai ügyében a művész özvegyével, Jándi Zsuzsa festőművésszel. (A Klebelsberg Kultúrkúria egyik őszi kiállításán szeretett bele a Götz-szobrokba.) A megbeszélés után indulok Paizs László festőművészhez,  akinek a Mátyás téri műhelyében új remekművek születtek, s amelyek közül a Dezertőr (vagy Desszertőr) című kiállításra választjuk ki az egyértelműen bemutatható három munkát. Egy kis Paizs László-képpel (Homérosz és Engels) térek haza. Este Sipos Barbara kép-tanulmányok.

2008. április 1., kedd

Kemenes Ernő műgyűjtő-művészetpártolót hívom a hírrel: Götz János szobrászművész alkotásai ügyében keresheti Jándi Zsuzsa festőművészt, könnyen lehet, hogy lesz megoldás gyűjtői vágya kielégítésére. Ezután összetelefonálom az április 11-i Zala György-síremlék zsűrijét, és kiküldöm az írásbeli meghívókat is. Még Nikmond Beáta szobrászművészt keresem, akit arról értesítek, hogy holnap elugrom hozzá: a művész egy képpel akar meglepni már hónapok óta. Délben Tatabányára autózom. Virág Jenő szerkesztővel megbeszéljük az aktuális ügyeket, átveszem az Atelier című folyóirat frissen megjelent szobor-számát, és megtárgyaljuk az Art Limes őszi üvegművészeti-, illetve hangsúlyosan üvegplasztikai központú számával kapcsolatos kérdéseket. Virág Jenőtől elbúcsúzva az Új Forrás szerkesztőségi ülésére megyek, ahol minden a megszokott rendben zajlik, sorozatosan érkeznek az anyagok, már csak az őszi lapszám összeállításával kell foglalkozni júniusig. Megreklamálom a szerkesztői tiszteletdíjat is: idén még egy fillér sem érkezett. Gyorsan kiderül, hogy a mai napig nem is utaltak, jóllehet a lap egész évi tevékenységével kapcsolatban rendben van az anyagi háttér, bár a fenntartó Komárom-Esztergom megye a következő közgyűlésén még tárgyalni fogja a kérdést. Hazafelé belépek Nausch Géza kovács-, illetve ötvösművészhez, aki hetek óta nyaggat, hogy keressem meg, de nincs semmi érdemi, vagy új dolog, a régi sérelmeket sorolja, én meg a jövőbe nézésre biztatom: most, hogy Ferenczy Noémi-díjat kapott, csináljon végre egy kiállítást, amelyhez megjelentethetne egy könyv-katalógust, dokumentálandó a munkásságát. Megígéri, hogy próbálkozik majd. Este, már otthon leveleket írok, e-maileket küldözgetek, meg megírom az Új Forrásnak a délután megígért forrásvidék-híreket és azokat is elküldöm.

