Barta Zsolt: Od és a Zöldkabátos ManóLyány (2.)
(részlet a szerző meseregényéből)
Ültek ketten, Ő meg a ManóLyány a csillagos Ég alatt. Fáztak kicsit, így összebújva számlálták a hullócsillagokat.
Egy – mondta a ManóLyány, és összébb húzta zöld kabátját.
Kettő – mondta Ő, miközben átölelte a ManóLyányt.
Négy – mosolygott rá a ManóLyány.
Hát a három?
Ki lesz az én párom?
Szorosan átölelte a ManóLyányt. Egy darabig csendben ültek, s csak az Eget kémlelték.
Ott az ötödik!– kiáltott fel a ManóLyány.
És az mit jelent?
A ManóLyány nem válaszolt, odabújt hozzá, kezét a kezébe fektette.
Eszünk este bütyökpörköltöt?– kérdezte egy idő múlva.
Egy leheletnyi tormával – válaszolt Ő.
Némán megcsókolták egymást.
Amikor a Zöldkabátos ManóLyány felébredt, sötét volt még az Égen. Egyetlen árva csillag sem ragyogott, Dávid sem hegedült a Holdon, szunnyadozhatott valahol, hangszerét csupa piros tokjába rejtve. A ManóLyány kitárta szobájának ajtaját, kintről jóízű levegő áradt be, miközben nesztelenül kilépett a gangra:
– Kezdődjék hát a Hajnal! – kiáltotta kacagva, s összecsapta tenyerét.
Odafent kacsintgatni kezdtek a Csillagok, egyikük a másik után, egy kósza pillanatra megjelenve s búcsút intve a sötét Éjnek. A ManóLyány két kézzel integetett feléjük, szüntelen kacagása lassan elűzte a sötétséget, s megágyazott a világosságnak.
Abban az Önmagunk megkeresésére szolgáló BorzadályBarlangban, ahol Ő próbálta eközben megtalálni tenmagát, hirtelen megjelent egy piczike denevér:
– A ManóLyány felébredt – súgta oda neki. – Ideje hazatérned Hozzá.
– Gondolod? – kérdezte Ő.
A piczike denevér bizalmaskodva a vállára repült:
– Hát persze – válaszolt nevetve. –Idejöttél, hogy megtaláld Tenmagad. Már réges-rég sikerült, nem kell tovább fürkészned utána. Most már csak egyetlen dolgod van, vállald fel Önmagad, vállald fel, amit megtaláltál.
Ő felállt, és a BorzadályBarlang kijárata felé indult.
– Integetnék neked – csiripelt a piczike denevér –, de tudod, nincs kezem. Menj, kérlek, menj.
Ő elmosolyodott.
Od kilépett a BorzadályBarlang tátongó száján. Visszanézett még egyszer a vidáman repkedő piczi denevérre, majd elindult előre, az orra után. Most mondta ki magában először az Od nevet, amin annak idején a Repülő Szőnyeg nevezte a Bikkmakkos Erdőben.
Alig tett néhány lépést, s egy lakótelepen találta magát. Mi tagadás, alaposan meglepődött, hiszen mielőtt bement volna a Barlangba, semmiféle lakótelep nem állt a közelben, nem sorjáztak a vidám, kék-piros-sárga színre mázolt koczkaházak sehol, sem járdák, sem szemaforok, sőt utczácskák sem voltak, csupán hatalmas kövek, melyek egyikén üldögélt a lábát lógázó ManóLyány.
– Az ám, hol lehet a ManóLyány? – kérdezte önmagát hangosan.
– A gangon áll, most tapsolja fel a Hajnalt– válaszolt hirtelen egy csipogó hang a bal fülczimpája mellett. Od odanézett, s meglepetésére a piczi denevért pillantotta meg a vállán. Nem is ez volt a legcsudálatosabb, hanem az a napszemüveg, amit a piczi denevér viselt.
– Tudod, nekünk nem használ a fény – magyarázkodott csipogva – ,s nem tudok aludni, ezért elkísérlek egy darabon.
