Hajós Eszter: „Egy arcot sem viselsz”
Hegyi Zoltán Imre: shizoo – kötetbemutató (Nyitott Műhely, 2018. január 11. 20:15)
KILÉP/BELÉP
Korábban érkezem, az ajtóra kiírva, zárva. Várok. Bent emberek, valamiféle beszélgetés, mint később kiderül, a molyosok vannak bent, Budapesti Moly Klub. Megérkezik Hegyi Zoltán Imre, ő is látja, zárva, várunk. Beszélgetünk. Arról, hogy gyerekkorában hogyan kérlelte a könyvtárost, engedje már fel a felnőtt könyvekhez a gyerekrészlegről. Hogyan válogatott találomra, ennél a betűnél az a szám, s akkor elolvasott egy könyvet. S hogy milyen megnyitó, megmozdító találatok akadtak. A Réber László által illusztrált könyvek – Janikovszky Éva, A Négyszögletű Kerek Erdő, vagy éppen a Macskabölcső (az ebben a könyvben egyetlen szó sem igaz kezdet, ráadásul, micsoda találat).
Közben megérkezett Mau Palantír. Aztán érkeznek mások is, akik nem várnak. Merthogy az ajtó nincs zárva, csak a konvenció tartotta zárva. Csendesen átvonulunk a beszélgetők asztalai mellett. A székek már elrendezve, s már ülnek is bent, például Viczenti Mátyás, a beszélgetőtárs, és Molnár Nikolett, a szervező. Akik szintén molyosok. Nikivel még beszélek is kezdés előtt, kiderül, ő is vegán. A könyvem címe hallatán majdnem a nevem is kitalálja (– Hajnóczy Eszter? / – Nem, de az Írók Boltjában Hajnóczy után jövök).
Elkezdődik.
BENT/KINT/BENT
[Molnár Nikolett vezeti fel az estet, aki különben a Merítés-díj zsűritagja próza és líra kategóriában – fontosnak tartják a kortárs magyar irodalom támogatását és népszerűsítését; s szerinte erre a líra különösen rászorul. Néhány évvel ezelőtt megkérdezte Hegyi Zoltán Imrét, mikor lesz kötete, de ő azt felelte, neki nem olyan fontos, ő nem szeretne kötetet. A kötet létrejött.
Viczenti Mátyás veszi át a szót].
» Mikor kezdtél el írni? Van-e egy olyan élményed, fix pontod az időben, amire vissza tudod vezetni az írást?
A legelső versem hat évesen született, a Parányi bölcsőlakók című Bölcs Bagoly könyv hátuljára írtam anyukámnak: „Anyám, anyám, édesanyám, / meg kell házasodnom, / igazság, hogy szeretlek, / de meg kell házasodnom.” Vicces, ha belegondolok, hogy ötven éves koromig kellett várnia anyukámnak, hogy ez a fenyegetés bekövetkezzen…
Nagyon szerettem volna kamasz koromban költő lenni. Igazából a szerep nagyon vonzott. Akkor biztos, hogy fel fognak rám figyelni a lányok… Csak hiányzott hozzá a produktum. Mindig szerettem volna írni, de sose tudtam írni. Az attitűd megvolt, hogy költő vagyok, de nem volt mögötte semmi.
Ez akkor is így volt, amikor a Parti Nagy Lajos bevezetett az irodalomba 1992-ben. ’92-től ’96-ig megjelentek különböző helyeken különböző verseim. Majdnem odáig eljutottam, hogy összeálljon egy kötetnyi valami. Ez teljes önpusztításba fordult, egy folyamatos halálkeresésbe. A lehető legrosszabb József Attila-i módon próbáltam költő lenni. Szerencsére nem találtam vasúti menetrendet vagy megfelelő helyen síneket… Elég sokféleképpen próbálkoztam. Aztán egyszerűen eltemettem ezt a dolgot. Volt egy pont, hogy azt mondtam magamnak, ez egy remek szerep, de semmi közöm hozzá. És akkor kidobtam mindent, de tényleg.
A Kotász Zoli a hibás, az egészért ő felel, mert nála megmaradt ennek a kötettervnek egyetlen példánya – amit aztán 2012 januárjában a kezembe nyomott. [Tél volt, az biztos, arra emlékszem, mondja Kállay Kotász Zoltán a közönségből]. A január nekem állandóan egy botrányos dolog, januárban törtem el a gerincem, januárban támadtak meg, a január az mindig egy pokol, na mindegy. Januárban megérkeztek a verseim… 2012. november elsején tettem föl az első verset az Irodalmi szabad rablás blogra ebből a mintegy hatvan versből, ami megmaradt a múltból, és hát közben a Molyon aktívkodtam. Egymás után jöttek ezek az ötletek. Láttam, hogy ott páran felteszik a dolgaikat, és akkor én is elkezdtem feltenni a dolgaimat. Minden reggel fölteszek valamit ezekből a régiekből, meg hát ami még úgy közben születik – s akkor ez furcsa módon így maradt. 2012. november elseje óta minden reggel fölkelek, megfőzöm a kis kávémat, leülök a számítógép elé és írok egy verset. Van még mondanivalóm.
