Óbuda (1.)
Óbuda. Egy emlék, egy hely… S talán egy ötlet, hogy Óbudán legyen…
E jelzésszerű szavakkal – emlékfelelevenítésre sarkallottunk többeket: egy kedves hely, egy volt esemény megidézésére, vallomásra, és… akár ötlet is születhet: mi lenne érdekes, szellemes, emlékezetes Óbudának (és Békásmegyernek), valami, ami ezután valósulhatna meg?
Agárdi Péter
Egy „tágas” hely a III. kerületben: a békásmegyeri lakótelep. Eleget téve a Napút megtisztelő fölkérésének, csak szabálytalan, nosztalgiamentes választ tudok adni az óbudai emlékeket faggató körkérdésre. Életem első 35 évéből nincs vagy alig maradt emlékem Óbudáról. Bár természetesen megfordultam itt-ott, jártam néhány híresebb étteremben, egyszer-egyszer megnéztem Aquincumot és az Amfiteátrumot, végeztem kubikos „társadalmi” munkát egyik-másik köztéren, Óbuda ez idáig mintha kimaradt volna az életemből, pedig évtizedeken át a szomszédban, a II., majd a XIII. kerületben laktam. Bevallom: irodalmár létemre a kulturális emlékhelyek sem igazán vonzottak.
A kerületet s Óbudát is csak azután ismertem és szerettem meg, hogy 1981-ben ide-, pontosabban a békásmegyeri lakótelepre költöztünk családommal. Pedig évekkel azelőtt el sem tudtam volna ezt képzelni: 1978-ban, egy római-parti nyaralás során feleségemmel gyalog sétáltunk át Békásmegyer akkor még csak épülő, hegy felőli szárnyára, s bizony elriasztott bennünket a monumentális, de jórészt még lakatlan betontenger, a kopárság, az építési gödrök veszélyes csapdája s a mindent elöntő sár. Azután mégis itt kaptunk lakást, ideköltöztünk s fokozatosan megbarátkoztunk a lakótelepi élettel, bár jó ideig csizmákba kényszerültünk, s ablakaink alatt békák hada kuruttyolt. Új ismerőseimen, barátaimon, közösségeimen keresztül ismertem meg nemcsak a lakótelepet, hanem magát a kerületet, sőt Belső-Óbudát is. Nekem az itt élők lettek a „helytörténetem”, s már csak ezért is elfogadhatatlan számomra, hogy mi, lakótelepiek csak nyúlványai lennénk az „igazi” III. kerületnek, a szűken értett Óbudának. Ma már hivatalosan Óbuda–Békásmegyerként szokás emlegetni a kerületet. Negyedszázad alatt megismertem és sok mindent megszerettem benne, s mára meg is szilárdult bennem egy békásmegyeri akcentusú óbudai identitás.
Divat volt s ma is divat szidni ezt a monstre lakótelepet, s azt hirdetni, hogy „aki tud, menekül innét”. Vannak nekem is bajaim az itteni életformával, főleg a – szelek és a gondatlanság okozta – mérhetetlenül sok hulladékkal, szeméttel. A hegy felőli oldal vonzó zöldje, az ófalu csábító modernizálódása és megszépülése, a rengeteg sétálási lehetőség, a Csobánka tér és környékének egyre jobb kereskedelmi és kulturális kínálata, a Donáth László evangélikus temploma körül szerveződő művelődési és szociális centrum s főleg az itteni barátok otthonná tették számomra a nagyvárosnyi Óbudának ezt a negyedét.
Albert Flórián
Két kedvenc városrészem van Budapesten, Óbuda és Ferencváros. Mindkettő fontos szerepet játszik az életemben, az utóbbit talán nem kell magyaráznom, az előbbi, Óbuda pedig évek óta a lakhelyem. Hosszú éveken keresztül laktunk a második kerületben, majd tíz éve költöztünk át a harmadikba. A Hármashatár-hegy környéke azóta nagyon megváltozott, rengeteg új ház épült régi lakóhelyünk környékén, talán mára csak a régi Sipos étterem és a Daubner cukrászda nem változott, szívesen járok vissza egy jó halászlére a régi barátokkal, vagy hozunk egy kis süteményt, születésnapi tortát a családi összejövetelekre. A gyermekeim is itt jártak iskolába, régi iskolájuk a Kolosy téren éppen most kap új köntöst. Kedves az Amfiteátrum környéke, az Árpád Gimnázium fáklyás ballagásainak különös hangulata van évtizedek óta, lányom is itt ballagott. De a szívemhez közel áll a Flórián tér közelében lévő templom is, ahol a fiam esküvője volt, és ahol a legidősebb unokámat keresztelték. Szeretjük Óbudát, a gyermekeim sem költöztek el innen, családjukkal együtt ők is itt élnek, egy ugrásnyira egymástól és tőlem.