Od szótlanul ballagott a lakótelep utcáján, ismerősnek, nagyon is ismerősnek tűntek neki a házak, majd egy épület előtt megtorpanva felkiáltott:
– Itt születtem, ebben a házban!
És azonnal eszébe jutott minden, a gyermekkora, amikor még testüket azóta elhagyó szüleivel élt ezen a lakótelepen.
Benyitott a lépcsőházba, s szívdobogva szaladt fel a második emeletre.
– Második emelet, négyes ajtó!
Tétován tette kezét a kilincsre, s az ajtó kinyílt előtte. Belépett az előszobába, s megtántorodott. A lakás berendezése ugyanaz volt, mint amikor utoljára látta. Az előszobai falidíszek és a nagy tükör ugyanott állt, mint hajdanán.
– Hogyan lehetséges ez?
A piczi denevér remegni kezdett a vállán:
– Mennünk kell, nem időzhetsz itt – csipogta halkan.
Hirtelen, magától kinyílt a nagyszoba ajtaja, s Od szülei álltak ott:
– Hazaértél végre! – örvendezett apucija, anyucija pedig némán átölelte.
– Hogyan lehetséges ez? – kérdezte újra Od.
– Estére ígérted, hogy jössz – korholta szelíden anyucija –, most pedig már reggel van. Vedd le a kabátod, s gyere reggelizni.
Beléptek a konyhába, s Od azonnal szokott helyére ült. Az asztalon már gőzölgött valami, egy letakart, piros lábasban. Hirtelen a piczi denevér verdesni kezdett a szárnyával:
– Menjünk el innen, azonnal menjünk el!
– Ej, valami bogár szállt a válladra! – rikkantott apucija, és már oda is csapott, pontosan arra a helyre, ahol a piczi denevér tartózkodott.
Hatalmas Mennydörgő robajlás hallatszott, s Od előtt elhomályosult a Világ. Nem látta többé sem a lakást, sem a szüleit, s úgy érezte, minden ereje elhagyta. Zuhant valamibe, nem tudta, mibe, csak azt, hogy nincs alja, s nincs teteje sem annak a kimondhatatlan mélységnek.
Amikor magához tért, sötétség vette körül. Nyirkos, dohos illatokat érzett, mintha a Kimondhatatlan nevű Világ alá került volna. Hirtelen, távolról, nagyon távolról a Zöldkabátos ManóLyány kétségbeesett hangját hallotta:
– Ki kell jönnie onnan, ki kell jönnie!
Nagy nehezen feltápászkodott, remegő kézzel megkereste farzsebében az öngyújtóját, s felkattintotta. Az alig pislákoló fényben a BorzadályBarlang falait pillantotta meg:
– Minden világos – mondta ki hangosan. – Elaludtam a Barlangban, s rémálmaim voltak.
Elindult botorkálva, a kijáratot keresve, öngyújtója kevéske fényénél. Amikor nagysokára kiért a Fényre, megtorpant, és felkiáltott:
A BorzadályBarlang kijárata előtt ott feküdt a piczi denevér élettelen teste. Fején, kissé deformálódva, ott volt a napszemüveg.
A Zöldkabátos ManóLyány egy darabig figyelte még a Hajnal érkezését, kacagása lágy mosolyt csalt a város alvóinak arczára, majd megfordult, és bement a lakásba. Zöldkabátját a fogasra akasztotta, füstölőt és mécsest gyújtott, s némán leült a szőnyegre. Arcza egy pillanatra a múltba révedt, szeme előtt megjelent az a bajor városka, ahol Oddal, négyszáz évvel ezelőtt, először találkozott. Ők voltak az Istenkeresők, a Két Gyöngy, a Néma Vándor tanítványai, ahogy azt Szent Mihály arkangyal nem is olyan régen, gúnyos szemvillanással elevenítette fel Odnak. A ManóLyány szeme előtt most eddigi leszületéseik jelentek meg. Látta találkozásaikat és szakításaikat. Örömeiket, bánataikat. Hirtelen felállt, s eszébe idézte Od egyik hozzá szóló írásának töredékeit:
“Mintha neki már nem lenne joga poros, összetapadt, vérrel összekent köteteket lapozgatni, hajdani sikereket, bibliofil orgazmusokat újraélni, elfeledett, kidobott, agyonvert, elégetett szerzőket, ha csak egy pillanatra is, újra sárból összegyúrni, majd a pokol mélyére taszítani. Hiszen ha egy könyv kinyílik, szerzője csontjaira újra izom, hús és bőr kerül, szemei megtelnek fénnyel, szája szóra nyílik, és önnön művét kántálja, míg csak végére nem ér az Írás, vagy be nem csukjuk a kötetet.”
