Kamocsay Ildikó: Navarrai Blanka
Sok éve már, hogy lefordítottam Maurice Druonnak Az országvesztő című történelmi regényét, amelynek egy mellékesen odavetett mondata azután nem hagyott nyugodni. A megjegyzés egy fantasztikus sorsú navarrai hercegkisasszony, a XIV. században élt Navarrai Blanka „karriertörténetét” summázza, akinek tizenkilenc évesen, egy év leforgása alatt, egy teljes élethez elegendő testi és szellemi tapasztalásban volt része. Ezt az életsűrítményt valamiért nagyon izgalmasnak és modernnek találtam…
A nagyhatalmú, már özvegy navarrai királynő védőszárnyai alatt Blanka teljes védettségben élt, az Európa-szerte dúló pestisjárványról szóló hírek sem zavarhatták meg lelkének békéjét, s a nagy szerelemről szőtt szűzi ábrándjait. A pestis elragadja a homoszexuális kalandjairól hírhedt francia trónörökös, Normandiai János feleségét, s a kiszemelt új hitves – Navarrai Blanka. Amire a jegyespár Párizsba ér, a regnáló francia király, az ötvenhat éves VI. Fülöp felesége is a járvány áldozata lesz. A király szenvedélyesen beleszeret jövendő menyébe, elragadja a fiától, és ő veszi feleségül – Blanka tehát szinte egyik pillanatról a másikra Franciaország királynéja lesz. A király testi vágya csillapíthatatlan, az idősödő férfi utolsó lángolása olyan emésztő, hogy hathónapos túlfűtött házasélet után Valois Fülöp a szó szoros értelmében belehal a szerelembe, s Blanka, már áldott állapotban, visszatér Navarrába, ahol az élete ott folytatódik, ahol egy éve abbamaradt: a tiszta, nagy szerelemről szőtt ábrándnál.
(regényrészlet)
A trónörökös, miután Fontainebleau-ban észrevette, milyen élvezetesnek találja Blanka de la Cerda ironikus beszédmódját, maga is hasonlóval próbálkozott, s bár tanítómesterének nyomába sem ért, korábbi sivár fordulatai után ügyetlen próbálkozásai is üdítően hatottak.
– A ceremóniamesterek egy kaptafára készülnek… – mondta jegyesének, a Spanyoltól ellesett gunyoros mosoly kíséretében. – Kitalálod-e, mi lesz bemutatásod helyszíne? A kápolna!
Az alapterületét és magasságát tekintve is a világ leghatalmasabb kápolnáját, a felséges Sainte-Chapelle-t, melynek a Föld minden tájáról építészek jártak a csodájára, IX. Lajos emeltette a keresztes hadjárat során megvásárolt szent töviskorona számára. Alsó szintjén az udvari méltóságok vehettek részt a szertartásokon, a felső pedig, amely közvetlen összeköttetésben állt a palotával, a királynak és kíséretének magánkápolnája volt.
Blanka borzongató kíváncsisággal várta a királynéval való találkozást, mint aki abban a nem mindennapi élményben részesül, hogy személyes ismeretséget köthet a Sátánnal. Ám a kápolnában az uralkodó egyedül várt rájuk. Blanka kíváncsisága nyomban tárgyat váltott, s már csak azt firtatta, miként tűnhet óriásnak a király abban a hatalmas térben, amely minden eleven lényt kész volt hangyává zsugorítani. A kápolnának nem voltak falai, a csillag ragyogású ablakok hatalmas ölelésében lebegni látszott Ég és Föld között.
– Felséges atyám – mondta János –, íme a jegyesem, Blanka hercegnő!
Fülöp hosszú másodpercekig átható tekintettel nézte Blankát, épp, mint az ecetmester Orléans-ban, majd hozzá lépett, s két keze közé fogva az arcát, mélyen a szemébe nézett.
– De szép vagy, kicsim… – mormolta.
Az atyáskodás ezúttal helyénvaló volt. Blanka tudta, hogy a királynak nincsen leánya, a királyi leánygyermekek csecsemőkorban mind meghaltak. Bizalommal eltelve nézett föl az emberkolosszusra, akiben – a fontainebleau-i hiú reménykedés után – most talán valóban apára lelhet.
Fülöp szakálla már őszbe vegyült, ám arcát nem rútította el parányi ráncok sokasága, mint általában az öregemberekét, csupán néhány vonása mélyült el, s vált oly élessé, mintha egy szobrász vésője hagyta volna rajta a nyomát.
– Felséges anyám nem óhajtott megjelenni? – kérdezte a trónörökös.
– Óhajtani óhajtott… – mondta Fülöp talányos mosollyal.
Legyintett, majd ugyanezen kézmozdulat folytatásaként elbocsájtólag intett.
– Nekem van még egy kis beszédem az Úristennel.
A palota légköre viharos hirtelenséggel megváltozott. Fojtott izgalom ülte meg a szobákat s termeket, a palota népe, az uraktól a legszerényebb szolgálattevőkig, örömteli várakozásban égett, a lesütött pillák alól ki-kivillantak a még titkolt boldogság tűznyelvei, mintha kivételesen úr és szolga együtt készült volna valami sohasem látott, hatalmas ünnepségre. Időbe tellett, amíg a félbe hagyott gesztusok s az elsuttogott szavak mozaikdarabkáiból a kívülálló szeme előtt is összeállt a kép, s rácsodálkozhatott a generális öröm kiváltó okára.
Sánta Johanna a halálán van!
Blanka félrevonta Milát.
– Te csináltál vele valamit…?
– Dehogy, Felség! A pestis.
