Hermann Kant: A titkos jelszó
Louis Fischer sokra vihette volna az életben. Jól megtermett fickó volt, elég ész is szorult belé, s megfelelő szimattal rendelkezett munkaadói kívánságai iránt. Ugyanakkor egyáltalán nem volt sunyin törleszkedő, gyáva pedig végképp nem; egyszerűen csak tudott alkalmazkodni.
Ha gyáva ember lett volna, semeddig se jutott volna a szakmájában. Louis Fischer ugyanis kutyaidomár volt. Ám ne higgyük, hogy holmi apró pincsiket tanított meg a pacsiadásra, vagy nyírt frizurájú pudlikat a vizelés megfelelő idejére és helyére, nem, az ő kutyái rászolgáltak a hírnevükre és respektusukra. Ezek a kutyák valóságos oroszlánok voltak, ránézésre veszélyes fenevadak, s félhetett is volna tőlük az ember, ha nem tudta volna, hogy Louis Fischer növendékei. Mivel azonban ez köztudott volt, farkasfogaik, boxerorruk és vad szemeik ellenére mindenki bizalommal volt irántuk. Louis Fischer kemény kezének és hideg tekintetének köszönhetően szolgálati kutyák lettek, rendőrkutyák, az állam szolgái, úgyszólván közhivatalnokok. Louis, a főnökük, szintén közhivatalnok volt. A szolgálati kutyáknak s azokkal együtt az államrendnek szentelt élet lezárásaként, harminc év szájkosár és szöges nyakörv után, a kötelességszerűen rongyos nadrágban letudott pályafutás végén egy szép napon nyugdíjba mehetett volna. Esetleg írt volna egy könyvet „Én és a bestia” vagy valami hasonló címmel, az is lehet, hogy idomított volna magának – csakis a saját gyönyörűségére – egy csodakutyát, aki zoknit köt és Ganghofert[1] olvas, de talán mégis csak egy hullámos papagájt szerzett volna be, vagy még inkább egy macskát, a változatosság és az ellentét végett, s persze azért, mert már nem állt volna szolgálatban.
Mindez azonban puszta spekuláció marad, mert Louis Fischer halott. Igen komisz körülmények között halt meg bőven a harminc szolgálati év lejárta előtt.
Pedig tényleg vihette volna valamire, mert minden a kisujjában volt, ami ehhez a szakmához szükséges. Már egy háromhetes kutyakölyökbe is képes volt belelátni, hogy az állat holmi hasznavehetetlen korcs marad-e, vagy kialakul benne a rend, jog és tulajdon iránti érzék.
Louis Fischer tudta, hogy neveléssel sok minden elérhető; abban is biztos volt azonban, hogy a kutya és az ember egy dologban megegyezik: vagy megvan mindkettőjükben legalább csírájában a rend, jog és tulajdon iránti érzék, vagy egyszer s mindenkorra pipogyák, semmirekellők maradnak. Ideális tanár volt – hitt abban, amit tanított. „Rend, jog és tulajdon” – ezt hímeztette a feleségével a falvédőre, és ha esténként attól az aggodalomtól eltelve rogyott le a párnák közé, hogy a németjuhász kan, Haro von Teuffelsberg még mindig nem elég kemény, vagy amikor reggelente a jövőbeni gengsztervadászok éhes vonítása kivetette az ágyból, utolsó vagy első pillantása mindig a hímzett intelemre vetődött: Rend, jog és tulajdon!
Mindezek után bárki csodálkozva kapja fel a fejét annak hallatára, hogy Louis Fischer szociáldemokrata volt, mert személyében inkább egy állampárt-szimpatizánst vagy egy keménykötésű monarchistát gyanított volna az ember, de ez a csodálkozás csak addig tart ki, amíg meg nem tudjuk, hogy ez idő tájt, vagyis Louis Fischer szolgálati idejében a rendőrfőnök szociáldemokrata volt.