A műgond hiányzik a dolgaimból, ezt beismerem. A kötet összeállításakor ez ki is derült. Rengeteg remek félkész versem van, amivel valamikor majd egyszer talán kezdeni kéne valamit. Azt várom, amikor egyszer úgy kelek föl reggel, hogy nincs a fejemben olyan kép, amire formálódik haiku, nincs olyan költői modor, amit irigylek és meg akarok tanulni, és nincs egyébként sem olyan, hogy fölébredtem és tudom, hogy mit szeretnék elmondani – és akkor fogok belenézni ezekbe a régi dolgokba, és megpróbálom őket teljesen kívülről tekintve – ahogyan a szerkesztés folyamatában kénytelen voltam – szétszedni apró darabokra. És nem is az, hogy átírni, mert nem átírni akarom én, hanem a számomra fontos dolgokat akkor jól megcsinálni. A blogon rengeteg olyan dolog van, ami nincs készen, amit igazából föltettem, de most már nem írnék alá.
» Mennyire volt beleszólásod a szerkesztői munkába? Te válogattad össze a verseket? És ha te, milyen koncepció szerint?
Én válogattam össze. Ez egy nagyon szomorú történet igazából. Laboda Robival elég jól összebarátkoztunk a slam kapcsán, és ő ajánlotta fel, hogy megszerkeszti – viszont neki borzasztóan érdekes éve lett, egészségügyi, családi és minden egyéb problémák, és ki kellett szálljon ebből a dologból viszonylag korán. És én ott álltam ezerhétszáz verssel, töredékkel, a mindennapi termékekkel. Azt találtam ki, hogy először is kiválogatom, amire azt mondom, hogy már nem akarok hozzányúlni, ez mintegy hétszáz vers volt. Ebből összeállítottam egy tematikus rendet, hogy mik azok a témáim, amikre állandóan vissza-visszatérek. Közben eszembe jutott, hogy voltaképp én nem akarom úgy kiválogatni az anyagot, hogy egységes legyen, hogy egy időszak arculata jöjjön ki belőle, hiszen annyi megszólalásom van, annyiféleképpen lehet verset írni. Végül is nem kértem tanácsot a szerkesztéshez egyáltalán, az egész dolgot én állítottam össze, én vagyok érte a felelős. Már most teljesen másképp csinálnám.
És amit kerestem benne, az a paradoxonjaink. Ez egy messzire vezető kérdés. Volt egy reggelem, amikor így nagyon szomorúan rácsodálkoztam arra, hogy végül is minden hitünk, illetve minden szépen megrajzolt rendszer, amit ráépítünk – szellemi konstrukció. És nem lehetek katolikus, vagy református, vagy buddhista, vagy hindu. Nem. Egyszerűen ha ezt így felfogom, hogy ezek egytől-egyig olyan szellemi konstrukciók, mint az én kis buta verseim, akkor hiába egy tanítás, egy személyes érintettség következtében jöttek létre. Amikor négy viszonylag műveletlen valaki lejegyez egy megérintődést, és ebből lesznek az evangéliumok – akkor az szellemi konstrukció, sajnos. Az összes tanításunk szellemi konstrukció. Tehát nem választhatók ki. Egyfolytában életben kellene tartanunk magunkban ezt a rengeteg aspektust, mert ebből látjuk a világban azt a fajta teljességet, amire egyébként mindannyian éhezünk. És ez rettenetesen komoly ellentmondásokat kényszerít az emberre. És folyamatosan életben kell tartsuk ezeket a paradoxonokat. Én ezeket kerestem, ezeket szerettem volna egymás mellé rakni a kötetben.
» Ehhez kapcsolódik a Teljesség-átirat is?
Ez egy gonoszság, amit elkövetek, ez csúnya. Weöres Sándor A teljesség feléjéhez választok képet, írok haikut, írok verset, ebből elkészült most már majdnem hatvan. Tudom, hogy mit szeretnék vele mondani. És nem is igazából Weöres Sándor miatt, akit egyébként nagyon szeretek – pontosan az az attitűd, ami őt hordozta, az hordoz engem is. Ő gátlás nélkül mert verstelen verset írni, ha olyan kedve volt, és nekem ez nagyon tetszik. Hanem azért, mert nekem A teljesség felé Hamvas Béla gondolatainak a legpopulárisabb összefoglalása. És amit a Hamvas-életművel nem tudok megcsinálni, mert egyszerűen nincs annyi időm, hogy én azt szöszölve, az összes ellentmondását feltárva, a fiatal és az idős Hamvas közötti feszültségeket feltárva magamban akár így rendbe rakjam – azt A teljesség felében valamilyen szinten megkapom. Ezért izgat. Ezért szeretném hozzáfűzni azt, amit én nem is hogy másképp látok, hanem valahol ha megérzem valamiben a jangját, akkor hogy megtaláljam hozzá a jint, vagy a jinjéhez találjam meg a jangot, és akkor a két dolog elkezd forogni, és talán a kettő dolog együtt működik.