2008. április 14., hétfő

Kikeveredve az influenzából reggel nekiállok az esti Miksa Bálint, Draviczky Ágnes és Valkó Gyula festőművészek műveit bemutató Vam-Design-kiállítás megnyitószövegének, de Keszhelyi Ferecné nyugalmazott lektorátusi igazgató arról tájékoztat, hogy hamarosan érkezik Pannonhalmi Zsuzsa keramikusművész, a tervezett kerámia-enciklopédia kötetével kapcsolatos teendők megbeszélése ügyében. Mondom, hogy sajnos nekem közben főigazgatói értekezletem lesz a Corvin téri „központban”. Abban állapodunk meg, hogy majd meglátjuk, hogy alakulnak az időpontok. Közben befut Körmendi Anna műgyűjtő, műkereskedő telefonja arról hogy módosítják Nagy Sándor szobrászművész soproni kiállításának megnyitó-időpontját, meg jelzi, hogy várja a szobrászat-gyűjtemény-könyv bevezető tanulmányát. Vagyis annak is neki kellene állni, de gyorsan. Kovács Péter festőművész is jelentkezik: a könyv-összeállítási előkészületekkel kapcsolatosan adatokat keres, régi képei után kutat. Nagy nehezen befejezem az esti megnyitószöveget, és mert Pannonhalmi Zsuzsa késik, így nyugodtan mehetek a Corvin téri értekezletre, ahol semmi fontos sem történik, üres szócséplés zajlik. Visszatérve a Várba megírom a Zala György-síremlék rekonstrukciójával kapcsolatos jegyzőkönyvet, válaszolok a pécsiek sürgetésére: azért nincs opponensi vélemény, mert még nem kaptam meg Lieber Erzsébet festőművész dolgozatát. Itt valami zűr lehet a háttérben. Letisztázok néhány életrajzot az Art’éria Galéria-könyvhöz, aláírok egy csomó hivatalos levelet, mert Kertész László igazgató szabadságon van, meg befut egy május 8-ra szóló kispesti kiállításmegnyitó-felkérés – és ezt még ellenőriznem kell az interneten, mielőtt választ adok, hogy vállalom-e. Ezután máris indulnom kell a Király utcai Vam-Design felé, ahol három fiatal festőművész kiállítását kell megnyitnom. Arról beszélek, hogy ebben az egyre átláthatatlanabb és zavarosabb képkorszakban – amikor minden a mohó vizualitás martalékává válik – három, valóságos képeket alkotó fiatal festőművész mutatja be munkáit: a lassan másfél évtizede festőként dolgozó Miksa Bálint és a művészeti tanulmányait két-három évvel ezelőtt lezárt, ugyancsak festőként jelentkező Draviczky Ágnes és Valkó Gyula. Műveik a klasszikus képformálás szabályait követő, tradicionális kompozíciók: festmények és rajzok, amelyek tiszteletben tartják a hagyományos képformátumot és képsíkot, és amelyek technikailag is kerülnek minden formabontást: jobbára olajfestékkel vászonra és fatáblára, valamint szénnel papírra rögzített nagy-, közép-, és kisméretű kompozíciók. A három festő eme hagyománytisztelő alkotói szemlélete mellett a művészek munkásságában rokon vonásokat szervez a festői nyelv, a kifejezés mineműsége, az elvont megfogalmazás azonossága is – jóllehet a „kifejezés” vagy a „megfogalmazás” fogalmának használatával óvatosan kell bánnunk. Az azonosságokon, a megegyezéseken túl az ún. valósághoz való viszonyból eredeztethető aspektusok, a festészeti kérdésfelvetések, illetve a festői szándékok eltérő alkotói utakat jelölnek meg, A való világ konkrét jelenségei teljesen száműzöttek, vagy csak mintegy nyomszerűen fedezhetők fel ezeken a más és más törekvéseket és szellemiségeket tükröztető kompozíciókon, amelyek nem minden esetben kifejezések és megfogalmazások, és nem is szokványos művészeti médiumok, nem üzenetek, hanem inkább személyes képpé válások, képpé lényegülések: önálló világok, művi valóságok, fenséges önmaguk. Ezt az öntörvényű képpé válást, ezt az intenzív képi sugárzást talán a három festő között rangidős Miksa Bálint munkái testesítik meg leginkább: monokróm, vagy az egy-egy szín árnyalataival, valamilyen egyéni módon kimunkált pointillista módszerrel finoman megbontott, megfoghatatlanná avatott, a kivilágosodások és elsötétülések, a gomolygások