A rendőrfőnök és az idomár között egy kutya és egy bögre teremtett kapcsolatot. A kutya előzőleg Louis Fischernél tanonckodott, s arra képezték ki, hogy védje meg a rendőrfőnököt az orgyilkosoktól, a bögre pedig a rendőrfőnök köszönetajándéka volt: egy igazán különleges bögre, nagy és hasas, fekete-piros-aranysárga peremmel, s volt rajta egy felirat is: „Követjük a merész pályát, mit Lassalle jelölt ki!”[2] Louist sokáig foglalkoztatta a kérdés, hogy vajon mi az értelme ennek a jelmondatnak. Óvatosan kérdezősködni kezdett ez után a bizonyos Lassalle után, de azzal, amit megtudott, nem jutott előbbre. Később aztán hozzászokott a gondolathoz, hogy együtt éljen a rejtvénnyel, annál is inkább, mivel elképzelni sem tudta, hogy a rendőrfőnök bármi rosszat is akarhat neki.
Se szeri se száma nem volt ugyan a rendőrségi szolgálatban alkalmazott idomároknak, Louis Fischerrel egyikük se mérhette össze a tudását. Természetesen az is minőségi termék volt, amit a többiek közönséges hétköznapi használatra idomítottak: azok a kutyák képesek voltak fényes csizmaszárak társaságában járőrözni, és parancsra ülepen tudtak ragadni pitiáner tolvajokat, de ezzel ki is merült a tudományuk. Kétségkívül jó szolgálattevők voltak, ugyanakkor azonban nem tudtak önállóan gondolkodni.
Louis Fischer kutyái gondolkodó lények voltak. Képesek voltak döntéseket hozni, amikor kint voltak a terepen. Mihelyt bevetésre került sor, nem vártak további utasításra. Pontosan tudták, hogy mikor kell pusztán morogni és ugatni, s hogy mikor kell megragadni a célszemélyt, gyorsan és fájdalmasan, rendőrkutya módon. A „Rend, jog és tulajdon!” alapelv szerint tevékenykedtek, így aztán bízni lehetett bennük.
Louis Fischer legalábbis így hitte. Ha még képes lenne gondolkodni, ma már jobban tudná. De hát halott.
A történet végkimenetelének ismeretében nehezére esik az embernek leszögezni, hogy Louis leginkább kiérlelt munkája a rendőrfőnök kutyájának a kiképzése volt.
A rendőrfőnök kutyája hosszú utat tett meg idáig. Ha eltekintünk attól, hogy egy szuka és egy kan fia volt, Louis Fischer legtökéletesebb teremtményének mondhatnánk. Louis volt az, aki, miután számos estét szentelt a védőkutya-arisztokrácia családfáinak, éjszakákon át görnyedt közhivatalnokoskodó négylábúak intelligens megnyilvánulásairól és bátor tetteiről szóló rendőrségi jelentések fölé, s ábrákat és tudományos szakvéleményeket tanulmányozott behatóan, apát és anyát választott neki. Louis Fischer volt az, aki azonnal felismerte az öt vinnyogó, vak és nedves teremtményből álló alomban, s aki szeretettel felnevelte, majd könyörtelen kiképzés alá vetette.
A rendőrfőnök minden vágya egy németjuhász kutya volt, így aztán más szóba se jöhetett. Louis Fischer ugyan udvariasan felhívta a figyelmét a dobermannok és a boxerek különleges kiválóságaira, de ő gyorsan a tudtára adta, hogy egy választott rendőrfőnök személyi kutyája nem csak őrző-védő feladatot köteles ellátni, hanem reprezentálnia is kell. Márpedig nincs olyan németjuhász, amelyik a sajtófotókon ne vinné el a pálmát a könnyesszemű boxerek és a csonkafarkú dobermannok elől.