Domahidy László
Családunk tősgyökeres debreceni. Dédnagyszüleim Erdélyből menekültek oda. Jómagam is Debrecenben születtem, így természetes, hogy oda járunk „haza”. Ugyanis kétlaki életet éltünk, édesapám már húszéves korától a budapesti Operaház tagja volt. Később, elhagyva 1965-ben az Alföldet, Óbudára költöztünk. Környékünkön – a Mátyás-hegyen – mi indítottuk el az operaénekesek idetelepedését is.
Ezer szállal kapcsolódom Óbudához. A Tímár utcai – akkor zenei – általánosba jártam, Fodor László tanár úr neves énekkarába, furulyazenekarába. És Till Ottó – akinek épp most ünnepeljük 80. születésnapját – emblematikus óbudai zenekarában is jó néhányszor előfordultam. Még láttam az igazi Óbudát; a Flórián teret, az Árpád híd környékét, a rajzórán, az akkor frissen felfedezett filctollal jártuk a sikátorokat, a macskaköves óbudai utcácskákat, és rajzoltunk. Akkor még nem tudtuk, hogy igazi értékmentést végzünk. (Zórád Ernő is ugyanezt tette valaha a Tabánban…)
Ugyancsak iskolás koromban ismertem meg Varga Károly tanár urat is, a kitűnő zenetudóst, tanárt, rádiós zenei szakembert, aki rendszeresen hívott műsoraiba. A sors különös egybeesése, hogy később, már zeneakadémista koromban, zeneiskolai tanári diplomámat is épp nála, a Mókus utcai zeneiskolában védhettem meg a nagy tekintélyű Bárdos Lajos és Bárdos Gyuri bácsi jelenlétében. A Zeneakadémia után az Árpád Gimnáziumban tanítottam éneket, érettségiztettem és indítottam osztályokat egy rövid ideig. A Vörösvári úti templomban pedig mind jótékonysági, mind emlékkoncerteken gyakran részt veszek. Ugyancsak Óbudán sikerült kigyógyítanom magam a pályámat is súlyosan veszélyeztető sokkeresztes allergiából, Budapest egyik legkiválóbb edzőtermében, ahol megrögzött body builderré is váltam – operaénekesként…
Az említett „ezer szál”-ból ez csak egy-kettő, hát nem természetes, hogy itt is „otthon” vagyok?
Kertész Ákos
Az én Óbudám. Hetvenhét év. És ezalatt (hangsúlyozottan csak átmeneti megszakításokkal), mindig Budapest aszfaltját koptattam. Még csecsemőkoromban is Budapest aszfaltján tolta a babakocsit anyám. Laktam a város majd minden pontján, hányatott életem során voltak évek, amikor alig volt olyan régiója a városnak, ahol ne sunyítottam volna, mert hát találkozás a régi szerelemmel rossz randevú, a kutyának való.
Imádtam a várost. Nem ezért, ennek ellenére. Hiszen abban az utcában, ahol most sapkámat az arcomba húzva siettem, valamikor nagy szerelemben, kéz a kézben andalogtunk azzal az Ágikával, Zsuzsikával, Erzsikével, akivel most semmi szín alatt nem kívántam volna találkozni. És minden utcasarok, a járdaszegély minden illesztése egy lány hajának selyméről, egy asszony illatáról, egy női száj forró nedvességéről mesélt, még mindig itt e kő, és a csókok íze számban még most is hol méz, hol áfonya…
Hát lehet ezt a várost nem szeretni?
Volt olyan, hogy napokon át nem tudtunk csókolózni, nem értünk rá, mert annyi volt a megbeszélnivalónk, mert mindent el kellett mondani, hogy ő is tudja, hogy én is tudjam, hogy megismerjük egymást, hogy együtt újraéljünk minden pillanatot, amit eddig egymás nélkül voltunk kénytelenek élni. Hogy eszmét, rögeszmét, véleményt cseréljünk, és egy forró csóknál, egy szenvedélyes ölelésnél is mámorosabb volt a fölismerés, hogy egyetértünk ebben is, abban is… hogy tök egyformán gondolkodunk…
Épelméjűek voltunk egyáltalán? Mások előbb ágyba bújnak, aztán kérdezik meg, te, mi is a neved?