» Én is úgy érzem, hogy ez egy nagyon sokhangú kötet. Shizoo-nak sok hangja van. Van, ahol klasszikusabb, van, ahol modernebb, van, ahol fegyelmezettebb, van, ahol játékosabb, szabadabb. Egy picit mintha a formaiság is néha tükrözné ezt – a szabadabb formájú versek, amik úgymond a slamhez közelítenek, inkább egy kicsit lázadóbb jellegűek, a haiku nyilván önmagában mint egy meditációnak a lenyomata. Ki ez a shizoo egyébként?
Ez egy rossz kényszer volt. Én szerettem volna skizoo lenni, de az foglalt volt, az a nicknév. Közben megtaláltam ezt a bájos kis indulatszót, ami tulajdonképpen rengeteg jelentést hordoz, de egy japán számára körülbelül annyit jelent, hogy hűha. Igazából nincs konkrét jelentése, egy kis indulatszócska. Ezért nagyon szeretik. Van Shizoo nevezetű zenészük, van egy grafikus, van egy müncheni sushi bár, amit Shizoo-nak hívnak. Ilyen módon maradtam az alapnál: Hegyi Zoltán is van rajtam kívül még vagy öt akár az irodalomban – és akkor sikerült egy olyan nevet választanom, ami szintén egyébként foglalt. Akkor, amikor megszületett a blog, ez lett a nicknevem.
Nagyon sok mindent csinálnék, ha lenne rá időm, és nem a pénzkereséssel kellene foglalkoznom – és ennek az egyik aspektusa ez a shizoo. Ez alatt a név alatt foglalom össze, amit írok. A Könyvvizsgálókon a könyvismertetőket shizoo írja. Többen figyelmeztettek rá, hogy ez egy elég szerencsétlen címválasztás, mert nem ad semmit a kötethez. De számomra igazából mindent ez a névválasztás ad a kötethez, mert ez vagyok most én. Ez voltam, most már nyugodtan ki lehet jelenteni. Pár nap telt el a megjelenés óta, közben elolvastam a Závadának a Roncs szélárnyékban című kötetét, és megint megütött egy olyan költői nyelv, ami nagyon izgalmas, és kezdenem kell ezzel az izgalommal valamit. Nagyon szeretem ezeket a fiatal, urbánus költőket, mert ezekre jól rá tudom tenni a magam jangját. Akár a Simon Marcira, akár a Závada Péterre, de nagyon sok nevet fel tudnék még sorolni.
» A költészet és a slam hogyan kapcsolódik össze nálad? Mitől lesz neked inkább vers egy szöveg, és mitől lesz inkább slam?
Teljesen másképp hallom a verset, és teljesen másképp hallom a slamet. Amikor a slamet írom, ott vagyok a színpadon, a kezemben a mikrofonnal. Ott hatást szeretnék elérni, azonnalit. Rettenetesen hosszú vita folyt arról nem túlságosan régen az irodalmi életben, hogy mi a slam. Végül is nem derült ki, és én se fogom megmondani a tutit, de az biztos, hogy ez az egyetlen olyan irodalmi műfaj jelenleg Magyarországon, amit hajlandó akár ötszáz ember élőben hallgatni, és azonnali visszajelzést kapsz. Ennek következtében azonnali hatást is akarsz. Egy teljesen más eszközkészlettel íródik a slam, mint a vers. A versben befelé beszélek, egy belső táj feltárása folyik – a slam pedig óhatatlanul azonnal kifelé szól, tehát nekem a mikrofon a kezemben van gondolatban. Mondom magamban a szöveget. Egy verssel nem ez történik, a versnél nem mozog a szám, ha írok.
» Rendkívül összetett szerkezetű a kötet. Fotók, festmények. Vannak haikuk, amik képhez íródtak. És van még egy réteg, az úgynevezett Kötetbe surran, ami azt jelenti, hogy a szerző megadja a vers címét, és alatta egy QR-kóddal felléphetünk egy külön blogra, ami erre készült.
Ez folyamatosan él. Nagyon kíváncsi vagyok rá, mikor érkezik az első komment. Mert ez interaktív. Nyugodtan hozzá lehet kegyetlenül szólni a kötethez. Abból a szempontból is interaktív, hogy én is változtathatok rajta. Ez egy folyamatosan épülő dolog a kötet mögé. Ez egy kényszer volt. Már így is a végsőkig feszítettük szerintem ennek a kötetnek a lehetőségeit ezzel a negyvenhat képpel. A színes kép is, a fekete-fehér kép is olyan minőségű papírt igényelt… Meg kellett állni egy ponton. Akkor, amikor a hú de szeretném, ha ez így ki tudna jönni állapotig elértem – ami persze nevetségesen sok volt, háromszáznál több vers –, abban még százhatvan képes vers volt. Tehát ezt lehetetlenség volt. S akkor ezekből kimentettem így a Kötetbe surranba olyanokat, hogy vagy nem kaptam meg a képnek a jogait, csak a non-profit felületre, tehát nem kaptam meg a printhez a jogot, de mégis fontosnak éreztem. Belekerült olyan versfolyam, ahol egy versbejegyzéshez van hat kép. Belekerült olyan, amiről tudom, hogy igazából nincs kész, de nagyon-nagyon szerettem volna belerakni a kötetbe, és így mégis bele tudtam csempészni, tehát ezek tényleg ilyen besurranó dolgok. Ez az a része a szerkesztésnek, amit nem fejeztem be, ez nincs kész, ez még mindig szerkesztődik.