Az idomárral folytatott első tárgyalása alkalmával – miután megegyezésre jutottak a kutya faját illetően – a rendőrfőnök zárásképpen előrukkolt még egy egészen speciális óhajjal. Nem tudja, mondta, nem haladja-e meg Louis Fischer idomári képességeit, ami épp az agyába villant, de hát majd elválik…, nevezetesen az, hogy – túlmenően az összes rutinfeladaton – Louis tanítsa meg a rendőrfőnök testőrzőjét egy radikálisnak mondható harapásra, úgy értve, nem olyan csip-csup dolgokra, mint csukló- vagy ülepfogás, hanem: neki a gigának és kész!
Bár Louis Fischert bosszantotta egy kicsit, hogy – még ha ilyen szőrmentén is, de – kétségbe vonják szakmai rátermettségét, ezt kifelé nem mutatta. Fel fogja venni az óhajtott halálos harapást a nevelési programba, mondta, ám hogy a mutatvány ne csúszhasson ki az ellenőrzésük alól, össze kell kötni egy bizonyos titkos jelszóval…, s hogy a rendőrfőnök úrnak van-e már a tarsolyában valamilyen javaslat?
A főnök elgondolkodva bólintott. Magához intette az idomárt, még egyszer alaposan szemügyre vette, majd így szólt: – Nemde mindketten ugyanabban a pártban vagyunk?
Louis Fischer kijelentette, hogy természetesen ő is a főnök pártjának a tagja.
– Na, akkor halljuk, barátocskám, ki a tulajdonképpeni ellenség?
Ha Louis Fischer nem is tudta meg sohasem, ki volt az a Lassalle, azt azért legalábbis sejtette, hogy ki az igazi ellenség, hisz nem véletlenül volt a Weimari Köztársaság rendőrtisztviselője. Ugyanakkor azonban nem látta tisztán, hogy a rendőrfőnök a belső vagy a külső ellenségre céloz-e, s mivel ráadásul világháborús érdemrendet is felfedezett a felettese hajtókáján, óvatosan ezt mondta: – Azt mondanám, hogy a sz…
Nem jutott tovább annál, hogy sz…, mert a főnök leintette és türelmetlenül a szavába vágott: – Ugyan már, ember, nem a szomszédok, dehogyis a franciák, nem, az egyelőre lejárt lemez, jóllehet… na szóval, az ellenség…, az ellenség, nem más, mint a kommün, világos?
– Világos – mondta Louis Fischer.
– Nagyszerű – mondta a rendőrfőnök –, és mitől fosztana meg bennünket a kommün? Nos, ezúttal tényleg sz…-vel kezdődik! Hát persze, hogy a szabadságtól, ember! – Megegyeztek, hogy „Szabadság” legyen a jelszó, s az akció biztonsága érdekében úgy határoztak, hogy a felszólítás különös élességgel csattanjon fel, a parancsadó tenyérrel csapjon a homlokára, s az állat csak ezt követően harapjon.
Hát így fogantatott és jött világra egy németjuhász kutya, s így nevelték fel és idomították be abból a célból, hogy a rend, jog és tulajdon jegyében megvédje egy ember életét, vagy szükség esetén a homlokra mért tenyércsapást követően jelszóként kimondott „Szabadság!” hallatán egy másik embert megfosszon az életétől.
Az a Louis Fischer, a mesteridomár rendőr nevelte fel és idomította be, aki immár halott, s aki ennek folytán még csak meg sem rökönyödhet nevelőmunkája eredményének látványától.
Az első német köztársaság utolsó teljes évének késő őszén történt, hogy Louis Fischer újfent a rendőrfőnök előtt állt. Pórázon vezetett egy szürke kutyát, amely nagy pofájában félelmetes fogazatot, kicsi agyában pedig egy méreggel felérő jelszót hordozott magával.
Az állat Louis Fischer parancsára előadta az összes mutatványát – egy kivételével, persze, amelyre nézve azonban az idomár biztosította a főnököt, hogy az olyan megbízhatóan és hatékonyan bújik meg a kutyában, mint az acélköpenyes lövedék a főnöki íróasztal fiókjában nyugvó pisztolyban.
