Erdélyi István: Cvetelin Sztepanov – Vallások a pogány Bulgáriában
Könyvismertetés
2017 nyarán jelent meg Bulgáriában a jeles történész, kulturulógus könyve, rövid angol kivonattal. (Egyébként ő volt az egyike a két szerzőnek, aki a Nagyszentmiklósi Kincsről Szófiában, 2016-ban, bolgár nyelven megjelent tanulmánykötetemhez az elő-, illetve utószót írta.)
A kötetet a Paradigma kiadó adta ki. Terjedelme 257 oldalnyi. Kevéssé illusztrált, mindössze 33 képoldallal.
Fejezetei:
I. Paradigmák, azaz koreszmények.
II. Indoeurópai és indoiráni koreszmény, példák.
III. Nem teljesen hiteles thrák koreszmény.
IV. Bolgárok és a keresztény tanítás 632/35 egészen 864-ig.
Lehetséges megoldások.
Szakirodalomjegyzék.
A balkáni bolgárok története rendkívül bonyolult. Nyugat-Szibériából hosszas vándorlás után jöttek át Európába, 463-ban. (Az ősi magyar-protobolgár nyelvi kapcsolatok igen jelentősek voltak, erre nyelvünkben számos szó utal.) Nagy-Bolgároroszág a Kaukázus előterében Phanagoria székhellyel jött létre, és egyik csoportjuk az alánokkal is szomszédságban állt. Miután a volgai bolgárok országát, melynek székvárosa Bolgary volt, a velük szomszédos kazárok 669-ben felszámolták, népük szétszéledt ugyan, de nem jelentéktelen része ott maradt a Volgánál. A többi, 670-ben, Aszparuh kán vezetésével a Dunához vándorolt át. (Még őseink maradékát és az őshazát kereső Julianus barát is találkozott a folyó jobb partján bolgárokkal.) A nép nagyobbik része elvándorolt a Duna deltájához. Ott kétfelé szakadva, egyik részük észak-nyugat felé indult el, legészakibb csoportjuk, az ún. eszegel vagy eszkil bolgárok egészen a Marosig hatoltak, sőt még feljebb, a mai Gyulafehérvárig. (Valószínűleg még a székelyek neve is ebből a népnév-részből származik.)
A bolgárok Európában maradt leszármazottai a csuvasok (csavasok). A mai Oroszország területén élnek, lélekszámuk alig múlja felül a nyolcszázezret.
Cv. Sztepanov kötetében, címének megfelelően, természetesen jelentős helyet kapott a kereszténység előtti hitvilág taglalása, így például az ősi indiai Mitra-, latinosan Mithrasz-kultuszé, mely istenséget a kereszténység hitvallói közül egyesek Jézus előképének is tekintenek, hiszen december 24.-e (!) volt az ünnepe a római kori – a mai Bulgáriával nagyjából egybeeső – provinciában, Moesiában is. Cv. Sztepanov kötete 20-22. sz. képein közli a Mithrasszal összefüggő ábrázolásokat, valamint szól a tengrizmusról és a zoroasztrizmusról is. Nem valószínű, hogy a Zoroaszter prófétáról elnevezett ó-iráni zoroasztrizmus Krisztus előtti hitvilága eljutott a bolgárok őseihez. A jóval későbbi tengrizmus viszont már eljuthatott hozzájuk, Tengri ugyanis ősi török elnevezés, az Ég, vagy az Ég istene értelemben volt használatos.