és a kitisztulások színjátékaiban és átváltozásaiban szüntelenül villódzó, talányos fényforrásokkal, fénypászmákkal átszőtt festői közegei és terei univerzális sejtelmességekkel áthatottak. Valamifajta kozmikus mozgásokat, rezgéseket, lüktetéseket, rendszervezérléseket észlelhetünk a festőiségek e képszövevényeiben, de nincsenek biztos támpontjaink, nem tudhatjuk, hogy a lappangó, hol kirajzolódó, hol eltűnő, hol meglelni vélt, hol meg véglegesen elvesztett forma, elvont alakzat lényeges vagy mintegy periférikus képi jelenség, vagy maga az elveszés és a meglelés, vagy a meglelni vélés aktusa az egyedüli fontos? Ez a kétség, ez a termékeny bizonytalanság avatja hallatlan izgalmassá Miksa Bálint rendkívül finom képfelületekkel interpretált, nagyvonalú, hihetetlen részletgazdagsággal előadott, varázslatos titokzatosságokkal átitatott kompozícióit. A kép nem csak kifejezés, nem csupán üzenet, nem szimpla mondandó Draviczky Ágnes számára sem: legszemléletesebben talán a koloritra erőteljesen hangolt, intenzív emóció-sűrítményekként jellemezhetők munkái. Az érzékeny, mély színvilággal, esetenként a fakturális megdolgozottsággal is élő színes táblákon alig jelenik meg motívumnak nevezhető forma vagy alakzat, mintegy észrevétlenül oldódnak fel egymásban, vagy válnak el egymástól a foltok, amelyek kerülik a geometrikus jelleget, de amelyek hangsúlyosan az amorf, vagy organikus vonásokkal sem felruházottak. Tartózkodó, visszafogott harmónia, fegyelmezett komponálás jellemzi a korrekt szépségek eme alkotásait, amelyeknek képi feszültségeit a hol elfojtódó, a hol meg visszatarthatatlanul kitörő, szenvedélyesen áradó érzelmek teremtik meg. Ezek a finom, hol rejtetten maradó, hol kibomló feszültségek, ezek a meleg emóciók belső, meditatív utakra invitálják a szemlélőt, aki egy puhaságokkal és lágyságokkal érzékenyen árnyalt, festői szépségekben gazdag világban kalandozhat. Két kortársától eltérően a hagyományosabb képteremtés útjait járja Valkó Gyula, akinek szerteágazó, a színházi díszlettervezést, az illusztrálást, a művészi tárgyformálást is felölelő munkásságából most a festői és a grafikai alkotótevékenységének termésével ismerkedhetünk meg. Valkó táblaképei és szénrajzai kapcsolódnak leginkább szervesen a modern művészet nagy áramlataihoz: a művészi kifejezésre, a mondandóra, az átélésre és a belső kivetítésre és hatására alapozott, a jellegzetes stilisztikai jegyeket kimunkáló (egymással gyökeresen ellentétes) konstruktivista, expresszionista és szürrealista áramlat által körvonalazható gondolati-tartalmi-emocionális művészi körhöz. E festő geometrikus és organikus jellegű motívumok megjelenítésével szervezi mozgalmas, nyomasztó hangulatú, kemény hangvételű kompozícióit: művei egyszer higgadtnak tűnő képi konstrukciók, máskor meg szédítő mozgásokkal, sodrásokkal, magukkal ragadó örvénylésekkel áthatottak. Képi láttatásai azonban mindig szenvedélyesek és mindig látomásszerűek. A megfoghatónak vélt és a megfoghatatlan, a megjelölhetőnek ítélt és a megjelölhetetlen, a csak az érzeteinkben, a megérzéseinkben jelenvaló és a sejtéseinkben elő-előszüremlő ölt alakot, kap testet a három fiatal festő, Miksa Bálint, Draviczky Ágnes és Valkó Gyula alkotásaiban, amelyek üdítő módon kerülik a bizonyosság- és kizárólagosság-manifesztációkat, de őrzik és éltetik a művészetbe vetett eredendő hitet: ezek a fiatal festők szabad, meditatív, autonóm érvényű, de az azonosulások lehetőségét is feltáró műveket tárnak elénk. A látszatszerűségek képkorszakának friss, jelenvaló, hiteles és fontos kép-jelenségeiként.

Illusztráció: Wehner Tibor (Gergely László fényképfelvétele, 2013)

Cimkék: napló, próza

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →

Napút-köszöntők (8.) →

Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →

Széplaki György: Életjel →