Esszé

február 12th, 2018 |

0

Dr. Töttős Gábor: A költészet sárszentlőrinci forrása – egy elfeledett kultuszmotívum

A Petőfi-kutatásban már több évtizeddel ezelőtt gyökeret vert az a tévhit, hogy sem életének és munkásságának, sem tiszteletének, az utókor főhajtásának tényei nem tartogatnak felfedeznivalót. Mégis mind az életmű, mind a megbecsülés mozzanatainak új szempontú elemzése meglepetéseket tartogathat, amelyek megismertetésével még teljesebbé tehetjük a költő és művének utóéletét.

Az utókor felől visszatekintve minden egyszerűnek látszik. Innen nézve a világ legtermészetesebb dolga, hogy a szlováknak született zsellér házaspár gyermeke nemcsak költővé, hanem a legismertebb magyar lírikussá lesz. Műveit a Kárpátoktól az Adriáig szavalják-dalolják, ő maga életében és halálában egyaránt tisztelet tárgya, s emléke ebből fakadóan kultusszá terebélyesedik.

A valóság azonban másként egyszerű. A leendő poéta apja, aki az 1844-es vers szerint „Csak húsvágáshoz ért; / Nem sok hajszála hullt ki / A tudományokért…”[1], jó eszű fiának könnyebb életet szán, benne majdani tanítót vagy még inkább jegyzőt szeretne látni, ezért íratja a vallásfelekezetének és pénztárcájának egyaránt megfelelő legközelebbi sárszentlőrinci algimnáziumba. Itt padtársa és első barátja lett a későbbi doktor, Sass István, (a kiegyezéstől élete végéig Tolna vármegye tiszti főorvosa), aki minden apró emléket féltő gonddal őrzött meg, de Petőfi halála után három évtizedig ebből semmit nem tett közzé. Ugyanígy nem ébred tudatára – időközben Bonyhádra költözött – alma materének egykori községe annak, hogy megjelölhetné itteni tartózkodása legnevezetesebb pontjait.

Aki mindezen változtatni fog, maga is országos hírű költő, az 1866-ban segédlelkészként, majd 1876-tól lelkészként egy emberöltőig itt szolgáló Sántha Károly. Ő az, aki szellemi értelemben is otthonná teszi szolgálata helyét: Sárszentlőrinc értékeit egymás után fedezi föl, becsüli és becsülteti meg, legyen szó Petőfi itteni emlékeiről, az itt születettek jeles tetteiről vagy az 1870-ben elvitt algimnáziumról. Először az olvasók megszervezéséről gondoskodik az 1881 elején vezetésével megalakult szent-lőrinci könyves társasággal.[2] Ennek egyik első olvasmánya lehet dr. Sass István Petőfi Tolna megyében[3] című visszaemlékezése, mely 1880 végén folytatásban jelent meg a Tolnamegyei Közlönyben, és számos itteni emléket elevenít föl. Ezt még hét dokumentumértékű, nemes veretű Sass-írás követi hét év alatt. Aligha kétséges: mindennek elindítója a költő-pap, s ezután a kor legnépszerűbb képes hetilapjában a három esztendő múlva lezajló emléktábla-avatásokig még négy Sass-féle Petőfi-cikk lát napvilágot. Néhány év múlva majd az sem lesz véletlen, hogy 1891-ben Sántha Károly külön költeménnyel búcsúztatja az elhunyt főorvost, és éppen azt említi ebben a záró gondolata – „Áldás rád és hű emlékezet”– egyik pilléreként: „Szent ez a föld: ama fényes lélek / Itt választott egykor csillagot; / Jőnek évek, tűnnek ezredévek, / Az emlék itt akkor is ragyog.”[4]