» Maga a könyv így kilép egy picit a digitális éterbe, elmosódik egy picit a határ a digitális éter és a papíralapú megjelenés között. Ugyanakkor van ennek valami többletjelentősége, hogy miért ezek válogatódtak be a Kötetbe surranba, amellett, amit mondtál? Van úgymond egy apokrif jellege? Az egyik ilyen Kötetbe surran a világviszonylat című költemény, illetve az már slam, ami a Kötetbe surrannal kerül a kötetbe. Az egy sokkal bőbeszédűbb, kicsit trágárabb, terjengősebb, közvetlenebb stílus, és ennek az úgymond ledesztillált változata, egy rövidebb változat került be a kötetbe. Vajon van-e egy nem annyira az általad kanonizált shizoo, hanem egy picit apokrifabb shizoo?
Aki a blogot is csinálja. A blogon megvan a lehetőségem, hogy ha bármikor egy 2014-es bejegyzésre rámegyek és azt mondom, hm, ez így nem jó, de hogyha átírom – és ott módosul. És lehet, hogy az égadta világon senki nem veszi észre, mert 2014 óta most ki nézi azt? Ebben a hihetetlen tömegű anyagban ki fog ott kutakodni? De nekem fontos, hogy megtörtént.
Van egy ilyen, hogy a kötetbe is belecsempésszem azt a folyamatosságot, főleg az interakciót, ami a blogolásnak az egyik izgalma. És hát ott vannak a slamek, és csak ott vannak. Egyetlen olyan vers van, amit én versnek érzek, mert nem képzeltem hozzá mikrofont, csak aztán többen szóltak, hogy mondjam el slamen, és akkor így lett belőle slam – ez a Halottaink. Tehát az az egyetlen slam szöveg, ami bekerült, egyébként nem került be a kötetbe slam. Slamként nem, viszont a Kötetbe surranba úgy be tudtam rakni, hogy még a videót is oda tudtam rakni. Ha van róla YouTube-os felvétel, akkor az ott van és megnézhető. Teljesen más élmény olvasni slamet és meghallgatni slamet. Sőt én azt mondom, az igazán jó slamet nem is érdemes olvasni, mert az élmény töredéke nem jön át.
Tegnap este voltunk egy eseményen, és a Sárközi Ricsi elmondott egy szöveget. Érdemes egyszer, ha az ember slamet akar hallgatni, menjen fel a YouTube-ra és nézze meg, nagyon jó. És… Egy nagyon ügyes ötletet nagyon gonosz módon megcsinált, ami egyébként olvasva semmit nem adna. Nem működne olvasva. Én ennél irodalmibb vagyok. Én nem a stand up, vagy rap – alapvetően nem a slam, hanem a poetry felől húzok oda, csak mondom, izgat ez a lehetőség is.
[Felolvassa a hitvallást, amit Viczenti választott neki].
A tegnap esti slam szövegem is ennek egy továbbfejtése, kibontása. Mániám ez a dolog. Én nagyon fájlalom, hogy ebből a csodálatos dologból, ami az utolsó vacsora, ebből lett egy ilyen szent titok. Mert igazából ennek tényleg az a lényege, hogy mélyen tudnunk kell, hogy „amíg lényből szakít inat magot életet” [a létünk], addig irgalomra szorulunk. Nincs külön profán. Az evés, ivás megszentelt dolog kell legyen. És igazából erről szól az utolsó vacsora számomra. Nem akarok hitvitát nyitni, ha valaki másképp gondolja, tegye. Nekem ez szintén egy ilyen hajnali rácsodálkozásom volt.
» Egy eléggé sajátos, jó értelemben vett radikális nézeted van a vallásosság felé, ami inkább a hétköznapi értelemben vett vallási falak lebontását és teljes megtagadását jelenti. Viszont a misztika mintha lételemed lenne, minthogyha azt lélegeznéd be és ki ezeken a szövegeken keresztül. És ugye itt nem csak Weöres, hanem az ő mestere, Hamvas is szóba került, akik ugyanúgy a misztika vonalával kacérkodtak egész életükben. Van egy szöveged a kötet végén, az utószó, ami a profán és a szent tökéletes egybeolvasztása.
[Arra kéri, olvassa fel a második felolvasáskor, de Hegyi Zoltán Imre tiltakozik].