Amikor a rendőrfőnök és a rendőr elköszönt egymástól, a kutya új gazdát kapott, Louis Fischer pedig egy fekete-piros-aranysárga peremű bögrét, rajta a rejtélyes jelmondattal: „Követjük a merész pályát, mit Lassalle jelölt ki!” Abban a néhány hónapban, ami még hátra volt Louis Fischer meglepetésszerű haláláig, minden reggel és minden este a rendőrfőnök bögréjéből itta meg a kávéját; csak a sors kegyéből még megmaradt utolsó napokon mondott le erről. Azt is a sors akarta, hogy a rendőrfőnök kutyáját már csak egyszer lássa.
Néha úgy adódott, hogy – miközben a hasas bögréből szürcsölgette a kávéját –, a reggeli újságot lapozgatva egy-egy olyan fényképfelvételre bukkant, amelyen a főnöke épp egy emelvényen áll, vagy újságírók társaságában ül valahol, vagy a rend, jog és tulajdon alapvető szükségességéről, vagy a köztársaságot veszélyeztető kommunistákról, vagy egyszerre mindkettőről szónokol. És a rendőrfőnök lábainál mindig ott ült egy karcsú, szürke állat, amely higgadtan, elegánsan és veszélyesen nézett bele a kamerába.
Aztán hirtelen minden megváltozott. Egyik reggel Louis Fischer azt olvasta az újságjában, hogy a német ügyek immár végleges fordulatot vettek, mivel a birodalmi kancellárt mostantól Adolf Hitlernek hívják.
Váljék egészségére, gondolta Louis Fischer, ivott a fekete-piros-aranysárga peremű bögréből, aztán ment a kutyáihoz, amelyek már türelmetlenül vonítottak, s ekkortájt ráadásul azzal is keserítették az életét, hogy némelyikük elkapta a szopornyicát.
Valamivel jobban nyugtalanította az esti újságszám egyik híradása, amelyben az állt, hogy letartóztatták a szociáldemokrata rendőrfőnököt. Nem annyira a letartóztatás ténye kavarta fel, mint inkább az, hogy hiányzott bárminemű utalás egy németjuhász kutyára, amely a rendőrfőnök parancsára halálos kimenetelű harapást ejtett volna a letartóztatók egyikének a torkán. A híradásban nem esett szó egy csőre töltött pisztolyról sem, amelyre a rendőrfőnök asztalfiókjában bukkanhattak volna rá.
Megerőltetően kemény fejtörést követően Louis Fischer megtalálta a magyarázatot: De hát hisz ő maga tanította meg gondolkodni az állatot! Akkor pedig nem várhatja el tőle, hogy a homlokra mért tenyércsapás kíséretében elhangzó „Szabadság!” jelszóra nyakon harapja a Nemzeti Felkelés egyik képviselőjét. S magában még azt is hozzáfűzte, hogy a rendőrfőnök valószínűleg meg se próbálta akcióra bírni a kutyát, hisz a halálos harapást végtére is csak a tulajdonképpeni ellenségnek szánták.
Tette hát tovább a dolgát; emberre uszítható, lövésálló rendőrkutyákat idomított, dobermannokat, boxereket és németjuhászokat. Amikor látta, hogy egyik-másik kollégája, aki nem találta annyira lélekemelőnek a nemzeti felkelést és ezt még hangoztatta is, igen gyorsan az utcára került vagy egy vérgőzös pincében kötött ki, a kályhába vetette párttagsági könyvét, a leváltott rendőrfőnök bögréjét pedig elsüllyesztette a konyhaszekrény mélyére.
Annál is kellemetlenebb érzése támadt, amikor egyik este két férfi lépett be a szobájába; az egyiket ismerte a tagdíjgyűjtő estékről[3], a másik pedig – az előbbi sógora – valamilyen nyomdászszakszervezethez tartozott – szóval, két olyan férfi, aki Louist komolyan „elvtárs”-nak szólította. Némi óvatos udvariaskodás után a két férfi arra kérte, gondoskodjon róla, hogy a kutyái a következő éjjel tartsák a pofájukat. Az utca túloldalán, mondták, egyik barátjukat fogva tartják egy pincében, s már aligha bírja sokáig.
Louis Fischer tényleg nem volt gyáva, s nem volt szívtelen sem, de végtére is a saját bőréről volt szó, amely hirtelen túl szűk és nedves lett, s mintha közvetlenül a csontjain tapadt volna.
Lerázta magáról a két férfit. Ő, mondta nekik, még mindig közhivatalnok, és az is kíván maradni, még teljes harminc évig. És különben is, ha akarna, sem tudna segíteni, az ő kutyái a rend, jog és tulajdon őrzői, erre nevelte őket. Ugyan mit gondolnának róla, ha hirtelen némaságra kényszerítené őket, amikor szemmel láthatóan a rend ellen…
A két férfi elment, és Louis keserű szívvel vette tudomásul, hogy nem értették meg, s ráadásul még azt sem átallták kérni tőle, hogy legalább tartsa a száját. Mintha áruló lenne. A hajnal első halvány fényeinél Louis Fischer tanítványai lármázni kezdtek. Az utca túloldaláról Louis Fischer lövéseket és kiáltásokat hallott, és kis híján fel is kelt. De aztán a derengésben a falvédőre esett a pillantása, és átfordult a másik oldalára.
Amikor az egyik látogatója már halott volt, a másik pedig éppen felnyögött, mielőtt meghalt volna, addigra Louis Fischer már visszatalált az álmához.
Másnap délelőtt épp egy ígéretes boxerkölyök szopornyicáját kezelte, amikor meglátta, hogy az udvaron át feléje jönnek. Három SA-egyenruhás férfi és egy kutya. A három férfi „Heil Hitler!”-t kiáltott, a kutya pedig úgy festett, mintha ő is szívesen együtt kiáltott volna velük. Viszont csak állt némán, összeszedetten, elegánsan és veszélyesen, szürkén és karcsún, és utasításokra várt.
Louis Fischer azonnal felismerte, és büszke volt rá, hisz ő maga tanította minderre: önuralom, semmiféle kéznyalogatás és nyüszítő üdvözlés.
A három férfi egyike azt mondta, ők csak az elismerésüket szeretnék kifejezni Louis iránt; a kutyái meghiúsítottak egy rossz cselekményt, mert, lévén, hogy előző este kissé túl sokat ittak a Führer egészségére, a kutyaugatás nélkül aligha hallották volna meg idejében a vörösöket. Louis Fischer visszatette a kutyakölyköt a ketrecébe, majd betessékelte a házba a látogatóit. Ittak egyet a nagy ijedségre és a szerencsére, s mivel jól megértették egymást, Louis a szürke németjuhász kanra bökött és megkérdezte, hogyan került a birtokukba.
Ó, felelték azok büszkén, a kutyát ők attól a szoci rendőrfőnöktől vették el. Eleinte kissé morgós volt, de most már kitűnő szolgálattevő.
– Magától értetődik – mondta Louis Fischer, aztán elmesélte az SA-bajtársaknak a kutya és a rendőrfőnök történetét, s végül még a bögrét is előásta.
A három férfi parancsnoka megszemlélte a bögre fekete-piros-aranysárga színű peremét, tanulmányozta a feliratot, majd sajátosan összeszűkülő szemmel azt mondta: – Ezek szerint maga is benne volt abban a Lassalle-egyletben…
– Régebben, régebben – mondta sietősen Louis Fischer –, és igazából sohasem szívből!
Mivel azonban észrevette a másik férfi bizalmatlanságát, és nagyon is jól értette, hogy a férfi nem csak a rendőrfőnököt akarja megsérteni azzal, hogy tejet tölt a bögrébe és a kutya elé tolja, amit az rögtön mohón lefetyelni is kezd, talán kissé túlzott buzgalommal megkérdezte, hallottak-e az urak a jelszóhoz kötött mutatványról.