Azonban történetünkben még az 1884-es évben vagyunk. Sánthának a Petőfi-ünnepélyek alkalmával írott két verse[5] – a Vasárnapi Ujsággal egy időben – a megyei sajtóban is megjelent. A költő egykori iskolája, valamint lakóháza falán az emléktábla elhelyezésekor felidézi nemcsak a leghíresebb és ünnepelt alakját, hanem Balassa János, Zsivora György, a három Lehr (András, Zsigmond, Albert), sőt dr. Sass István, a kis Petrovics híven emlékező legrégibb barátja is szóba kerül; s ha szeméremből el is marad név szerint a Négyökrös szekér ábrándozó kisasszonya, az 1918-ig mindenkit túlélő Sass Erzsike, Hittig Amália nevét megemlíti az alkalmi kettős költemény. Rendkívül hatásos, ahogyan a szűkebb haza értékeinek megbecsülésére ösztönöz: „E helyet is, hazánknak e zugolyát, / Szentté avatta lábaid nyoma”, […] „csecsszopónk is hadd ismerje jókor, / Hogy a hazát feledni nem szabad”: „Áldás, dicsőség a Dicső nevére! / Gyöngyként ragyog, hol járt, a porszem is; / […] S hol keble lángolt, szentelt e hely is!” – mondja az egykori algimnáziumnál, „Petőfi, hívunk! Tündöklő hazádat / Hagyd ott egy percre bár s jelenj meg itt! / Ismerj e tájra: most telik fél-század, / E föld csókolta fürge lépteid’ […]” és „Áldás Reád! s fény, ünnepelt nevedre! / Ha tán mi nem, e kő kiáltaná, / Te a ki áldás voltál nemzetedre, / S tüzet hozál a mennyekből alá.”[6] Elképzelhető, milyen jelentős volt az esemény: az említett Vasárnapi Ujság címoldalán Sárszenlőrinc nevezetességeit hozta képben-szóban, és a lefolyt ünnepélyről részletes tudósítást adott. Tömören mond igazat az érzésről Sántha másik, protestáns árvaházi képes naptárban megjelent verse Petőfiről, mely az előbbi kettő tömör összefoglalása.[7] Kezdő sorai mottóként hatnak: „Büszke lehetsz Lőrinc s te Uzdborjád rája, / Hogy itt is tanult s járt a költők királya…” A pap-költő Petőfi emlékezete címmel a Kölesden kiadott Protestáns Pap folyóiratba is írt 1899-ben.

Így jutunk el egy – jószerével száz évig elfeledett – írásig, amelyben az eddig ismeretlen kultusz-elem, Petőfi költészetének helyi forrása bukkan elő. Sántha már négy éve nem él itt, midőn 1915-ben, utolsó Tolna megyében megjelent cikkében meghatódva gondol a táj belé is átsugárzó szellemére és lelkész utódjára, a fivérét verses kötetben elsirató Bohár Lászlóra s (öreg emberekre jellemzően) önmagára utal sajátos mítoszteremtéssel: „Itt, a sárszentlőrinci gimnáziumban tanult a nagy költő… […] Hittig jegyzőnél lakott; a jegyzőlakhoz közel esik az utcán a falu kútja. Ez a mély kút volt a költő első kasztiliai forrása és nem a Parnasszus hegyén, szomjait itt oltotta s itt fakadt első gyermekszerelme… […] E kútból ittak a lőrinci papok, kik nagyrészt irodalmilag is működtek. […] Ti pedig, régi hívek, szentlőrinci jó emberek, vigyázzatok a falu kútjára, jól vigyázzatok.”[8]

Valószínűleg a forrás helyét jelölő szót az újság – görög–római mitológiában nemigen jártas – szedője tette „értelmessé”, ezért jelent meg „kasztiliai” formában. Valójában ’Kasztalia a Múzsáknak és Apollónak, a költészet istenének szentelt forrás a Parnasszus hegyen; benne tisztultak meg azok, kik a szomszédos Delphoi szentélyhez járultak jóslatért vagy bűnbocsánatért. Később e forrásnak Vergilius és Martialis római költők olyan erőt tulajdonítottak, hogy vize költői ihletet kelt az emberben’ – írja Pecz Vilmos Ókori lexikonjában. (Érdekesség, hogy a magyar költészetben e forrásra való utalás Sántha előtt csak egyszer fordul elő: Bessenyei György A máriavölgyi tisztelendő paulinus atyáknak írott 1771-es művében: „Parnasszus vizével te hinted versedet, / Mégis erőtlennek isméred lelkedet.”)

Látszólag nevetséges föltennünk a kérdést: lehetett-e valóban Petőfi költészetének forrása a sárszentlőrinci közkút? Lehetünk persze józanok, mint dr. Sass István, aki – korának pusztán nőtt ösztönös zsenije-elméletét cáfolva – józanul állapítja meg: „a munkát, a mértékletes életmóddal párosult kitartó, fejlesztő munkát soha meg nem tagadá[,] s amivé lett, egészen önmaga által alkotva lett”.[9]

Ha, miközben válaszolunk, eljátszunk a forrás hatásának gondolatával, nézzünk lelkünk mélyére: már az sem világos, hogyan, miért, mitől vált költővé Petőfi Sándor? Ezzel persze nem áll egyedül irodalmunkban. Például az utána hatvan évvel született Babits Mihálynak édesanyja meg van győződve róla: a fia születése előtt írt hosszú levele „hathatott a Misi tehetségére”;[10] maga a fiú komolyan hiszi 1920-ban: ’lehet, hogy költői tehetsége fejét ért gyermekkori kutyaharapásból származik’.[11] Ehhez képest azt hinni, hogy egy forrás alkotóerőt vihet valakibe, nem is olyan képtelenség. A hit egyébként is furcsa képzet: az egyik ember hisz a feltámadásban, a másik viszont, mondjuk, csak azért nem hisz, mert szerinte nem állna rendelkezésre megfelelő mennyiségű fehérje.

Ha az itt született vagy élt írókat, költőket kezdenénk sorolni, 15-20 alatt nehezen állhatnánk meg. A Borjádot vitézségével szerző Sass János, aki ide járt templomba, több költeményt hagyott maga után a XVIII. században, de ezeknél híresebb kardja, melyről Petőfi ír A magyar nemes című versében.[12] Turcsányi György itt élt lelkész, aki már 1806-ban saját versét mondta a helyi templomban; a következő évben lett itt gimnáziumigazgató Barla Mihály, akinek két költeménye önállóan is megjelent. Az író, alkotó lelkészek sorát nyitja Perlaky Gábor, akinek önállóan is napvilágot látott költeménye 1802-ben. Ez a sor azonban Sántán, Bohár Lászlón keresztül a szépemlékű Csepregi Béláig, a jeles műfordítóig és a Petőfi-kultusz kiteljesítőjéig ível. Nem közismert az sem, hogy szintén műfordítóként is feltűnt Zsivora György. Zsivora József színésznek, „ki a Nemzeti Szinháznak is tagja volt”, 12 fordított és előadott darabját ismerjük; itt született ő is, akárcsak Támer János, a „Szabados Ilonka költői beszély XII énekben” szerzője, Lehr (Lőrinczi) Zsigmond és öccse, Lehr Albert költő és műfordító is. Földes (Fuchs) János, aki főerdész lett, de előtte versei jelentek meg, itt tanult, ahogy Györkönyi (Arnhold) Károly novellista és színműíró, no meg a szekszárdi gimnázium alapító igazgatója, a költő-műfordító Wigand János. S hányan voltak és lehettek a helyi paraszt verselők? Velük a korabeli Tolna megyei sajtó hasábjain is találkozunk. Aztán a Miszlai testvérek, István és György: koruk jeles alkotói is ott állnak a tanúságtévők népes sorában. A legutóbbi időkből pedig Lázár Ervin neve cseng a legjobban.[13]

Bizony, ha nincs is pontos adatunk hazánk költősűrűségéről, figyelemreméltó ez a névsor és a 15-20-as szám. A forrás hatása tehát – jó magyarul szólva – be van bizonyítva, s már csak egy élelmes vállalkozó kellene, aki kis palackokban jó pénzért és a községnek fizetendő jövedelemadóért árulhatná önjelölt költőknek e varázserejű vizet. De addig is, míg ez megvalósul, örüljünk a valódi költő köztünk lebegő szellemének, és az azt egykor őrizni kezdő Sántha Károly[14] meg utódai munkásságának. Nem kétséges, hogy a Petőfi-emlék itteni ápolása örökérvényűen követendő példát mutat, amelynek ma is meglévő elevenségét örömmel láthatjuk.