A mosoly Isten előszobája, gondolta a ManóLyány. Már tudta, mit kell tennie.
–Nagyon fáj? – kérdezte Od a piczike denevért, miután a kis emlős magához tért.
– Csak József Attilát ne! – válaszolta a kérdezett. – Lehet, hogy megrepedt a bal szárnyam – nézegette magát keservesen. – És a napszemüvegem! Megfizetnek érte a démonok, ne aggódj!
– Démonok? – kérdezte riadtan Od. –- Nekem úgy tűnt, hogy otthon voltam, gyerekkorom színterén, s a szüleim örömmel fogadtak bennünket.
– Szó sincs róla, ők nem a szüleid voltak – magyarázta komoly arcczal a piczike denevér. – A szüleid már régen levetették a testüket, s akik belebújtak, azok a préták. Vagy démonok, ha neked úgy jobban tetszik.
Odnak eszébe jutott, hogy valamikor már találkozott prétákkal. Egy ízben mesterével közösen meditált, és Tudatuk a Föld egy kietlen, puszta részén szemlélődött néhány pillanatra. “Nézd”, hallotta meg egyszercsak mesterének hangját. Od különös lényeket pillantott meg. Testük emberszerű volt, bőrük sárga, mint a kiszáradt pergamen, hatalmas, hordószerű hasukat vékony lábukon czipelték. “Éhes szellemek, préták”, hallotta újra mestere hangját. “Folyton enniük kell, ám az étel nem csúszik le vékony torkukon. Ezért időnként megjelennek a Középső Világban, és emberbőrbe bújva próbálnak élelmet szerezni.”
Od megborzongott, s a piczike denevérhez fordult, kérdések százai tódultak fel benne. A kicsi emlős a tönkrement napszemüvegét nézegette elkeseredett arcczal:
– Hol szerzek még egy ilyen szép darabot? Romániából küldte egy távoli, havasalföldi rokonom, talán hallottál már róla. Valami Vlad nevű fickó.
A Zöldkabátos ManóLyány egy bőrből készült zacskót húzott elő a zsebéből. Régies betűkkel a következő állt rajta: Aki ezen pornak felhasználása mellett dönt, tudjon annak minden rossz és jó tulajdonságáról. A ManóLyány leült a padlóra, a bőrzacskó tartalmát kiszórta maga köré a földre, s fejét hátravetve figyelt. Arcza komoly volt, nyoma sem látszott vidámságnak rajta. A szoba egyszerre narancssárga színben felragyogott, a ManóLyány pedig felállt, s tisztelettel meghajtotta fejét:
– Hát itt vagytok! – kiáltott fel hirtelen.
A szobában olyan morajlás támadt, mintha ezer és ezer láthatatlan lény lepte volna el, látni azonban semmit sem lehetett.
– Itt vagytok hát! – kiáltott fel újra a ManóLyány.
A szoba egyik sarkában parányi kis lények bukkantak fel, úgy tűnt, tanakodnak, s nem mernek közeledni a ManóLyányhoz. Ő fejét hátravetve megkönnyebbülten felkacagott, vöröses barnás haja kibomlott, s a nyakát csiklandozta, szeplői felragyogtak:
– Itt vagytok hát – kacagott vidáman. – Kincseim, Manótestvéreim!
A Manótestvérek körbeállták a ManóLyányt. Mikor kiörvendezték magukat, beszélni kezdett:
– Minden száznyolcadik esztendőben találkozunk, Testvéreim. Most alapos okom volt, hogy a 99.-ben hívjalak benneteket.
– Od? – kérdezte Dömötör, aki narancssárga kezeslábast viselt, fejére pedig hetyke kalapot illesztett
– Igen – válaszolt komoly arcczal a ManóLyány. – Emlékeztek az első találkozásomra vele, ugye?
– Ó, hogyne! – kacagott Dömötör. – Regensburgban történt, 1566-ban. Kis híján máglyára küldtek benneteket, pedig…
– Pedig csak a Forrást kerestük! – vágott a szavába a Manólyány. – Azt hirdettük, hogy bennünk van, s ne a templomok homályos mélyén keressék!
– Vajon érett-e már erre az emberiség? – tűnődött el Dömötör, majd folytatta: – Mire készülsz, mondd. Mert, hogy forgatsz valamit a kobakodban, az olyan biztos, mint ahogy a manók nem mondják azt a nyárra, hogy tél!
Most a Manólyány mosolyodott el:
– Álmot láttam az éjjel, együtt állt a Vénusz és a Mars. Olyan időszak jön, amikor megszabadulhatunk karmikus kötelékeinktől. Visszamegyek Regensburgba, és helyrehozok egy piczike hibát
– 1566-ban? – kérdezte vigyorogva Dömötör. – Nem olyan nagy ügy, elintézhetjük Neked.
– Beszélnem kell Albertus Magnussal is – tette hozzá a ManóLyány.
– Tessék? – rökönyödött meg Dömötör. – Dehát Magnus 1280-ban meghalt!
– Te sem tudsz mindent – mosolygott a ManóLyány. – Segítsetek, hogy visszajussak, a többi az én dolgom.
– Mi sem egyszerűbb ennél – nevetett fel Dömötör, és füttyentett egyet.
A nyitott ablakon a Szőnyeg röppent be. Amikor meglátta a ManóLyányt, leesett az álla:
– Te vagy a Zöldkabátos –hebegte. – Tudnád, mennyit kerestünk Oddal!
– Öld meg! – csipogott újra a piczike denevér.
Od bambán meredt a felé száguldó ManóLyányra. Keze nem engedelmeskedett, agya is csak tompán kongatta meg a vészharangot. Hogy ölném meg, hisz szeretem, gondolta elkeseredetten. A ManóLyány közben odaért hozzá, kezét kikapta zöld kabátjából, és egy léggömböt vágott Od fejéhez. Egy puffanás hallatszott, s valami furcsa, ragacsos, czukros máz ömlött a fiú arczára.
– Mi volt ez? – ordított fel kétségbeesetten. A ManóLyány közben eltűnt, csak a piczike denevér csapkodott nevettében a szárnyával.
– Mondtam, hogy öld meg, nem?
– Hogy tehetném? Szeretem.
– Gondolkodj egy kicsit. Hol van most a ManóLyány? – kérdezte a denevér, miközben arcára különös fény ült.
Od elgondolkodott:
– Azt mondta, hogy a BorzadályBarlang előtt fog ülni, s vár engem.
– Nagyon jó! És láttad Őt ott?
– Nem – válaszolt szomorúan Od.
– Hát az előbb láttad-e itt? – kérdezte a denevér, és feszülten várta a választ.
– Igen, hiszen rám támadt.
– Úgy. Szóval elhiszed azt, amit látsz.
– Nem – állt fel ültéből Od. – Nem lehetett Ő, mert Ő soha nem támadna rám.
A piczike denevér tapsolni kezdett a szárnyával:
– Az előbb azt mondtad, hogy Ő volt az, mert láttad. De a tette miatt már cáfolod. A szemed érzékelte ugyan, ám a Tudat megsúgta az igazat. Ezek után még mindig azt állítod, hogy azért nem ül most is a BorzadályBarlang előtt, mert nem láttad?
Od elmosolyodott:
– Most már tudom, hogy ott ül most is. De mi volt ez a ragacsos sziruppal töltött léggömb?
– A szeretésed – válaszolt komoly arcczal a denevér. – Ragaszkodásod szüli. Csupa ragacs vagy, ideje megmosakodnod, hogy megtisztulj.
A szőnyeg soha nem repült még ilyen óvatosan. Vitt már a hátán perzsa sahokat, elátkozott legényeket, leányokat, örök keresőket s bús bolyongókat. Most a ManóLyányt vitte, vitte vissza a távoli s mégis tegnapinak tűnő múltba. Vajon örökre meghalnak-e a holtak, jutott eszébe, amikor megszólalt a ManóLyány:
– Od elmesélte Neked, hogy miért indult útnak, s mit keres?
A szőnyeg egy pillanatra összeráncolta a homlokát:
– Téged kerestünk szerte a Világon. Útközben számtalan rémséggel találkoztunk, csüngő-büngő erdők mélyén kaptunk tanításokat a Lét milyenségéről. S ő csak ment, ment előre.
– Ahelyett, hogy önmagát kereste volna – mosolygott a ManóLyány. – Én itt vagyok, mondtam neki, a BorzadályBarlang bejáratánál. Itt ülök, és várom, egész pontosan. Nem hallgatott rám, vagy talán nem hallotta meg a szavaim mélyén rejlő igazságokat. Segítek hát neki.
– Megkeresed helyette önmagát? – kérdezte ijedten a szőnyeg.
A ManóLyány elnevette magát. Úgy kacagott, hogy a tűnő évszázadok kíváncsian dugták ki fejüket időtlenségükből:
– Nem kereshetem meg, de rávezethetem. Visszamegyek a kezdethez, az Origóhoz, megszemlélem a megszemlélhetetlent, átlátom az átláthatatlant.
A szőnyeg úgy bólogatott, mint aki érti. Közben csak teltek-múltak az évszázadok. Időnként bepillantottak egy-egy év történéseibe. Régmúlt életekbe, keserűségekbe, vidámkodásokba. Egyszercsak a szőnyeg felkiáltott:
– Nézd, ott van az a világító ablakú kunyhó, amiben a Boldogság lakik! Kopogjunk be egy pillanatra!
A Zöldkabátos ManóLyány döbbenten nézett le a kivilágított ablakú kunyhóra Eszébe jutott Albertus Magnus tanítása: a Boldogság mindannyiunkban lakozik.
Itt valami nincs rendben, gondolta:
– Fék! – kiáltott fel hangosan.
– Nyisd ki a szemed – súgta lágyan a Szőnyeg.
A ManóLyány némán engedelmeskedett. Jobb kezét azonban szeme elé vonta, s mögüle kukucskált ki. Amit látott, azon szélesen elmosolyodott. Szeme előtt apró, picike, piros, zöld, kék és sárga színre mázolt házikók jelentek meg, amik girbegurba utcácskákon álltak. A messzeségben egy székesegyház kéklett, tornyai az Eget fürkészték. Az utcácskákon fehér ruhás asszonykák, hegyes sipkás férfiak, komor szerzetesek és vidám gyerekek jártak.
– Regensburgban vagyok – mondta ki hangosan első gondolatát a ManóLyány.
– Bizony, ott vagy – kacagott a Szőnyeg
A ManóLyány szétnézett, de nem látott senkit:
– Hol vagy, Szőnyeg? – kérdezte ijedten.
– A bal Zöldkabátzsebedből kandikálok ki. Furcsa lenne, ha itt sétálgatnék melletted, zsebre dugott kézzel.
A ManóLyány belenyúlt a bal zsebébe, ahol valami moczorgót tapogatott ki. Megnyugodva ballagott tovább. Az egyik sikátor végén döbbenten torpant meg. Szegényes házikó állt ott, kertjében fákra akasztott fura, ákombákommal telerótt zászlócskákat fújt a szél.
– Ezek tibeti imazászlók – képedt el a kukucskáló Szőnyeg. – Hogy kerültek ide?
– Itt lakunk Oddal – suttogta a ManóLyány. – Gyere, nézzünk be az ablakon!
– Eszedbe ne jusson! – mondta egy erőteljes hang a háta mögött. – Nem pillanthatod meg a hajdani Önmagad!
A ManóLyány úgy pördült meg, mint akit villámcsapás ért. Amint megpillantotta a magas, őszes férfit, térdre vetette magát.
Albertus Magnus volt az.
Illusztráció: Csillagos égbolt (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
