A Prágai Tamás-díj 2018-as kitüntetettjei
A Prágai Tamás-díj 2018. évi kitüntetettje: Györgyi Csaba és Nagyatádi Horváth Tamás. A díjátadó ünnepségre január 30-án került sor a Nádor Teremben. A Mint két idegen, ill. a Szürkület versei című kötetek az ünnepi könyvhétre jelennek meg. Az est első felében az előző esztendei díjazott már elegáns könyvével mutatkozott be – Hegyi Zoltán Imre shizoo című verseskötete a karácsony előtti hetek eseménye lehetett.
* * *
Basa Viktor – „A végén mindenki lesz az ember”
Laudáció Györgyi Csaba Prágai Tamás-díjának átadása alkalmából
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Megtiszteltetés számomra, hogy az idei Prágai Tamás-díj átadása alkalmából Györgyi Csaba írói munkásságát méltathatom. Beszédemet egy személyes dologgal kezdem: 2011 januárjában, pontosan 7 évvel ezelőtt Györgyi Csabától kaptunk (feleségem és én) egy kis papírtégelyt. A doboz fedelén, kívül egy lélekablak látható (vagyis egy Györgyi Csaba által készített kisgrafika), a fedél belsejében pedig kézírással egy bibliai idézet: „Új eget és új földet várunk, ahol igazság lakik.” (2Pt 3,13). Ez lehetne mondanivalóm mottója.
Györgyi Csabát 25 évvel ezelőtt ismertem meg. Ma is látom első beszélgetéseink helyszíneit: a pesti Duna-partot a belvárosban, az ELTE bölcsészkarának régi épületét, a Bölcs Bagoly éttermet, a kollégiumi szobáinkat, a zsúfolt dél-budai buszokat, a kari olvasóterem labirintusra emlékeztető pincéjét. Közös témáink kezdetektől a nagy létkérdések voltak, az istenkeresés, az emberiség állapota, a szépség és a művészet mibenléte, illetve a természetfölötti tapasztalat. A beszélgetés közöttünk 25 éve zajlik, de közben átlényegült: a parttalan kollégiumi symposionok hosszú évek alatt agapévá szelídültek, peripatetikus bolyongásainkat jól járható, közös Út váltotta fel – évfolyamtársakból barátokká váltunk.
Mindezek alapján talán érthető, hogy elfogultság nélkül nehezen szólalhatok meg ezen az estén. Itt állok barátom mellett, örülök, hogy elismerésben részesül írói tevékenysége és örömmel mondok dicsérő szavakat művészetéről.
Györgyi Csaba 1972-ben született. Egy mezőföldi községből, Alapról származik. Iskoláit Székesfehérváron és Budapesten végezte, történelemtanári és hitoktatói oklevelet szerzett, jelenleg levéltáros Budapesten. Amióta ismerem ír, prózát is és verset is. Az évek során kibontakozott kezei között egy rövidműfaj, a nolla (rövid novella). A szerző által alkotott nolla szó olvasatomban összejátszatja a novella és a nulla szavakat, mellyel a szövegek végletes rövidségére, tömörségére, definitív, axiomatikus jellegére utal. A díjazott Mint két idegen című nollakötet a szerző első önálló publikációja lesz.
Györgyi Csaba a nollák mellett verseket is ír, kisgrafikákat (vagyis lélekablakokat) rajzol, történelmi témában cikkeket publikál, Manna Percek címen videóblogot készít. Mindez tanúskodik érzékeny, sok irányban fogékony egyéniségéről.
Az első jelző, ami a Mint két idegen című nollagyűjteményről eszembe jut, az az erkölcs. Az éthosz, mely görögül célra irányulást is jelent. Györgyi Csaba Valaha című nollájában konkrét megfogalmazást is nyer a gondolat: „a céltalanság erkölcstelen”. Írásainak – manapság talán nem szokványos módon – célja van, és ez tartást ad művészetének.
A kötet szövegei olyan valóságnak igyekeznek megnyilvánulási lehetőséget adni – az immanencián túli tapasztalatoknak –, melyről János apostol is csak nagyon szűkszavúan tudott nyilatkozni: „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk.” (1Jn 3,2). Az evangéliumi „mik leszünk” kérdés, és a föntebb idézett „új eget és új földet várunk” kijelentés rendkívül fantáziadús körüljárása, kibontása, illusztrálása Györgyi Csaba írásainak elsődleges szervezőelve és – nem mellesleg – egyedülálló irodalmi teljesítménye. Ahogy ő fogalmaz: „folyton a lét fogalma körül matatok” (Nyelv és seb). A kötet metafizikai igénye valóban egyetlen nollában sem csillapul, a szerző képes az érvényes megnyilatkozás új és új szemszögeit szövegenként újra megtalálni és fönn is tartani – ezt a magaslatot pedig a nollák esztétikai minősége is követni tudja.
