Búcsú Csörsz Istvántól
Fiától, Csörsz Rumen Istvántól érkezett a szomorú hír. Neki köszönhetjük, hogy műhelyünk pár év alatt édesapja öt asztalfiók-könyvét tehette az olvasók elé.
“Apám utolsó, életében megjelent írása lett az önszócikk” – írja István. Alapítványunk Önlexikon című kötetében is föllapozható Csörsz István harmadik személyben 2017-ben megírt, itt olvasható rövid életsummázata.
Az az “asztalfiók” rejt még értékeket.
Gyászoljuk a régóta visszavonultan élő jeles magyar írót – nyugodjék békében! (A szerkesztőség)
Baján született 1942. május 21-én egy örökké úton lévő állatorvos és egy otthonról szinte sose kimozduló tanítónő második gyermekeként. Keresztnevei énektanár-iskolaigazgató nagyapja és zeneszerző nagybátyja (Gyulai Elemér) nevét őrzik, ami végig meghatározta sorsát. Gyerekkorát Bonyhádon, majd Kaposváron töltötte, ott érettségizett, már ekkor tánczenekart vezetett szaxofonosként. Később Budapestre került ipari tanulónak, s járt két évet a jazzkonzervatóriumba is, trombita szakra. Amikor abbahagyta, évekig olyan szörnyű ürességet érzett, amit be kellett tölteni valamivel. Ekkor kezdett el komolyan írni, ami már gyerekkorától kedves időtöltése volt. 1986-ig nyolc könyvet publikált. Írt novellákat, hangjátékot, filmet és színdarabot; része volt sikerekben és kudarcokban. Sosem törődött a besorolásával, nagyon érdekelték viszont az emberek, mások sorsa, érzései, de főként az, ahogy ezt elmondták. Tudatosan keresett új és új környezetet, hogy minél többet megértsen és megismerjen abból a világból, amiben élt: volt például matróz, műszerész, raktáros; sokat fényképezett, festett-rajzolt, magnóval járt gyűjteni. Soha nem érdekelte, ami divatos volt, annál jobban az, amire nem figyelt más. Nyilván ez motiválta első könyvét is (Sírig tartsd a pofád), amivel óriási botrányt kavart. Messze a könyv érdemein túl értékelték és gyalázták, megalapozva Csörsz kétes hírnevét az irodalomban.
A szegényekről, az elesett emberekről és a nyomorúságról nem a legfelemelőbb mesélni, ezzel nem nagyon lehetett sikereket elérni. A Kádár-rendszer volt a „legvidámabb barakk” a szocialista táborban, ahol elvileg nem is fordulhatott elő ilyesmi. Itt senki sem volt öngyilkos – nincs és kész. Ha mégis előfordul, elszigetelt jelenség, amelynek oka kizárólag az elkövetők személyiségében keresendő. Az író felesége, Fűri Anna (1946–2006) viszont a fiatalkorú öngyilkosokkal foglalkozott, a reménytelen helyzetek és a még reménytelenebb emberek pszichológusa volt.
Egy kezdő írónak voltaképp ideális környezet volt ez a korszak, hiszen állig voltunk hazugsággal és problémákkal, beleértve a társadalom hozzáállását is. Nem volt nehéz témát találni. Mindez elég szokatlan hangvételt jelentett az irodalomban, és bizonyára ezért figyelt fel Csörszre az olvasóközönség. Irodalmi körökben csodabogárnak tartották, de az ilyenek mindig gyorsan eltűnnek a láthatáron, úgyhogy nem vették komolyan. Nem is illett közéjük, sőt határozottan unta ezt a társaságot – talán ugyanúgy, mint azok őt. E nélkül pedig senki nem kap levegőt a magyar irodalomban. Aki csinált valamit ezekben az években, mind magányos volt. A kiadók egy darabig szívesen közölték Csörsz műveit, csupán egyetlen kéziratát nem sikerült kiadni: egy tudományos fantasztikus regényt, amely az emberi hang pszichológiájáról szól (Vesztesek), ez 2015-ben, negyven év várakozás után jelent meg.