Annak a versnek pontosan az a lényege, hogy utószó. A teljes tartalmát akkor adja ki, hogyha előtte megvan az Égösvény. Nem véletlenül lett aztán ciklus. Én eredetileg hét ciklust szerettem volna, és az Égösvény versfolyamát egy versnek képzeltem el. A tördelőszerkesztő, Szondi Bence, meggyőzött róla, hogy ez így igazából nem nagyon működne, ahogy én elképzeltem, vizuálisan. Tényleg nem működött, könnyen meggyőzhető voltam. Így lett ez a nyolcadik ciklus. Az összes ilyen koncepciómat megtörtük, ez teljesen jó. Szeretem ezeket a tökéletlenségeket, mert ettől élő az egész. Ettől lehet, hogy lehet neki jövője. Ha fölolvasom azt a verset, akkor tudnotok kell, hogy az az egésznek a fele. Előtte ott van valami, egy meditációparódia, illetve egy nagyon durva kudarc története.
» Rengeteg ciklus, ciklusdarab van a könyvben, szinte szétfeszítik a kötetet, szinte már a maximumon túli versmennyiség és ciklusmennyiség van benne. Hogyan tudtál a szerkesztés folyamán magaddal dűlőre jutni, hogy mi az, amit megtartunk, és mi az, amit nem?
Mivel azért viszonylag kevés állandóan visszatérő téma körül pörgök, minden teóriával vert embernek ez a problémája szerintem, hogy a saját őrületeit pörgeti állandóan. Amikor megcsináltam azt az úgymond tematikus szétrakást, akkor nagyon hamar eldőlt, melyik vers tud beszélgetni a többivel, és melyik nem. Nagyon erős dolgok kimaradtak, mert ezzel az anyaggal nem tudtak beszélgetni. És egy feladat lesz, hogy megteremtsem nekik a környezetet valaha, ha eljutunk odáig, hogy lesz még egy kötet, hogy akkor nekik legyen egy olyan környezetük, ahol kötetben szereplő versként is tudnak hatni.
Nekem a titkolt vágyam egyébként az, hogy ezt az őrületet valaki olvassa végre úgy el, minthogyha egy regény volna. Mert úgy is látok benne összefüggést. Úgy szeretném, hogy legyen benne. Azon dolgoztam, hogy legyen benne, nem biztos, hogy sikerült. Nekem fontos volt az, hogy hogyan rakom össze a rétegeket. Legelőször, ha valaki kinyitja a kötet elejét és elkezdi egymás után olvasni a verseket, akkor ott meg kell ízlelnie. Az első ciklusom szó szerint egy bevezetés, ott az összes ciklus összes íze megtalálható itt. Úgyhogy ha valaki elolvassa az elejét és baromira nem fogta meg, akkor az nyugodtan tegye félre, mert nem az övé. Azután, ahogy ez felépül, hogy Gyökérzet, A Kedves megszelídítése, Tektonikus rétegek… A röhej az, hogy teljesen ösztönösen azt a rendet raktam össze, amit József Attila a Hetedikben: elindultam egyfajta születéstől, hogy először csak az egy emberhez fordulhassak oda. Aztán a többihez tudjak odafordulni. Nem véletlen, hogy egyetlen blokkban vannak úgymond közéleti dolgok. A Megtanulsz világulhoz föl kell épüljön valahol a többi versben található utalások által az a tartalom, ami egyébként a versben e nélkül nincs benne. Nem biztos, hogy jó út ez, lehet, hogy egyszerűbb lenne végre írni egy jó verset.
[Vers és slam viszonyára kérdez rá Viczenti. Tehát a vers inkább egy befelé elmondott szöveg, a slam pedig egy kifelé irányuló?]
Hogy mit értek azon, hogy hordozott paradoxonok? Igen, ez igaz, de tulajdonképpen a vers énekelt vers. A verset lehet énekelni. Az én igazságom mellett, hogy a versem befelé beszél, ott van az az igazság, ami a Bóbitáé. Nekem is van Bóbita-szerű játékom, alig várom, hogy valaki elénekelje, mert szerintem abszolút arra való. Ezeket a paradoxonokat próbálom folyamatosan életben tartani. Nem letenni a voksom az egyik mellett, mert mind a kettő igaz. A vers valóban befelé beszél, befelé pörög.
Én intermissziónak hívom azt, amikor már annyira kihagy dolgokat a költő, hogy igazából arra számít, arra épít, hogy az érzés által benned is kialakul, tehát befejezed helyette a verset úgymond. Tehát benned is kialakul egy olyan kép, ami valamennyire emlékeztet arra az élményre és állapotra, mi vele megíratta azt, de a tiéd, és így fejezed be helyette a verset. Ezek mind befelé történnek.