A Sima c. darabban ezt olvashatjuk: „semminek a mását” keresem mindenhol – a semminek, vagyis Istennek, aki ebben a világban semmihez sem hasonlítható, és a mását, vagyis az embert, aki Isten képmásaként létezik a Teremtés könyve szerint. (Istenről nem megbotránkoztató azt mondani, hogy semmi. Az ateizmussal korántsem vádolható Pilinszky Jánosnak van egy hasonló tétele: „A világ létezik, rossz és irreális. Isten nem létezik, jó és reális.”)
A nollák tehát az embert keresik, de sajátos létmódban, mely létmód a halál pontjában képződik. Ezért a kötet történeteinek szinte állandó kristályosodási pontja a halál ténye: „Te mit csinálsz létvégén?” teszi föl például az Origami című nolla mindannyiunknak a kérdést. Györgyi Csaba írásai segítségével a halál küszöbéről kísérletet tehetünk átnézni valahová, mintegy ablakon, hogy előtűnhessen a „személy alapformája” (Elfér c. nolla), vagyis a halhatatlan lélek, és annak természetes közege, az örökkévalóság, „a tökéletesen álló helyzetig pörgetett lét” (Ősi). Györgyi Csaba írásai rendkívül szellemesen teljesítik ezen vállalásukat.
Az idő linearitása a nollákban felborul: „Amikor már az idő sem talált rajta fogást, elindulhatott hátrafelé az időben.” (Fókusz). Az időntúli lét ben álló ember leírása során az elbeszélések emlékezetes, eredeti és paradox tételekhez jutnak el: „Nem vagy sehol, még messze sem.” (Látod), „a vagyok és a most ugyanaz (…) az én semmi, sehol, semmikor” (Ius), „vedd tudomásul, hogy szélesen elterülő, gyönyörű folyamat vagy” (Hogyan lett), „Él minden, a halott most én vagyok. Semmi különös, csak öregszik alattam a város.” (Archivár), „csillagvilágok síklapjain (…) vonalat húz maga után egy hosszú élet” (Vár valakit).
A leírtakból következően Györgyi Csabánál a halál csak ritkán félelmetes, inkább felemelő és ismeretlen, izgalmas és reménnyel teli. Művészetének halálfogalma egyedülálló, szenteket és misztikusokat idéz: „Ha valaki megfelelő távolságot tart az eszméktől és a holt testektől, minden rendben lesz. Igazából már most minden rendben van.” – hívja elő a Megfelelő távolság című nolla az angol misztikus, Norwichi Julianna mondását: „all shall be well”, vagyis „minden rendben lesz”.
A halálban beálló, mozdulatlan, az időt elejétől végégig áttekinteni képes szellemi létforma megragadási kísérletei során hasonló dolgok történnek Györgyi Csaba szövegeiben, mint a négydimenziós testek háromdimenziós vetületét ábrázoló természettudományos ábrákon: „szépen egymásra fényképeződik minden” (Városi tánc). Ezek a hipertesteket ábrázoló fizikai modellek, bár mozdulatlan testeket ábrázolnak, paradox módon mégis mozgóképek, hiszen a negyedik dimenzióban létezők háromdimenziós ábrázolása nem tudja az idő totalitását egyetlen pillanatban megragadni, ezért az alakzat folyton át- és visszaalakul önmaga megszámlálhatatlan mennyiségű időbeli stációjába. A nollákban hasonló okokból folyamatos átalakulások, átváltozások, egymásra vetülések zajlanak.
Az élettelenek átlelkesülése, természeti jelenségek megszemélyesítése, allegorikus alakok felbukkanása, emberi szereplők szellemi létformába való átlépése, illetve ezeknek érzékletes leírási kísérletei predesztinálják a metaforikus nyelvhasználatot. A szóképek közül kiemelkedően fontos a megszemélyesítések jelenléte: „Hirtelen arca lesz mindennek, a vég így jön el.” (Origami), mert a megszemélyesítés a világgal szembeni, illetve a világ által tanúsított jóindulat közös jelévé képes válni. A filozófiailag is rendkívül precíz tételek mellett megjelenő metaforikusság, illetve az elbeszélések lineáris idejének megbomlása okozza, hogy ezek a kiindulásuknál prózainak intencionált szövegek újra és újra átlírizálódnak, és a nollák világa próza és líra közötti feszültségben oszcillál. Ennek is köszönhető a szövegek eredeti, mással össze nem téveszthető izgalmas hangja.