Amint a gonosz királyné lehunyta szemét, a járvány egy csapásra csillapodni látszott. Az ispotályok lassan kiürültek, s már nem érkeztek hírek újabb megbetegedésekről, mintha a dögvész csakis azért tombolt volna, hogy a Gonosznak e földi megtestesülését leterítse.
De la Cerda Párizsba érkezett, nem tudni, azért-e, mert immár sem a királyné, sem a pestis nem fenyegette, vagy mert a trónörökös hiányát nem bírta tovább elviselni.
János már nem igyekezett távol tartani jegyesét a kedvesétől, egyre több időt töltöttek hármasban, bár az együttlétekben a trónörökös nem sok örömét lelhette. A Spanyol szándékosan barátja érdeklődési körétől távol eső, filozofikus témákra terelte a szót, bátortalan s sohasem helyénvaló megjegyzéseit gúnyos hahotával honorálta, s Blanka egyre kevésbé értette, miért hajlandó János ismételten kitenni magát ennek a megpróbáltatásnak.
Hármasban beszélgettek akkor is, amikor váratlanul megjelent Mila. Ha a hercegnő jegyese társaságában volt, a komorna sohasem mutatkozott. Blanka szívét jégpáncélba vonta a balsejtelem, hogy Mila olyan hírt hozott, amelyet négyszemközt nem mer közölni, s kivételesen az urak segítségére számít.
– A dada megbetegedett… Felség.
– Mi baja? – akarta kérdezni Blanka, de csak a szája mozgott, hang nem jött ki a torkán.
Mila lehajtotta a fejét, s nem válaszolt.
Blanka felsikoltott:
– Nem!!
Felpattant karosszékéből, s nekiiramodott. Mila utána vetette magát, erős keze úgy kattant a csuklóján, akár egy bilincs.
– Nem mehet oda!
– Látnom kell!
– Jó – mondta Mila rövid gondolkodás után. – Elintézem. Itt várjon!
A jegyeséhez vezette a hercegnőt, s addig nem engedte el, amíg a csuklójára nem fonta a magáé helyén János kezét.
– Erősen fogja, amíg visszajövök!
– De hiszen… a járványnak vége… – motyogta Blanka.
A Spanyol megfogta a hercegnő szabad kezét.
– Még nem egészen.
A két férfi olyan együttérzésről tett tanúságot, amilyenre általában a nők képesek.
Mila visszaérkezett. Selyemkendőt kötött a hercegnő arca elé, amely orrát és száját befedte, majd testét bársony lepelbe burkolta, azután a karjába kapta, s termek és szobák előre kitárt ajtaján át lépdelt vele, nyomában a Spanyollal és János herceggel, a Margaux szobája előtti terem ajtajáig.
A távolból kivehetetlen volt a dada arca, csak szétterülő haja rajzolódott ki élesen a fehér párnán.
– Vigyél közelebb! – esdekelt Blanka.
– Semmiképp! – mondta Mila.
A mögöttük álló férfiak visszhangozták szavát:
– Semmiképp!
– Semmiképp!
De Durazzo tanácsos az ágy mellett ült, arcát kezébe rejtette, vállát messziről is jól láthatóan rázta a zokogás.
A kápolnában tervezett esküvői ceremónia főpróbájára megérkezett a reimsi érsek. A Sainte Chapelle-ben szolgálatot teljesítő papok, valamint számos udvari méltóság és dáma elfoglalta kijelölt helyét. János hercegnek és jegyesének nem a palotából vezető folyosón át, hanem az oltárral szemben elhelyezkedő ajtón kellett a kápolnába lépnie.
A bonyolult szertartást szakavatottan vezénylő érseket egyszerre mintha rosszullét fogta volna el. A keze remegett, korábban ércesen csengő hangja el-elfúlt, megkezdett mondatai félbe maradtak. Blanka kérdőn a jegyesére nézett. János tekintete a palotához vezető oldalajtó felé fordult, mely előtt a hívatlanul betoppanó de la Cerda állt.
A felháborodás zökkentette ki a kerékvágásból az érseket, amiért a fajtalan szerető jelenlétével megszentségteleníti a szertartást?
János tekintete visszafordult az érsek felé, arcán a győztes diadalmas mosolya tündökölt. Az érsek belevörösödött a megaláztatásba, egy pillanatra lehunyta a szemét, s amikor újra kinyitotta, gyűlöletének kénköves lángjai nyaldosták vetélytársát. Blanka az oldalajtó felé pillantott. A Spanyol eltűnt.
A ceremónia folytatódott, ám alig egy perc múlva ismét félbe szakadt. Minden tekintet az oldalajtó felé fordult, amelyen át most a király lépett a kápolnába.
– Parancsolja felséged, hogy elölről kezdjük? – kérdezte az érsek.
Fülöp nemet intett.
A kórus következett.
A király elhagyta a kápolnát.
A ceremónia végeztével az udvarmester bejelentette, hogy Blanka hercegnőt audiencián fogadja Fülöp király.
– Engem is? – kérdezte János.
– Nem, nagyuram. Csak a hercegnőt.
Blankának arra sem maradt ideje, hogy bókoljon, mert amint a király hatalmas szobájának ajtaját betették mögötte, Fülöp szorosan elébe állt, s megkérdezte:
– Nem szeretnél máris királyné lenni, Blanka?
– Isten őrizzen, Felség! Azt kívánom, hogy Felséged még sok-sok éven át ragyogjon a trónján!
– Nos… – A király elmosolyodott. –… én sem úgy képzeltem, hogy már holnap sírba szállok.
Többet nem szólt. Némán várta a választ iménti kérdésére.
Blanka arcát lassan elöntötte a pír.
– A trónörökös jegyese vagyok…
– Nem adlak oda az elfajzott, korcs fiamnak. Az enyém leszel, kicsi babám! Az enyém!
Illusztráció: Olite vára Navarrában
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