De mondjuk egy igazán jó haiku nem történhet befelé. Én például azzal is vitatkoznék, hogy a haiku meditáció. Ezt innen látjuk így és innen csináljuk így. Ott nem. Ott az az adott pillanat, amiben megérzed azt, hogy valaminek a része vagy, és hogy abból a valamiből egy rész benn rezeg. Ez egy olyan összetett, csodálatos megfogás, amit le se lehet fordítani, és ehhez tényleg japánnak kell lenni. Ezt Európában nem lehet megcsinálni, nekünk nincsen telihold lelkiállapotunk. Nekik van. Egy olyan gazdagságuk van, amit nem tudunk megragadni. Amikor ezt először észrevettem, akkor két teljes napon keresztül ültem egyetlen nyomorult tizenhét szótagos haiku fölött, és nem tudtam vele mit kezdeni. Itt Európában valóban játszunk a haikuval, én teljesen egyenrangú és csodálatos játéknak tartom azt, amikor Kosztolányi öt sorban csinál haikut, azzal, amikor három szóban csinál a Fodor Ákos, ezek teljesen működnek. Én szeretem a formát, minél többet tartani a formából. A vicces az, hogy az egyetlen igazán maradéktalan haiku (amit nem képhez írtam), az inkább tényleg meditáció. Mert valahol kénytelen vagyok a saját nyelvemmel játszani meg élni, és akkor inkább tényleg az néha a kérdés bennem, hogy hívhatom-e egyáltalán haikunak ezt.
[Felolvassa az említett haikut:
„foglalt a kezed –
nem lehetsz tücsök, hangya
egyszerre, tedd le!”
A kötetben 65. oldal, „hangya, tücsök”]
És ja, hát ezeken lehet gondolkodni hosszan, de igazából ez, ha japán szemmel ránézek, nem haiku.
A haigákkal könnyebb dolgunk van. Amikor a képpel együtt akarsz valamilyen egységet csinálni. Amikor a képre írja rá a japán költő a maga kis tizenhét szótagosát, az egy kicsit egyszerűbb dolog, hiszen ott a képpel együtt kell kialakuljon a teljesség, és lehetőleg úgy, hogy a kép teljességéből egy dekányit ne vegyen el a szó teljességével. Tehát három darab teljesség kell kialakuljon: van a vers teljessége, van a kép teljessége, és van a kettő együtt.
» Hogy jöttek a képek, a fotósok, festők? Miért pont ők kerültek be a kötetbe?
Szembejöttek a neten. Nagyon sok olyan kép nem került be, ahol a kép teljességéhez a szöveg teljességét nem érzem elégnek, úgyhogy nagyon komoly dolgok kimaradtak. Mindig azt csináltam, hogy amikor ráírtam egy-egy ilyen dologra, és tudtam jelezni az alkotónak, hogy én ezt a gonoszságot elkövettem a cuccával, akkor ezt én általában jeleztem. Összesen ketten kérték azt, hogy ezt ne tegyem, ami teljesen jogos, és akkor ezt én nem tettem. A többiek inkább osztották, meg közzétették, meg boldogok voltak tőle.
Most van egy kiállítás a Fugában [jan. 11.–febr. 25.], ma nyílt meg, a Walton Eszter képeire írtam haikukat.
[Aki hátulról megszólal, közben megjöttem, üdvözlések].
Én végtelen hálás vagyok mindenkinek, aki adta a képét, meg lehetővé teszi, hogy én ezt a gonoszságot elkövessen. És nagyon igyekszem, hogy egyik se legyen illusztráció. Tehát hogy ne illusztráljam a képet, illetve ne tegyem a képet illusztrációvá. Hanem hogy valóban megmaradhasson a maga teljessége, meg a szöveg teljessége, és az együtt való teljesség. Egy csomó reggel van, hogy fölkelek, hulla vagyok, rossz az agyam, tudom, hogy ha most leülnék és azt akarnám megírni, ami bennem van, akkor megírnám a huszonhatodik depressziós pokolverset, kell a fenének. És akkor így kinyitom a kis mappáimat, és egymás után jönnek ezek a képek, és ezekre haikut írni az egy attitűd. Ebbe a lelkiállapotba kell kerülni. Nem a szótagokat kell számolgatni. Nagyon sokszor nem is kell javítgatni vagy alakítani, így megadja magát a kép és szavak jönnek rá. Én ezt imádom.
Ezzel szemben van a másik állapot, mint a Stekovics Gáspár címlapképe a borítón, ez a stég, amire megszületett a vers. Három héten keresztül görcsöltem vele. Tehát három héten keresztül csináltam különböző variációkat, rosszabb volt egyik, mint a másik, tényleg katasztrofálisak voltak. Mindegyikre nagyon büszke voltam öt percig. És biciklizés közben jött meg ez, ami végül is lett rá.
[Felolvassa:
„nyújtózol felénk
léptünk imbolygó végén –
szia, végtelen”
Viczenti kéri, mondja el még egyszer, a haikut kétszer kell elmondani. Elmondja. Viczenti kéri, olvassa fel a Haza című haikufüzért].
Ez egy Birtalan Zsolt-kép. [Mutatja]. Figyeljétek a feje tetején azt a fénycsillanást. Valami elképesztő ez az ember. Megy az utcán a Birtalan Zsolt és fotóz egy ilyet.
[A Haza című haikufüzért felolvassa].
Abszolút zseni a pasas. Megy az utcán és fotóz egy ilyet. Egy van Gogh szintű csoda, és nem tudom, hogy, megkapja-e majd valaha azt az adjusztálást, amit például a van Gogh megkapott. Mert annyian vannak Magyarországon művészek és jók.
» Japán a fotó- és festőművészeten, a haikun keresztül jött neked – vagy Japánon keresztül találtad meg ezt a művészeti vonalat?
