Virginia Sol: Pillanat zsivány
Ahogy emez felnéz a magányos épületre, szemében szikrája gyúl a tető lángjának. Fénylő szemmel követi pajkos, vörös lánggyerekek miként fogócskáznak keresztül a nyergen anyjuk, a királynő szoknyája alatt. Ez itt szalad fel, az ott botlik el, pattogó ricsajuk ragyogva teríti be a födémet, mely oly izzón nyújtózkodik most az égbe, mintha csak csillaggá kívánkozna válni.
Sistereg a gyönyörű fényjáték az éjszakában, még a Nap is megirigyelhetné hatalmas vörös palástját. Kígyót megszégyenítve táncol kecses alakja, hol itt, hol ott csap fel gőgösen felfújva magát, amíg szuszból kifogyva nyugovóra nem tér, a Föld ölére hajtva fáradt koromfejét.
Emez leül ekkor, s a királynőből maradt fekete halmon nyugtatja szemét. Milyen vad volt, milyen élveteg, csak úgy izzott hullámzó ruhája körül a levegő, s most úgy hever a porban, mint a szende vályogház, melyet táncra csábított. Csupasz halál halom. Ez maradt belőlük. Pillantása markára vándorol, még benne a doboz gyufa, melyből gyilkos életet lehelt. Fejében az emlék; vörös ruha, sipító gerendák reccsenése, percegő bútorok, fullasztó, szürke álomköd. Valakinek otthona lehetett egykor, s lehetett volna még éveken át. S ő egy éjszakán át tartó mámorrá zúzta ezt…
Emez felnéz a magányos épületre, s a szemében gyúlni készülő szikrát, még idő előtt eloltja. Zsebre teszi a gyufás skatulyát, hogy az alvó királynőt fel ne ébressze, s mint ki éppen megébredt, zavaros tekintettel tova siet az épülettől.
Az utca túloldalán kisdiákok kergetőznek. Ki kisebb, ki nagyobbacska. Ennek poros cipő lóg a lábán, amannak újonnan vett lábbelije fakul már. Emez egy kőre ül, és figyeli őket. Vézna kisfiú huppan el a földön, s mint egy riadt kisállat, kiáltozva kapálózik. Ruhácskája csupa kosz már, otthon ezért szidást kaphat. Hanem most kisebb gondja is nagyobb ennél. Két suhanc lábától fogva felemeli, mintha zsákot ráznának. Gúnyos kacajuk lóg a levegőben, elfedi a gyereksírást. Közel menni senki nem mer, mintha nem is látnának, pedig messzire hallik már a fiúcska kétségbeesett zsivaja.
Emennek düh lobban a szemében, s felpattan a kőről. Egyenest fejjel megy a falnak. Zsákfiúcska a földön köt ki újfent, mikor a két suhancnak bokája bicsaklik, s térdre rogyik.
A kisdiákok szertefutnak, mihelyst emez itt kötelet fon a másik kettő nyakába. Nem ingerli már nevetés a rekeszizmukat, sajnálkozó hangfoszlányaik cincognak, mint farka taposott rágcsálók. Mintha már kaparnák is a talajt maguk alatt; elégedettség húzódik keresztül az arcán, nézve őket, hanem a szórakozásnak itt nincs vége.
Átveti egyikük kötelét a fa vastagabbik ágán, s mintha csak harangot kondítana, jó erővel meghúzza. Fehér hullám csap le a földön maradt félre, s kis híján elájul, ahogy amaz ott a fa alatt ráemeli tekintetét, miközben kezében a kötél, minek végén még rúgkapál a szerencsétlen, mint partra rántott hal. Percekbe telik még, noha nem sokba, míg a mocorgása abbamarad, s úgy lóg már ott a fán, mintha karácsonyi dísz lenne csupán.
A földön maradt meg könyörgőre fogja, ha nem muszáj, ne végezze úgy, mint a társa. Esdeklésére apró mosoly rándul emez szája szélében, s szemei megbocsátást tükröznek. Léptei távolodni kezdenek, hátra hagyva kezének nyomát odafönn a fán, ám mihelyst eléri fülét a megkönnyebbülés sóhaja, keze kést ránt, s a penge új tokjának egy koponyát választ…
Emez felriad a kövön ülve. Fejében a kósza képek; láb alól eltenni azt a kettőt hidegvérrel… életen át kínzó mámor csöppnyi értelemmel.
A fiúcska még mindig jajveszékel, pedig két támadója ráunt már a hangjára. Emez morogva legyint egyet. Fölkelve még felé néz, aztán tovább indul. Keze zsebében: jobbra gyufát, balra kést markol.
Illusztráció: Johana Trayanova fényképfelvétele (2016)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
