Marno János: Poe(ma)
hommage
Pufók arcomat az égnek fordítva
diadalmasan lobogtatok egy
sült libacombot. A napokban
múlhattam hét. A liba nem, de a comb
halál biztos. Kevesen látnak bele
az idő veséjébe úgy, mint én –
habár én is mire megyek vele?
Nem fogok talán felnőni, feljebb az
összes felnőttnél, akik mindenféle
sületlenségekkel próbálnak ma még
megetetni naponta? Engem, aki
betegesen kényes vagyok minden
falatra? Betegágyamat nyomva egy
nap hirtelen megnyúlok, és az első
alkalommal beverem a fejem
a villamos mennyezetébe. Vagy ha
abba azért nem is, a kapaszkodó
szíjakat csúszkáltató rúdba igen
durván sikerül bevernem, a szem-
öldökömmel, anyám észre sem veszi
persze. Minden alkalmat megragad rá,
hogy elvegyülhessen, beleveszhessen
a tömegbe. Főzni sem hajlandó rám,
de nem baj, eljön a nap még és hozzá
a szabadtér, ahol őt fogom nyersen
széttépni és meglobogtatni, mint egy
pulykaszárnyat, mielőtt nyársra húzom
a combját és a mellét, a tarkóját
s a farát átdöfve. Majd alszom egyet
a hamvadó tűz mellé dőlve, reggel
pedig eltűzök a régi tanyára,
ahol a kutya sem ismer rám, anyám a
legkevésbé, hacsak elő nem kerül
a régi, rózsaszín rámájú, ovális
tükre.
Illusztráció: Rántott comb (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