Az Elhagyott a közérzetem 1986-ban látott napvilágot, tehát közvetlenül a rendszerváltás előtt. Akkoriban az ifjúság rétegződésének problémája foglalkoztatta, ami olyan karakterisztikusan, ugyanakkor abszurd képben rajzolódott ki, hogy úgy gondolta, ez a jövőbe mutat. Mint kiderült, így is lett. De beigazolódni látszott az a családi mondás, miszerint minden könyvnek az lesz a sorsa, ami a címe. Ezúttal mintha rá is kihatott volna az átok. A könyvnek langyos fogadtatása volt, érdekes módon a református papok és a pedagógusok érdeklődtek utána. Ez a társadalom egyszerűen nem kíváncsi önmagára. Csörsz aurája, amely főleg botrányos témái miatt vette körül a nevét, megfakult, nem volt már újdonság, annak ellenére, hogy a problémák nem fogytak el, hanem sokasodtak. Tudomásul vette, mert volt már benne gyakorlata. Ezután tizenhárom évig nem írt semmit. Fénymásoló volt az MTA Izotóp Intézetében, épített egy házat Szentendrén, női karkötőket faragott, és közben azon tűnődött: mihez kezdjen a rengeteg felgyűlt dokumentumanyaggal. Hát ezekből írni kell majd valamit, de pár évig tényleg nem ért rá semmi másra: ács lett, s nagy élvezettel vállalta fel az új szakmát. Úgy gondol vissza életének erre a szakaszára, mint kiemelkedően neki való, gyönyörű évekre. Bár még mindig építhetne!…
A hosszú szünet persze olyan volt a mi irodalmunkban, mintha megboldogult volna az ember. Megszűntek vagy átalakultak a kiadók, akik a könyveit patronálták, az új szerkesztőségek pedig nem is nagyon ismerték a nevét. Így amikor sok év után ismét írni kezdett, kiderült, hogy teljesen kiment a divatból, az pedig, hogy üzlet legyen egy regénye, amilyen a Sírig tartsd a pofád volt, fel se merült. Nem nagyon rázta meg a dolog, hiszen számítani lehetett rá. Tovább dolgozott, befejezett egy hosszú regényt, amit még a rendszerváltás előtt kezdett el (Bóckacaj; megjelenik 2017-ben), egy 1956-os riportkönyvet (Viharjelzés, 1991/1999; megjelent 2014-ben), írt egy esszétanulmányt az írói módszerekről (Az írás művészete, 1999; megjelent 2013-ban), mindenekelőtt azonban két regényt, amelyek a rendszerváltásról szólnak (Vadfarkas I–III, 1997–1999; Pangala, 2000). Ugyanis kicsit feltűnő volt, hogy senki nem publikált ilyen könyvet. Mi a fenét lehet majd elővenni húsz év múlva, ha kíváncsi lesz rá valaki, mi is történt? Lehet persze, hogy megírta valaki, csak ugyanúgy járt, mint ő. Végül az előemberekről is született egy regény, amit úgy megszeretett, hogy angolra is lefordította, csak ne kelljen elválni tőle (Földtaposók, 2006; megjelent 2016-ban).
A ma megjelenő könyvek között talán valóban nincs helye a műveinek. Életművének minden bizonnyal a fajsúlyosabb része otthon van, s lehet, hogy otthon is marad. Nem baj, édesapja is mindig megnézte a lisztesládát: „Ha van liszt, nem halunk éhen.” Sokáig szeretett írni, amikor pedig igazán szomorú volt, akkor zenélt, de most már csak magának, s talán most értette meg, mi történt húsz évvel azelőtt. Meg kell becsülni, ha néha sikerül visszavarázsolni azt az érzést, ami magával ragadta fiatal korában, még akkor is, ha nem volt túlságosan reális az egész.
Illusztráció: Csörsz István
Cimkék: búcsúztató, önszócikk
