Töttős Gábor: Boros kerengő
(Szonettkoszorú)
Jelige:
„Bor által nem vágyok boros borostyánra…”
Csokonai Vitéz Mihály
1. (A tüke dala)
Maradj velem, ha önfeledten innék…
Tavasz van, langyos a föld meg az élet,
Szent Györgyre fejti rügybe rejtett kincsét,
s csöndes esővel hintve rakja elébed…
Lélek, ne vígy a kísértetbe engem,
fagyod füröszd a fénybe, rejtsd a lösznek
ösztön-ölébe, hagyj élnem s teremnem,
nagy tenyereddel jégtől óvj az ősznek.
Ne kérd, csak vidd, amit neked neveltem,
tekintetedre némulok szelíden,
és megszedetten, fázós félelemben
koldusként kérlelem: télbe repítsen!
A hó alatt, ha álmom elbizsergem,
falánk a láng, mi elborítja szívem.
2. (A must álmodik)
Falánk a láng, mi elborítja szívem,
örömbe szemnek pisla fénye rezget,
ha pittyeg vágyad felzuborgó ívben,
ringó bölcsőm ájult ágya szeszednek.
Tiporj, gyalázz, ölelj, alázz, fürösszél,
szagolj, szeress, szunnyadva less lihegve,
keress, keríts, majd megmeríts s eresszél,
ízlelj, nyelvezz, izgass isteni nedvre.
Csodád leszek, csitult szeszed, kit innál,
bizsergető, vidult eszed, s te hinnéd:
eloldozód az áldozat e kínnál…
Ölellek-alázlak, s tanítlak, mint éld,
elmúlok, ámde vissza-visszahívnál:
a táj tüzét viszem véremben innét.
3. (Öreg hordó dörmögése)
A táj tüzét viszem véremben innét,
teled fagyán lélek-melegbe viszlek,
hiszek tebenned, mint magamba’ hinnék:
elomlik itt a lét, akár a díszlet…
Simítja újbor ismét régi dongám,
ficánkolón kitörni kél a vágya;
nevetne-sírna, hogyha eldadognám:
emlékszem még a néma szépapákra…
Jutott torokra, áldott áldomásra,
adóba, frigyre fürgén csurrant innen,
s a véleményt se zárta rég a szádba…
Kapott belőle úr, paraszt, meg isten,
(szőlőd tüzét, ki tebeléd plántálta),
hogy idegenben is megmelegítsen.
4. (Az ábrándozó pohár)
Hogy idegenben is megmelegítsen,
teérted érek szádhoz, ajkaidra
az élet elmúló színét derítem:
ez párám hűvösének percnyi titka.
Vagyok, ha szomjúságod megkívánna,
leszek, ha csönded cseppjeimmel innád,
várok, ha bánt az álnok álmok árnya,
s ha unnád léted, mint őrült körhintát.
Pirult arcod, forraltbor-szagu vágyad
voltam didergetett gyermek-reményben,
s lettem halk hitté hívesült alázat:
kelyhedbe hull Krisztus kegyéből vérem…
Szeress, testvér, s ha feltámadni lázadsz,
pihenj le dombok dajkáló ölében.
5. (Mámor és való)
Pihenj le dombok dajkáló ölében,
őrizze pilledt pillád röpke álom,
dúdold el sorsom, mit remélve éltem,
magam magam míg újra feltalálom…
Lebegni vágyom szádtól részegedve,
ízed szeszét, ha felbizsergi nyelvem,
tekints reám, merész kis részegedre,
ki fúlni vágyik örvényedbe nyelten.
„Megint csak álmodik. Riadt a pulzus.
Diszfunkció vesében, szívben, májban.
Ez tetszhalott. A doktor úrért! Fuss, fuss!”
Te ne siess, ne hívd, mi odaát van…
De ott érezd borodban, s meg-megújulsz,
ha habzik a szőlő illata lágyan.
6. (Maga elé meredő)
Ha habzik a szőlő illata lágyan,
susogni kél az esti szél szelíden,
s a bőröd érzem rám rogyott magányban
– szívemre telepszik egy csöndes isten.
Mindenható? Nem. Ódon szerzet, vézna,
de árvult férfi könnyem is kicsordul,
ahogy létbefáradt szemembe néz ma.
Kemény leszek, el is hessentem zordul…
Mint téli tőke kuksolok kopottan:
szívembe szivárog, hogy nem is éltem,
és fogaimmal lét alkonya koccan…
S a lény kacag, megpróbál hitetésben,
vigasztal: ízed gyűlt; töppedt-aszottan
merengj, ha must pezseg őszi reményen.
7. (A másnap)
Merengj, ha must pezseg őszi reményen…
Gonosz, hasító, fényt viharzó sajgás:
szemed fejedből majd’ kinyomja éppen,
a lármás világ hangya-darázsrajzás.
Szád keserű epe, Krisztus ecetje,
s „az a kereszt el nem ereszt”: „mord sorsom”,
eredbe’ verdes, megreccsen fejedbe’:
borong bolond komondorod koloncon.
De gyomrod (undok poklok poshadt pokla)
tüzelve űz, inna halálra váltan,
röhög tegnapra, mára, holnapokra.
Kutyaharapás? Eh, szőrt ide, bátran!,
de közben azt nyafogja: foglya fogja,
mert boraidban már szűrt, örök nyár van.
8. (A pincézés)
Mert boraidban már szűrt, örök nyár van,
áldd meg a pince templomi hűsét:
itt suttog aléltan, itt vár a vágyban
az illatozón ösztönző derűs ég.