És egy komor napon kiderült, hogy mindent másképp gondolunk. Hogy minden csak illúzió volt, hogy ámítottuk magunkat – én legalábbis becsaptam magam. Nem egy konkrét nőbe, magába a szerelembe voltam szerelmes. Szeretni akartam, és, ahogy Ady mondja: „ráaggattam kincseim egy nőre”. És egy bőrönddel meg egy sportszatyorral menekültem a végén, s örültem, hogy menthetem az irhámat. És még a városrészt is megutáltam, ahol együtt voltunk boldogok. Vagy csak azt hittük…
De ez az én városom! Itt éltem meg a háború lidércnyomását, itt szabadultam föl a lidércnyomás alól. Itt kerültem el gyilkosaim golyóját, és itt haltam majdnem éhen a boldog szabadság első hónapjaiban. Itt borzolták kamaszhajamat a fényes szelek, itt akartam holnapra megforgatni az egész világot, és itt vágott lelkes fiatal arcomba a diktatúra ökle, itt éltem át a forradalmat és a bukást.
Itt nőtt föl, itt tanult szinte valamennyi Nobel-díjasunk, innen kergette el a Haza őket mint idegeneket, és itt ölelték keblükre őket sikereik után szinte ugyanazok, akik kiűzték őket az országból.
A városom, tudtam, ma is tudom, gyönyörű. De nem tehet róla. A természetnek köszönheti a szépségét, és a pesti nép kérges kezének, verejtékező hátának. Nem akarok igazságtalan lenni, volt ennek a városnak nagyszerű vezetője is, jó néhány. Volt itt innováció, szakértelem, tisztességes akarat. És még több gazember gazdagodott meg és lesz milliárdossá ma is a pesti emberek véréből. Ha erre gondolok, utálom ezt a várost, mint a szemetet, pedig nem a város tehet róla. Vagy mégis? A város mi vagyunk, én is, te is. Bűnösök vagyunk? De még mennyire! Legfőbb bűnünk a közömbösség és a gyávaság.
Morogni szabad. De morogni kevés!
Ám van ennek a sokarcú városnak egy része, ami különösen kedves a szívemnek. Óbuda.
Miért? Annyira szép? A szépség relatív, van, akinek Kőbánya a legszebb, van, akinek a hetedik kerület, van, akinek a Hegyvidék. Az ilyen vonzódásnak mindig személyes oka van.
Én itt találtam meg a páromat. Úgy voltam ezzel, mint a háborúval az angolok. Mondják, az angolok minden csatájukat elvesztik, kivéve az utolsót. És aki az utolsót megnyeri, az a győztes.
Tizenkilencedik éve vagyunk együtt, és bár mindig ilyen kapcsolatra vágytam (ezt láttam a szüleimnél is), már végképp lemondtam róla, hogy nekem is sikerülhet.
Éva ős-óbudai. Még földszintes házban, nagy udvarban laktak szüleivel és a Mamával (a nagymamával). A Mama legenda. Sajnos nem ismertem, de amit tudok róla, biztos, hogy imádtam volna. Mindenki, aki ismerte, csodákat mesél róla, nemcsak a főztje volt híres Óbuda-szerte, a bölcsessége is. A mondásait fél Óbuda ismeri, a fiatalok a szüleiktől hallották.
Én bevándorló vagyok, Zuglóból jöttem, de Óbuda befogadott, és akit nem rekesztenek ki valahonnan, az lokálpatrióta lesz. Az árnyas utcák, a kertvárosi részek éppúgy a szívemhez nőttek, mint a panel lakótelepek. Panelben lakunk Békásmegyeren, egy kőhajításra a Pünkösdfürdői strandtól, de együtt laktunk már a forgalmas Szentendrei út elején, az Árpád híd mellett, aztán Békásmegyer hegy felőli részén is, és most öt éve itt a Dunához közel.
Mondják: messze van, kinn, az isten háta mögött, nem olyan könnyű kimenni hozzátok. Akinek túl messze van, ne jöjjön. De akinek megéri az a fél óra, annak nyitva van az ajtónk is, a szívünk is. És ahhoz a békéhez és szabadsághoz képest, amit akkor érez az ember, amikor hazaér, egyáltalán nincs mesze, a közlekedése pedig remek. A HÉV húsz perc alatt visz be a Batthyány térre.
Tudom, a belvárosban gyönyörű paloták vannak, hatalmas belméretű szobák, ragyogó, gazdag üzletsorok, de köszönöm, ismerem. Mindig megállapítjuk Évával, a világért sem laknánk ott. Nem cserélnénk el a zöldet, a nagy réteket, a fás ligeteket, a hegyekről lezúduló friss levegőt, ami néha szelesebb, két-három fokkal hidegebb, mint a város szívében, de kristálytiszta, akár a megyeri vízművekből közvetlenül kapott víz. A város legjobb ivóvize.
Két kutyánk van, csak az igazi kutyások tudják, mekkora béke, mennyi öröm egy ember életében a kutya. Nem azért vagyunk óbudaiak, hogy kutyánk lehessen, azért lehet kutyánk, mert óbudaiak vagyunk.
(Fenti írások megjelentek a Napút XI. évfolyam 7. számában.)
Cimkék: fénykör, körkérdés