Az urak nem tudtak semmilyen mutatványról és semmilyen jelszóról, ezért Louis Fischer odahajolt a parancsnokuk füléhez és mesélt neki. Ezt egész halkan művelte, nehogy a kutya meghallja, amit mond. Még csak az hiányzik, hogy az az állat rárontson az SA egyik emberére. – Ez jó – mondta a parancsnok –, és maga tényleg úgy hiszi, hogy működik a dolog?
– Naná, hogy működik – mondta Louis Fischer –, a nyakamat teszem rá!
A szép szürke állat tisztára nyalta a bögrét, aztán nyugodtan felpillantott előbb az új, majd a régi gazdájára. Amikor az új gazda rámutatott a régire, homlokon csapta magát és azt kiáltotta, „Szabadság!”, az állat rugó módjára felpattant, és a tejtől mindig nedves fogait belevájta Louis Fischer nyakába.
– Valóban – mondta az SA embere, Louis Fischer pedig épphogy csak gondolhatta ugyanazt.
Szalai Lajos fordítása
[1] Ludwig Albert Ganghofer (1855 – 1920) német író, aki giccses provinciális regényeivel szerzett magának hírnevet. (A ford. megj.)
[2] Ferdinand Lassalle ( 1825 1864) jogász és szocialista politikus, a lassalleanizmus (egy kispolgári-szocialista, reformista ideológiai és politikai áramlat) névadója. Az első jelentős és tartós baloldali politikai párt alapítója. Az általa 1863-ban létrehozott Általános Német Munkásegyletet ősének tekinti a világ egyik legrégibb pártja, Németország Szociáldemokrata Pártja (SPD). Bár tagja volt a Kommunisták Szövetségének, Karl Marx és Friedrich Engels végig politikai vitában állt Lassalle-lal, aki az általános, titkos választójog megszerzése útján képzelte el a munkásosztály hatalmának növelését. Extravagáns életet élt, s végül egy párbajban halt meg. Akkortájt keletkezett az ötversszakos „Munkás-Marseillaise”, amelynek utolsó sora Lassalle-nak úttörő szerepet tulajdonít: „Követjük a merész pályát, mit Lassalle jelölt ki! (A ford. megj.)
[3] németül: Zahlabend, vagyis egy olyan esti összejövetel a szociáldemokratáknál, amelynek keretében a tagok lerótták az esedékes havi tagdíjukat, de ezen túlmenően egyéb funkciója is volt az estnek: sörözés, társas együttlét, szórakozás – kikapcsolódás a szűk lakás és a kemény munka világából. (A ford. megj.)
Hermann Kant (1926–2016), az egykori Német Demokratikus Köztársaság (NDK) egyik legismertebb és legsikeresebb írója és egyik legbefolyásosabb kultúrpolitikusa. Sok éven át volt a keletnémet írószövetség elnöke és a keletnémet kommunista párt (NSZEP) központi bizottságának tagja. Regényei milliós példányszámban keltek el az NDK-ban. Legsikeresebb könyve a Die Aula volt. Az 1965-ben megjelent önéletrajzi fogantatású, az NDK “kultúrforradalmáról” szóló regényt egyedül Kelet-Németországban 650 ezer példányban adták el és 15 nyelvre fordították le, köztük magyarra is Az aula címmel. Szellemes nyelvezete miatt még Nyugat-Németországban is ajánlott iskolai olvasmány lett. Ezen kívül Kant további mintegy 20 regényt írt, amelyek közül kiemelkedik az Impressum (magyar változatban Impresszum) és a Der Aufenthalt (magyar fordításban Futásod véget ért). Szinte élete végéig alkotott, a betegség és a halál témájával foglalkozó utolsó novellája a Kulturmaschinen kiadónál jelent meg. Kiadója szerint kevés más szerző tudta lefesteni az egykori keletnémet államapparátust és társadalmat olyan hozzáértően és ironikusan, mint ő. Magyarul a három regényen kívül több elbeszélése is megjelent. A titkos jelszó-t 1961-ben írta. (A fordító)
Illusztráció: Németjuhász kutya (pixabay.com)
Cimkék: műfordítás, próza