Keresd a testvért, bolygasd meg a rest vért:
ma nem kapunk kapára, munka-pára
ára s a sunka vár papára. Est-éjt
feledj barátod kortyba bútt szavára.
Ha borvirágos orrod, sose bánd azt,
a vízivót nézd, kit kő s ragya vert ki…
Mulass, dalolj, gondod sose fáraszd:
a lét csak foszladozó gatya-pertli…
Pihenj, míg fürtként múló napba bágyadsz:
gerezd gondját az éj rubinja rejti.
9. (A vörösborok)
Gerezd gondját az éj rubinja rejti:
bódul a vér nedűdben, majd ficánkol,
indít kandúr kedvet e „férfitej”, s ni!,
gonoszt elűzhet ő a miatyánkból.
Ki vagy mennyekbe’, mondd, ide menjek be?
A jobbulást megfogadom – maholnap,
de még ma torkom gyógyítom, kenjed be:
kadarka, kékfrankos megorvosolnak.
Caber és cabernet nagyokat alhat,
ha belém elhat. Bikavér tart attól:
hogy Hárym s Toldim kél birokra, s lankadt
tagom felizmosul, vérem is trappol…
Harmóniánk örök borát csak hallgasd:
zenél arany nyarad íze a napból.
10. (A fehérborok)
Zenél arany nyarad íze a napból,
oson a sün derűsen: törkölyt majszolt
kéjesen: éjente lesem, ha alszol…
Ezüst a hold, mint hűs borunk, s a hajszolt
nap üde estje, ha szemedbe nézek,
s keresve megtalállak: kezed, vállad
közel simulva sejtet, mint egészet.
Chardonnay ajkad íze, mikor várlak,
s fűszered átölel, hogyha beiszlak…
Kacagsz, ragyogsz, s a szende rizling sejti:
ízed ezer ringó rejteke biztat.
Szakíts időt szeszével pepecselni:
virága vágyad, újra s újra nyithat,
s a lét telét a lelked elfelejti.
11. (Szerelmesek bora)
S a lét telét a lelked elfelejti,
rozéd, ha izgat, rezget-mozgat cimpát,
lányos-legényes illatja delej, mi
lebegő szerelem, ha szíva színád.
Mint gyerek, incseleg: hancúros hangszer,
száz buborékja pezsegni kipattan,
ravasz színbe tavaszt rejt – s te ragadsz el,
csiklandó tünemény, rózsaalakban.
Látod a lét mintát mint ád, s tekint rád:
maraszt, ha küld, és éhezik, ha habzsol,
szomjan halaszt, ha égi habját innád,
babusgat, majd duzzog, morc – tréfa-dacból…
Ki tudná mind a titkok titkát? Inkább
igyál, ha önmagadra nem haragszol.
12. (Új szekszárdi bordal)
Igyál, ha önmagadra nem haragszol,
érezd erőd zsibongó lüktetését,
munkáid földi küldetését, s akkor
belül mosd el, mi ember szülte kétség.
Mikor „magyar volt a magyar”, s most ’isten
tudja, mit akar’? Hidd el, mindig így volt,
s ha te nem újulsz tettben, hitben – itt benn –,
jövőnk lesz: volt európai színfolt.
Ki szőlőt plántál, holnapokra gondol,
a terve: emberöltőn nem heverni,
susog reménye pásztákból, sorokból,
szőlővel álma kinn alszik, míg termi
a titkot, mi téged, lám, sose sokkol:
a borban embert jól tanulj szeretni.
13. (A szerencsétlen világszám)
A borban embert jól tanulj szeretni:
elég nehéz, de gondolj csak magadra:
repülsz, s tered, legyecském, végtelennyi;
evickélsz majd majomtejbe ragadva,
pohárban néz derülten égi csőszöd,
eszébe’ sincs téged félrekotorni,
repülj, vagy húzd be lábad, amíg ő dönt:
egésze része vagy így, s úgy is, holmi
neve sincs buta kis jószág, a semmi
nevetgélő mélyrepülése, vak moly:
idétlen örömöd a lenni, lenni;
unatkozó torkomba jutva tapsolj,
s úgy foglak akkor talán félrenyelni,
kortyonként, tiszta szép-igaz szavakból.
14. (Búcsúpohár)
Kortyonként, tiszta szép-igaz szavakból
zenél, zsibong világod, – s te présben
zúzódsz, mersz törni-tűrni, nem tolakszol,
azt mondod: az ecet szagát megérzem.
Aggott korában, rég, boltból literszám
hordott ecetet a bácsi. A boltos
kíváncsi: „Minek?” „Szőlőm elvették, ám
vizet nem ittam, mióta föld hordoz.”
Illúziót tanulj e példázatból:
lehúz, rád rogy a föld, síró szelíd ég,
emlékbe süppedsz, s lent már nem haragszol…
Ha nincs „Feszítsd meg!”, keresztre se vinnék?
Csitíts, uram, ha józanságom harcol,
maradj velem, ha önfeledten innék.
15. (A borivó és a bor szellemének találkozása)
Maradj velem, ha önfeledten innék,
falánk a láng, mi elborítja szívem,
a táj tüzét viszem véremben innét,
hogy idegenben is megmelegítsen.
Pihenj le dombok dajkáló ölében,
ha habzik a szőlő illata lágyan,
merengj, ha must pezseg őszi reményen,
mert boraidban már szűrt, örök nyár van.
Gerezd gondját az éj rubinja rejti,
zenél arany nyarad íze a napból,
s a lét telét a lelked elfelejti.
Igyál, ha önmagadra nem haragszol,
a borban embert jól tanulj szeretni:
kortyonként, tiszta szép-igaz szavakból.
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2013)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