Folyamatosan izgatott. Kicsi korom óta izgat. És minden.
» A zen, a meditáció?
Meg az anime, a japán zene, a J-pop. A lehető legőrültebb hatásokat képes vagyok onnan befogadni. Képes voltam végignézni egy olyan monstre százharminc részes sorozatot, mint az InuYasha, és imádtam. Imádom a Monogatarit. Imádom a mesélésmódjukat, azt, hogy végtelen gonoszul képesek egy komponált történet helyett egy ilyen történetfolyamot így eléd rakni, amiben van hatvan vargabetű, nyolcvanhárom teljesen felesleges epizód, ami azért persze hozzátesz az egészhez, de csak akkor tesz hozzá, amikor a legvégén észreveszed. Nagyon szeretem azt, ahogy adagolják az információt, hogy az utolsó pillanatig mindig van valami titok, ami még majd aztán kiderül. És akkor így hajlamosak jelezni az utolsó utáni pillanatban, hogy még azért a feléről nem beszéltünk a dolgoknak, ami fontos. Imádom a hozzáállásukat, azzal együtt, hogy közben bolondok. Persze, hát egy olyan földön, ami folyamatosan ráng alattuk, meg csapkodják a hullámok, meg jönnek a tájfunok, hát teljesen bolondok. A halállal egy olyan elképesztően beteg viszonyuk van. Azt figyeltem meg, hogy a legizgalmasabb helyeken – ide tartozik például Spanyolország, a bikaviadaltól a táncukig, meg a zenéjükig –, ahol a szerelem köré túlságosan sok konvenció kerül, és megfojtja a szerelmet – és ez Japánra is tökéletesen igaz –, ott van ilyen elképesztő kultusza a halálnak. A vicces az, hogy egyre jobban látom, mennyire romantikus elképzeléseink vannak nekünk erről. Ugyanúgy megvan az összes rétege, van egy nagyon durva testi rétege, van egy pszichés rétege. A japánok tüneményesen betegek. Tényleg nagyon szeretem.
Amikor a párom megvette nekem az Akirát, a mangát. A rajzfilm az igazából a töredékét nem tartalmazza. Elképesztő rétegei maradtak ki. Az egy teljesen komplex világtükör. Egy harcos történetét meséli el a teljes megbékélésig; a felelősségvállalás történetét, amíg eljut oda egy teljesen az indulatai rabja szinten buta kamasz, hogy felelősséget kezdjen vállalni a világért. Teljesen beteg nyelven, néha indokolatlan mennyiségű erőszakkal képesek ezt elmesélni. De nagyon izgalmas. Mi úgy komponálunk, hogy kivesszük a történetből azt, ami a számunkra maradéktalanul fontos, azt zanzásítjuk, tehát összehúzzuk, kivesszük belőle az unalmat. És akkor drámát csinálunk. Folyamatosan dráma legyen. A drámának az ellentéte az unalom, nem? Ha nincs az életemben dráma, akkor unalmas az életem. Akkor csináljunk drámát, nem? Akkor legyen a párkapcsolat is egy dráma! Mekkora baromság. Japánban ez tetszik, hogy ilyen értelemben ők szarnak ezekre a dramaturgiákra, teljesen másképp működik bennük. Persze rengeteg tévedésük van nekik is. Emberek.
» Általában reggel, a gőzölgő kávé mellett szoktál verset írni. Abszolút ehhez a rítushoz kapcsolódik az írás folyamata, vagy néha azért mégiscsak előfordul, hogy shizoo este is elmélyed valamiben?
Én most éppen antikvárius és biciklisfutár vagyok. Nagyon sokáig csak biciklisfutás voltam, előtte meg könyvet árultam húsz évig. Mindig dolgoztam valamit, és mindig mellékesen voltam költő. A napom legnagyobb részében nem ezzel foglalkozom. De bizony biciklizés közben tényleg rengetegszer jut eszembe jó, van olyan is, hogy megállok és fölmondom a telefonomra, olyan is van, hogy beírom, sőt és olyan is, hogy rögtön megosztom. Tehát nem csak reggel történik ez, de jobbára reggel.
Amikor beleakadok egy-egy problémába, tehát valamit szeretnék elmondani, tudom, hogy el tudom mondani – jó, hát úgy képzelem, hogy el tudom mondani –, még mintát se keresek hozzá, nem keresem meg hozzá azt a költőt, aki ezt jól elmondta, és akkor megnézem, hogy ő hogy csinálta és akkor abból lesz valami. Na, hát ilyenkor van, hogy hetekig forog, és a lehető leghülyébb helyzetekben jutnak eszembe a jó dolgok, és mivel nekem a memóriám egyébként egy szita, minden kipotyog belőle – vagy rögtön leírom, vagy mondogatom magamban, mint egy mantrát, amíg le nem tudom írni. És akkor így el lehet képzelni azt a helyzetet, amikor például egy ilyen igazán jó ízű utánfutós forgalomban töltött fél órán keresztül mondom magamban ugyanazt a szövegrészletet, miközben arra figyelek, hogy lehetőleg ne üssenek el, és én se csináljak olyan helyzetet, amivel mást hozok kellemetlen helyzetbe, autósokat. Tehát ne öljem meg magam, magyarán. És akkor beérek az antikváriumba, és végre leírom. Aztán ránézek két nap múlva, és látom, hogy nem jó.
Ezek mindig reggel oldódnak meg. Nagyon tiszteletben tartjuk a párommal az egymás reggelét. Nem is ugyanabban a helyiségben vagyunk reggel, átbeszélünk egymáshoz, de ő a nappaliban ébredezik, ő nagyon nehezen ébred, egy hosszú folyamat az ébredése, én könnyebben ébredek, nekem az első két korty kávé után már kábé ugyanott van az agyam, mint ahol egyébként egész nap szokott lenni. A félálom nagyon sokszor, valahogy rendbe rakódik, elkerül bennem – vagy valaki jön végre és lediktálja, hogy azt hogy kéne. Lehet, hogy itt az egész dolgot nem én csinálom, én csak az írnok vagyok, van egy ilyen gondolatmenet.
» Ez a kötet Timi könyve. Ezt te írod. Ezek szerint ő lenne a múzsa?
Nagyon tiltakozna ez ellen. Ő nagyon földi ilyen szempontból, nagyon földközeli, két lábbal biztosan áll rajta, miközben egyébkén neki is megvannak a maga felhőcskéi. Nem igazán múzsa – ő nyitott meg. Ő nyitotta meg ezt az egészet. A Zoli közbeavatkozása, amikor a kezembe nyomta a könyvet… 2008-ban a Timi elkezdett egy blogot, ez a Könyvvizsgálók, amibe úgy viszonylag egész hamar belehúzott engem is, hogy akkor én is írjak azokról a könyvekről, amikről szeretnék. És ez nagyon megtetszett. Aztán jött az Ekultura, amiből egyszer csak az lett, hogy a Bárka színházban leültettek, hogy a kritikus úrnak ott a helye. Akkor éppen raktáros voltam egy könyves hálózatnál. Müpa Magazinba beválogatták cikkünket. Ezt végül is aztán azért számoltuk fel valamilyen értelemben – bár még most is vannak utórezgések –, mert közben jött a Napút, és itt egyre több olyan nagyon kellemes feladatom van, ami elviszi azt az időt, amit az Ekulturára szántam. De a Timi volt az egésznek a provokátora, mert ő hozta ezt az egész blogolást, ő teremti meg az összes olyan feltételt, aminek következtében én csinálhatom ezt a félig-meddig felelőtlen kamaszkort ötven évesen. Nem a múzsám, hanem az egésznek az alapja.
Egy gyönyörű dolog volt a tavalyi november. November 7-én voltam ötven éves. November 11-én elvettem feleségül, tizenhat év kitartó ostrom után. Minden évben megkértem a kezét, és most végre igent mondott. És 30-án megjelent a kötet. Nekem a tavalyi novemberem… kösz, kösz, kösz. Ha lesz még egy ilyen az életemben, az egy bónusz. A Timi az alapja ennek, nem a múzsája.
[Záró felolvasás].
Szintén képes. Ehhez is van egy sztorim. Pfliegel Bálint képe, amiről én azt hittem, hogy a Németh Kriszta képe. És amikor már a kötet összeállításának utolsó fázisában kértem el a nagyobb verziót a Németh Krisztától, akkor szólt rám a Kriszta, hogy bocs, nem én fotóztam. A lehető legbolondabban lett elkérve a Bálinttól, aki tüneményes módon adta. Ez egy lyukkamerás felvétel, nagyon morbid. Csak valahol, amikor én megláttam ezt a képet, így teljesen egyértelmű volt, hogy ez a kép, ez így a Kőrösi Zoli világa. Amiből az egész vers lett, ez két sor, ez a mottó: „Egy ember hatvanöt liternyi könnyet sír az élete során, ám egy alkalommal legfeljebb 28 csepp könnyet tud ejteni – mondja Kőrösi Zoli.”
[Felolvassa A férfi, aki a tengert és A nő, aki a tengert].
KILÉP/BELÉP
A bemutató után leül közénk beszélgetni, s elmondja, két hiba van a könyvben: egyrészt sehol sem szerepel benne, hogy a borító Stekovics Gáspár munkája (valaki említi, méltó vezeklés lenne kézzel beleírni mindegyik példányba a nevét) – illetve hogy egy vers ki lett cserélve a kötetben, viszont a tartalomjegyzékben nem lett átírva.
Valahogy belekeveredek ebbe a körbe, hallgatom a beszédeket s néha én is megszólalok, aztán egészen váratlanul Ecsédi Orsolya is a Réber László illusztrálta könyveket említi, ja igen, szinkronicitás. Csak mindig meglep.
Illusztráció: Kotász Rita és Hajós Eszter fényképfelvételei (2018)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: SZENVEDÉS-IRODALOM →
Kovács katáng Ferenc: A legvidámabb barakk kedvetlen lakói →
Csáji László Koppány kettős könyvbemutatója / Videófelvétel →