Györgyi Csaba írásai több, általános jellemvonásukkal is felidézik Pilinszky János gondolatait az evangéliumi esztétikáról. Tévedés ne essék, nem írói stílusuk hasonlóságára gondolok, sokkal inkább alkotói alapállásuk, illetve szövegeik valóságvonatkozása cseng egybe. Pilinszky szerint a nagy művész hiperrealista, vagyis meglátja a tények mögött a valóságot. Másrészt az alkotás egyik kiemelt közege a halál pillanata, mint a hiperrealitás megpillantásának kivételes lehetősége. Harmadrészt azt is tudjuk tőle, hogy a minden nagy mű mélyén gurul, mint egy vasgolyó, hogy mi (emberek) mindannyian egyek vagyunk.
Úgy érzem, Györgyi Csaba írásai ezen szempontok szerint benne állnak a Pilinszky János által evangéliuminak nevezett esztétikai hagyományban. Ez pedig elévülhetetlen, a kordivatoktól független érdem, és a föntebb említett erkölcsi tartással, a halált átlényegítő, páratlanul reményteljes attitűddel megírt kötetet mindenképp méltóvá teszi a Prágai Tamás-díj elnyerésére. Györgyi Csabának szívből gratulálok!
* * *
Jász Csendes Toll Attila: Az egészet akarni
LAUDÁCIÓ. Nagyatádi Horváth Tamás és könyve
Nagyatádi Horváth Tamás végre megkapja, ami neki jár. Megszületik végre költői lényének teste, hamarosan megjelenik első verseskönyve. A könyvtest is jól jár, megkapja méltó szerzőjét, kiérlelten, nem elhamarkodottan. Megérdemlik egymást. Ezt mi sem dokumentálja jobban, mint hogy megkapta a Prágai Tamás-díjat leendő kötetére. Prágai Tamás úgyis annyi hiányt hagyott maga után, hogy azt évente minimum egy díjjal kell tömködni befelé. És mivel Tamás remek szerző és ember volt, nem mindegy kik kapják a róla elnevezett díjat. Jó arról beszélni, ha valaki megérdemel valamit. És azt meg is kapja. Mai világunkban ez már kisebb fajta csoda.
Mi érdekel ebben a költészetben? Mitől érdekes. Értékes. Attól, hogy amit lát, azt láttatni is tudja. A fagyos téli erdőben neszező őzeket. Sok hallgatással ismerősnek tűnő vidék, de mégsem. És éppen ettől kezd érdekelni. Egészen mást lát bele a hasonló élményű tájba, mint én, aki nagyjából hasonló vidéken élek. Víziója van. És ez komoly. Egy nem könnyű sors rajzolódik elénk. Nem tűnik fikciónak, hitelesen szól. És mégsem nyomasztó, szépen mondja el, higgadtan, a valót.
Saját bejáratú világa van Nagyatádi Horváth Tamásnak. Ezt a birodalmat régóta térképezgeti már föl magának, járja oda és vissza örök témáit, saját maga által kigyúrt ösvényein. A megjelenés előtt álló kötetből ez már pontosan látszik. Nagyon szeretem, ha valakinek saját útja van, nem a leaszfaltozott országúton sétafikál elegánsan. Így marad számára a felfedezés öröme és küzdelme. Nemes és fáradtságos. De hát senki nem kényszeríti rá, csak saját maga. Senkinek nem tartozik elszámolással. Amíg közzé nem teszi küzdelmei katalógusát, eredményeivel és kudarcaival egyaránt. Ez a hosszabb és nehezebb út, ami azért jóval szebb, ha. De már nincs ha, figyeljünk csak, mert lassan megérkezik hozzánk a hajnali ösvényen, hóna alatt friss kötete lesz. Megáll, előveszi, beleolvas:
“Már ha lehetőség lenne rá, mondod,
sem nyúlnál a világ vérző sebébe.”
És igaza van a Tamás-díjas költőnek. Ahogy a díj névadó költőjének is:
„Fényt kap, mint egy fehér tüll,
egyszerre minden részlet.
Viszi, viszi az egészet.”
Ahogy Prágai Tamás írta, csak az egészet érdemes vinni! Nagyatádi Horváth Tamás egész költészetét mantraszerűen kell olvasni, egymás után a verseket, mert lassan nyílnak csak meg, lassan engednek magukhoz. Nem is mindig érteni, miről szól a szinte narratív négysorosok hömpölygése. Aztán megnyílik, és érthető lesz az is, aminek talán nem is kéne. De hát ilyen a vers.
Végül nem is kívánhatunk mást a díjazott költőnek, amit ő maga:
„Tarts ki még, szépséges vándor…”
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvételei (2018)
Ezek is érdekelhetik!
Haikuest / Tájékoztató →
Rövidesen megjelenik a Napút 2020/02. száma! →
Toót-Holló Tamás Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült →
