Kádár Sára Hajnalka: Egy erdélyi faluban, az 1960-as években
Anyai nagyapám
Anyai nagyapám jóval elhagyta a nyolcvanat, amikor észrevettük, hogy nincs vele rendben valami. Hosszú deszkapalánk mellett kellett eljönnie hozzánk a falu másik szegletéből ebédelni. Az utca sarkán apókám szétnézett, s ha úgy vélte, hogy senki sem látja, botjával megkoppantotta a kerítést. Egetverő ugatással válaszolt Bubika, a fekete korcskutya. Nagyapám két-három lépés után ismét megkopogtatta a kerítést. Nagy örömét lelte a kutya bosszantásában. Nem szóltunk neki soha, hadd örüljön, no meg Bubikának sem ártott az ugatás. Kicsi bornyúnk született, mindenki kedvencévé vált, zöldet nem ehetett még, de majszolgatta, ha elébe került. Egyik nap észrevette anyám az ablakból, amint nagyapám két szál zsenge török búzakocsányt hozott, óvatosan szétnézett a kapunál, s uzsgyi, vitte is a bocinak. Mire anyám utolérte már evésre biztatta a kicsi állatot. Hiába dorgálta meg őt, rá sem hederített, hordta a zöldet rendületlenül, mint a szófogadatlan gyermek. Ráhagytuk, csupán akkor vettük el a kicsi állat elől a zöldet, miután kiosont nagyapám az istállóból.
Gyakran eljárt a helyi fodrászatba borotváltatni – mindig gondja volt a külsejére –, és egyszer elmesélte nekünk, hogy szegény kisasszonyok lyukas tetejű épületben dolgoznak.
– Modern épület az, apám, nem lehet! – szólt anyám.
– Eridj, eridj, láttam!
– Mit látott nagytata? – kérdeztem.
– Hát foghíjas a tető, belátszik az ég – válaszolta.
Csak bámultunk, mint bornyú az új kapura. Miről beszélhet nagyapó? Hát persze! A neonlámpák fényét vélte bekandikáló égnek! Hiába magyaráztuk neki, hogy az neon égő, nem lehetett eltéríteni a véleményétől. Ez már a technika túl nagy újdonsága volt számára.
Egyik nap aztán betelt a pohár! Nagyapám hosszú alsónadrágban érkezett hozzánk. Igaz, szép sötétzöld színű düftinből készült, de mégiscsak alsó. Anyám összecsapta a kezét.
– Apám, maga így jött végig a falun?
– Igen, nézd meg, milyen szép, puha nadrágot találtam – mondta gyerekes dicsekvéssel.
– De ez alsónadrág, apám! – szörnyülködött anyám.
Nagyapámat azonban nem tudta kibillenteni abbéli meggyőződéséből, hogy az biza nadrág. Pár nap múlva tetőtől talpig kormosan érkezett hozzánk a mindig pedáns nagyapám.
– Mi történt, apám? – ijedt meg anyám.
– Semmi, csak fázott a lábam, tüzet gyújtottam, s ráálltam a kályha tetejére – válaszolta apókám.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Nagyapámat – akarat ellenére – hozzánk költöztettük. Külön szobája volt, s hogy ne legyen egyedül, délutánonként ott tanultam mellette. Gyakran igazgatta az ágyát, beszélgetett számomra láthatatlanokkal, néha teljesen belevörösödve a vitába. Sajnáltam szegényt, és mellé ülve érdeklődtem.
– Nézd meg, lelkem, leánykám, itt jönnek a pirosak, ott pedig a feketék! – mutatott a párna két sarka felé.
Sajnáltam az én okos kis nagyapámat, hát belementem a beszédbe.
– Mit akarnak? – kérdeztem tőle.
– Követelik a pénzt, számodoltatnak – mondta komolyan. Látta is azokat a számonkérőket.
– Hogy miről számoltatták el őt és kik, arra nem kaptam magyarázatot. Csak vesződött szegény velük. Sajnáltuk nagyon, így anyám hozott neki egy kis bukszát, megrakva zörgő aprópénzzel.
– Köszönöm, maga milyen jó velem! – mondta anyámnak –, ebből kifizetem őket.
Sokáig ezzel töltötte napjait, osztogatta a pénzt a számonkérőknek, és megnyugodott. Bennem a kislány anyámat látta, és nem is tántoríthattam el ettől a hitétől.
Egész nap üldögélt az ágya szélén, ritkán az ablakon nézegetett ki.
Egyszer az ágyából kivette a szalmazsákot, és kiszedegette a deszkákat.
– Mit csinál, nagytata? – kérdeztem.
– Látod, leánykám, ezt a sötét deszkát?
– Látom, mi a baj vele?
– Hát ez nem hagy pihenni, állandóan felver – mondta.
Anyám éppen ekkor lépett a szobába, bosszúsan rakta vissza a deszkákat és az ágyneműt. De apóm belecsimpaszkodott a sötét ágydeszkába, azt nem engedte el. Miután kiment anyám a szobából, sértődötten kérdezte tőlem nagyapám, hogy miért engedtem be ezt az öregasszonyt.
Nem értette, nem tudta elfogadni, hogy az ő leánya volt a feketeruhás asszony, hiszen engem hitt az ő kislányának.
Apai nagyapám
Nálunk beigazolódott, hogy közös lónak túros a háta. Anyám és apai nagyapám között állandóan röpködött a méregszikra. Mind a kettő erős akaratú, uralkodásra termett ember volt. Feszültek egymásnak a belső erők, csak mi, gyerekek, nem vettük észre. Nem babusgatott bennünket nagyapám, de hallottam, amint dicsért a szomszédunknak bennünket, nagyanyám meg egyszer ajándékot vett nekem, egy fekete fodros klott köténykét, s kért, ne áruljam el nagyapámnak, hogy tőle kaptam. Furcsálltam én a dolgot, de megtartottam a titkot. A nap elültével bekerültünk a házba, s a testvéremmel átmentünk hozzájuk. Nekem a zöld szemű nagy rádió tetszett, sokan beszéltek, énekeltek benne, csak azt nem értettem, hogy férnek el ott annyian. Hát még a különleges és furcsa nevű bútorok! Volt ott kaszten, stelázsi, lóca, téka, sámli, csupa érdekesség, de nem nézhettem be soha a belsejükbe. Annyira nem voltunk szabadon engedve. Nálunk már addigra megvolt a vacsora. Ők még akkor ettek, gyakran hideg aszaltszilva levest puliszkával. A mienk hamar elfogyott otthon, hiszen hatan ettük. Nem kértünk, az nem illett anyám szerint, de én biza kívántam. Nagyanyám már tette volna is a kis tálkát, hogy együnk belőle, de nagyapám „ugye, ti nem esztek?” kérdése elvette a kedvem.
A kertben – a nagyapám részén – két sárgabélű körtefa roskadozott terhe alatt. A szilva, alma később érett, ez volt csupán minden gyümölcsforrásunk. Anyám nagyon a lelkünkre kötötte, hogy csak a répasorok közötti ösvényen menjünk oda, nehogy egy takarmánynak valót is letapodjunk. Négy kicsi gyermek – akármennyire is óvatoskodott– rálépett egy-egy répára, és ezt észrevette nagyapám. Magából kivetkőzve őrjöngött, és megtiltotta, hogy a földjére lépjünk. Elsomfordáltunk, mint a bűnösök, fájt is az eltiltás, de nem szólhattunk ellene. Anyám dúlt-fúlt, a szomszédoknak el is panaszolta, milyen kőszívű az apósa. Mi meg pár nap múlva – míg nagyapámék déli álmot aludtak – csak odasettenkedtünk körtéért. Vigyáztunk nagyon, nem is léptünk a répára, de a borozdában* ott maradt a lábunk nyoma. Kissé féltünk, mi lesz, ha kiderül a dolog, de nem történt semmi.
Két nap múlva újból odamerészkedtünk körtéért.
A két fa kivágva hevert a földön, a gyümölcs mellette összetörve egy hordóban! Sírva bukdácsoltunk elé* a kertből, anyám nem hitt a fülének, meg is nézte rögvest. Ő is elsírta magát az udvaron, még apám is elhűlt ekkora gonoszság láttán. De hát ki mellé álljon! A szíve szakadt ketté, de nem volt mit tennie. Közös telken a szüleivel, és a családjával nehéz lehetett. A béke érdekében hát hallgatott.
A körtefák elpusztultak, mi meg gyümölcs nélkül maradtunk.
Az én folyóm, az Olt!
Az Olt az én folyóm, no meg Erdélyé, s legszebb nyaraim álomvilágba hömpölygetője. A Gyergyói-havasokból fakadó vízének égbeszökő haragos hegyek, meredek sziklák állták útját, de áttört rajtuk, tán a hegyek is megszánták az elszánt folyót, félreálltak az útjából, hogy erőre kapjon, megpihenhessen.
Megnyugodva, kedvtelve csobogott, csacsogott tovább a kiszélesedő síkságon a víz, pajkosan csiklandozta meg a partján heverésző kavicsosokat, bebújt a partok alá, rejtekhelyet kanyarítva halnak, ráknak, kagylónak, majd ráérősen ballagott bokrok csipkézték útját, s a fák lombjai üdítő árnyékkal kínálták a tűző nap elől.
Szülőfalum közelében két ágra szakadt, hogy minél többet láthasson e fenséges vidékből. Mivel kevés hozama volt, az egyikből kis tavak kerekedtek. Köztük szeder- és málnaszigetek, vadvirágos tisztások bújtak meg, ahová el-eljártak csemegézni a falubeliek, és gyakran vittek haza befőttnek valót is a kantáros fazekakban, a lágyan susogó nádas között megcsillanó vizükből jó fogással tölthették meg tarisznyájukat a horgászok.
Igazi kis tündérkert rejtőzött itt! Tavacskáit elhagyva sietősre fogta lépteit a folyó, sodrása embernyi omlást vájt a Pásztor-porong oldalába, majd a faluba érve kíváncsiskodva meg-megállt, csacsogva csábítgatta a lubickolni vágyókat. Nem is akadt emberfia, aki a perzselő napokon ne mártózott volna meg langyos vízében!
Azok voltak az igazi nyarak! Déli harangszó után már nem volt maradásunk otthon. Magunkra kapva a fürdőruhát, a bokáig érő meleg porban mezítláb igyekeztünk az Oltra. Tőlünk egy kőhajításra gyöngyözött a víz, s az odavezető keskeny dűlő szélén szedret csipegettünk, és a kertekből kikönyöklő nyári alma is szomjat oltott.
Falunknak három fürdőzőhelye volt, nem háborgattuk egymás területét. A sötéten ábrándozó, alig moccanó mély víztől a sekélyesen locsogóig mindenki megtalálta a helyét. A bátor vagy hetvenkedni vágyók az öreg fűzfáról ugráltak a vízbe, a kisebbek meg ámulattal vegyes irigységgel bámulták őket.
Többnyire elkékült szájjal, vacogva kecmeregtünk ki belőle. Legnagyobb kincs a felfújt traktorgumi volt! Többen ráültünk, kezünkkel irányítva siklottunk a vízen le a szomszéd faluig. Nemegyszer pottyantunk be róla a vízbe, de nem lett baj belőle.
A legemlékezetesebb élményünknek mégiscsak a kisebb testvérek úszásoktatása bizonyult. A módszer egyszerű, de hatásos volt. A nagyobbak megfogták a tanítandó kisgyerek kezét-lábát, hangos számolás közepette lóbálták meg háromszor, és zsupsz, lódították is vízbe a visítozó, kétségbeesetten tiltakozót. Aztán a partról biztatták az el-elmerülő kapálózót. Az Olt nem volt széles, így egy-két csapkodás után partra ért a lurkó, de minden tiltakozása ellenére újból és újból beledobták a vízbe. Néhány lecke elég volt, pár nap múlva már ő is kacagott a következő áldozaton. Talán a folyó is velünk nevetett!
Ám jaj volt a folyót nem ismerő idegennek! A híd mellett alattomos örvénnyel csapott le az odamerészkedőre. Úgy húzta-vonta magához áldozatát, akár a tölcsér a vizet. Szerencsére mindig akadt bátor, jó úszó segítség, és soha nem történt tragédia. Szeszélyes alattomosságát talán megbánta az Olt is, néhány lépés után megnyugodott, s komótosan ringatózott a szomszéd falu felé.
Tisztelni kellett a folyót, törvényeit ismerni, s szent volt a béke a folyó és fürdőzők között. És szép volt az élet.
Kádár Sára Hajnalka a 2017-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Az Olt folyó (panoramio.com)
Cimkék: cédrus, próza, voltjelen