A 820-as évektől kezdve a mai Dél-Bulgária területén igen fontos esemény volt a kereszténység felvétele. A balkáni új hazájukban fővárosuk Pliszka lett, és maradt is a 9. századig, amikor átkerült Preszlávba. Eredeti ősi török gyökerű nyelvük lassan, de visszavonhatatlanul szlávvá változott, hiszen már a velük szomszédos avaroknál is elkezdődött az elszlávosodás (az utolsó avar kagánt Theodor néven keresztelték meg a frankok Achenben), náluk pedig ez a folyamat proto-szerb és más helybeli vagy velük szomszédos népek hatására ment végbe. Honfoglalóink 894-895 között, a bizánci-bolgár háború idejében, Preszlávot is elfoglalták egy időre, de a bolgár uralkodó akkor, békét kötve a bizánciakkal és egyúttal a besenyőkkel szövetkezve, elűzte őseinket. Ezt megelőzően, 827-től bolgár püspökség és kolostor létesült a Szerémségben. Csongrád várának neve (Csornigrád) is bolgár eredetű. Erdélyben pedig az antik Apulum, azaz a későbbi Alba Iulia, a fentebb már említett Gyulafehérvár volt a központi helyük, a Maros völgyében (ahol Radu Heitel román régész 1968-1970 között ásatott, s feltárta egy korai keresztény kápolna maradványait.)
A kereszténység szélesebb körű felvétele a bolgároknál a még pogány Omurtag kán fiának a halála, tehát 860 után indulhatott csak meg. A Haemus hegységtől délre viszont már 809 után éltek keresztény bolgárok. A kereszténység náluk oly mélyen gyökeret vert, hogy még a magyarországinál jóval hosszabb idejű oszmán török uralom idején is megmaradt. Bulgária csak 1887-88-ban vált ismét önálló állammá – területén ma is laknak oszmán török eredetű mohamedán csoportok.
A kötetnek számunkra külön is érdekes részlete a bécsi Kunsthistorisches Museumban őrzött Nagyszentmiklósi Aranykinccsel kapcsolatos. Kötete 239. oldalán Cv. Sztepanov a kincs négy darabjának képét is közli. Ezek az edények a 8. század második felére keltezhetők, a „gyűjtelékes” jellegű aranykincsben. Mint ismeretes, a kincs ránk maradt 23 darabja közül 22-őn vannak rovásjelek, de a mai Bulgáriában, Várna közelében, azonkívül Pliszkában és Madarában, valamint a Béla és Gözeken közötti sánc egyik kőtömbjén is találhatók rovásfeliratok. Ezeket többek között Fehér Géza közölte, valamint Borisz Szimeonov docens tanulmányozta behatóan, és adta is közre őket az Огни Болгарии 1982. évi 1. számában, azt állítva, hogy Aszparuh kán idejéből származnak. (A szerkesztő, Fehér Gézára utalva, az avar eredet mellett teszi le a voksát.)
Bálint Csanád a Nagyszentmiklósi Kincsről szóló, magyarul 2004-ben, majd rövidesen Budapesten németül is kiadott tanulmánykötetében vitatja a bolgár kapcsolatot, s a kincset csupán az avarokkal rokonítja. Cv. Sztepanov viszont hasonlóságot lát az egyik edényen, a 2. számún lévő lovasábrázolás és a mádarai hatalmas szikladombormű között.
Ismertetésem írása közben ismét kezembe vettem Giesswein Sándor rk. pap és politikus 1907-ben, Budapesten megjelent, mára meglehetősen elfeledett kötetét, melynek címe: „Társadalmi problémák és keresztény világnézet”, és több olyan gondolatot is felfedeztem benne, amely Cv. Sztepanov kötetében is felbukkan.
Örvendetes az is, hogy a szerző utal Fehér Géza magyar régész (aki a magyarországi deportálások idején Bulgáriában élte át sikeresen a vészkorszakot) 1931-ben Budapesten megjelent, „A bolgár-török műveltség emlékei” című kötetére. Magam még személyesen is eszmét cserélhettem Fehér Gézával a bolgárok régi emlékeiről, 1954-55-ben, a Magyar Nemzeti Múzeumban, ahol élete alkonyán is sikeresen működött. (Fiából is történész lett, ifjabb Fehér Géza, aki szintén a Magyar Nemzeti Múzeumban dolgozott).
A pogányként a Balkánra érkezett bolgárok koraközépkori vallásának felderítése terén Cv. Sztepanov kötete úttörő munka – érdemes lenne magyarul is megjelentetni.
* Ismertetésem megírásában segítségemre volt Benkő Mihály történész.
Illusztráció: Kőerdő Bulgáriában (vilagutazo.blog.hu)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
