Vörös István: Az atommag panasza
A meg nem valósult szerelmekben
mindig nagyon jó voltam.
Folyton azt hittem, a lányok
nem akarnak engem, a lányok
nem akarják azt. Nemakarásnak
nemnyögés a vége. A nemek
maradtak többségben a fejemben.
A nemem kisebbségben
maradt a testemben,
nemtelen óvatosság
lassított. De nemcsak az.
Elvek. Hogy a barátom
nője. Hogy barátnőm
van. Hogy barát
vagyok. Hogy nem
vagyok barbár.
A nemtelenségről mégse
tudnék mesélni. Női
arcok, mosolyok, kéz-
és lábfejek. Csípő és
derék vonalak. Haj-
zuhatagok és nyakak.
Fülformák. Ívelt száj.
Zöld és barna szemek.
Úgy keringenek bennem,
mintha én egy sértett
és béna atommag lennék.
Aki sok-sok elektronját
terelgeti maga körül.
Elmúlt remények, föl-
horgadt vágyak, gyertyás
vacsorák. Meztelen
futások a hajnali erdőn.
Pofozkodás a lépcsőházban.
Zokogás egy Balatonra
tartó vonaton. Barátok
és barátnők éjféli föl-
telefonálása. Szőkésszerű
utazások Kolozsvárra,
bárhová. Ölelkezés egy
autó hátsó ülésén. Egy
hét Máltán.
Nézem, nézem az
elektronokat. De túl
gyorsan keringenek
ahhoz, hogy föl-
kelhessenek, vagy
lenyugodjanak
a horizonton.
Illusztráció: Mátrix (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