[1] Petőfi Sándor Egy estém otthon című verséből.

[2] A szent-lőrinczi könyvestársaság… Tolnamegyei Közlöny (a továbbiakban: TK) 9. évf. 8. sz. (1881. febr. 20.) 3. p.

[3] Sass István Petőfi Tolna megyében. TK 8. évf. 48. sz. (1880. nov. 28.) 1. p.; 51. sz. (1880. dec. 19.) 1-2. p.; 52. sz. (1880. dec. 25.) 1-2. p.

[4] Sántha Károly: Dr. Sass István sirja mellett. Tolnavármegye 1. évf. 51. sz. 1891. dec. 13. 1. p. A megtiszteltről bővebben: Dr. Sass István: Emlékeim Petőfi Sándorról. (Szerk. Töttős Gábor.) Bonyhád, 2000. Bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium és Kollégium k. 107 p.

[5] Sántha Károly: Petőfi emlékezete I-II. TK 12. évf. 11. sz. 1884. aug. 10. 1-2. p.

[6] Utalás Prométheuszra, aki a görög mitológia szerint a tüzet – isteni szikraként – az égből ellopta az emberek számára, s ezzel megalapozta jövőjüket.

[7] Sántha Károly: Petőfiről. TK 14. évf. 46. sz. 1886. nov. 14. 1. p.

[8] Sántha Károly: Könyvismertetés. Tolnavármegye és a Közérdek 25 (11.) évf. 48. sz. 1915. jún. 17. 1. p.

[9] Dr. Sass István: Emlékeim Petőfi Sándorról. (Szerk. Töttős Gábor.) Bonyhád, 2000. Bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium és Kollégium k. 10. p.

[10] Török Sophie: Első szekszárdi utamról. In: Nők írták (1706-1941). Hajdani tolnai hölgyek könyve 1. (Szerk. Töttős Gábor.) Szekszárd, 2002. A szerző kiadása – 105. p.

[11] Szabó Lőrinc: Babits gyermekkori emlékei. In: Uő: Napló, levelek, cikkek. Bp., 1974. Szépirodalmi K. 35. p. Az ide vonatkozó idézet (Babits tollba mondott szövege) szó szerint: „Fontos emlék a Zsón – Jaune – nevű kutyánk. Egy másik is volt: Lord. Én ki akartam pödörni a bajuszát, erre úgy megharapta a fejemet, hogy beteg lettem, és ma sincs haj ott. Lehet, hogy költő tehetségem onnan származik, hogy furcsa nyomást gyakorolt az agyamra, és így megzavarodtam…

[12] Töttős Gábor: Kései költőavató egy XVIII. századi vers ürügyén. In: Uő: Szép literatúrai ajándék. Szekszárd, 2006. Illyés Gyula Megyei Könyvtár k. 31-44. p.

[13] A névsor főleg Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című 14 kötetes műve (amelyből az idézetek is származnak) és saját kutatás alapján állt össze.

[14] Róla a hálás község emlékkötetet adott ki: Sántha Károly 1840-1928. [a borítón hibásan az első évszám 1845!] (Szerk. Karl Jánosné Csepregi Erzsébet, Bakay Péter.) Sárszentlőrinc, 2015. [kiadó nélkül] 351 p.

Illusztráció: Sántha Károly

Cimkék: esszé, tanulmány

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Dörgő Tibor: A Jane Eyre filmadaptációi →

Csontos Márta: Reményik-ellenpólusok →

Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →

Popovics Tibor Miklós: A ruszin migrációs folyamatokról →