Akai Katalin: A „Ratkó-gyermek”
Amikor nagylánnyá cseperedtem, Édesanyámat unszoltam, meséljen a szerelemről! Hogyan találkozott az Apukámmal? Szeretett-e mást előtte? Hányszor lehet szerelmes valaki?
Egy téli estén, amikor jól befűtöttünk az asztali tűzhelybe – úgy mondtuk, sparhelt – és a sütőt szinte teleraktuk megmosott burgonyával, csak ketten voltunk otthon. Akkor elmondta első szerelme históriáját.
Amit elmondott, nem csak az Ő szerelmének a sztorija volt, megismertem Nagymamám különös házasságának körülményeit is.
Ezen a szűrőn keresztül bepillantást nyertem a történelem egy pici szeletébe, más szempontból, mint amit az iskolában tanultunk. Miközben a sütőből a héjában sült burgonya isteni illata szállt, megbabonázva hallgattam a múlt eleven meséjét.
Anyukám néha visszatért fiatalkori tájszólásához, sokszor zavartan, szégyenlősen tekergette zsebkendőjét, még el is pirult olykor. Ma is szinte látom, ahogyan elöntötte a könny kávébarna szemeit a szörnyűbb emlékeknél, és megtörölgette a sokat kínzott kendővel.
Akkor még fiatalasszony volt, harmincnyolc éves, de sokkal többnek látszott. Megviselte az élet, a sok munka és négy gyermek nevelése.
Igaz meséjéből megismerhettem, hogy milyen volt az élet abban az időben, amikor a Nagymamámat férjhez adták a huszadik század második évtizedében, majd száz évvel ezelőtt. Milyen volt Édesanyám gyermekkora, és fiatalsága az ötvenes évek elején? A történelmi események milyen hatással voltak a mi családunk történetére, és ezen keresztül az én életemre?
A múlt megváltoztatja a jelent, és hatással van a jövő nemzedékeinek életére is.
Anyukám akkor, amikor elmesélte a történetet, már több mint húsz éve elköltözött falujából, mégis sokszor tájszólással beszélt, főleg régi események felidézésekor.
Katával a búcsúból jöttünk, a folyóparton ültünk és úgy kacagtunk teljes szívünkből, hogy nekem a könnyeim is kicsordultak. Főleg amikor a Miska le és föl mozgó fehér feneke az eszembe jutott.
– Hogy az milyen vicces vót! Te! – pihegte Kata és hanyatt vágta magát a térdig érő fűben.
Az árvalányhajak úgy örvénylettek szőke haja körül, mint egy menyasszonyi fátyol. Útközben már kivette belőle az ünneplős kék masnit, amit az Anyukája indulás előtt belefont. Gyönyörű kék szeméből most nem láttam semmit, mert a nagy nevetéstől összeszorította.
– Asszem, így csinálják a gyereket – mondtam. Tudod, láttuk mi már a csődört is mikor meghágta a szomszéd kancáját, oszt hallottam, hogy tán végre lesz kiscsikaja néki.
Mindezt egy szuszra hadartam el, mert meglepett a felismerés. Na, meg nem is voltam olyan biztos benne.
– Te! Ilon! Emlékszel, hogy a Terka csizmás lába úgy kalimpált kifelé a széna boglyábul, mintha abbul nőtt vóna ki?
– És közben milyen érdekesen visítozott!
– Mit gondolsz, fájt néki, amit a Miska csinált véle?
Ezen aztán nagyon elgondolkoztunk.
Meg aztán, olyan érdekesen bizsergető érzés vett erőt rajtam, hogy csak feküdtem én is a jó szagú folyóparti fűben és arra gondoltam, amit idefelé jövet a Katával láttunk. Meg Jóskára, akit a lagziban ismertem meg, hogy hogyan fogta át a derekamat.
Hát nincs is abban semmi bűn, amit láttunk – gondoltam.
Hisz nemrég voltunk a Terkájék lagzijába, hánytam is utána egy hétig. Akkor már arra a sok finom libacombra, meg hájas süteményre, töltött káposztára gondoltam.
Meg arra, hogy a Miska apja nagyon módos ember, oszt még habos süteményt is hozatott a városból, amilyent addig én sose láttam, nemhogy ettem volna.
Ott, abban a lagziban volt a szomszéd faluból egy legény, aki igencsak nézegetett. Na, nem mintha a falubeli fiúk nem mustrálgattak volna bennünket. Mi meg, a többi lánnyal együtt csak kacarásztunk, sutyorogtunk és alig vártuk, hogy táncba vigyen valamelyikük.
Na, aztán meg is táncoltattak bennünket!
Csak úgy pörgött és suhogott a sok keményített alsószoknya rajtam. De jó érzés volt az! Mert tavaly, nem tudom miért, még nem nagyon akartak táncba vinni, se engem, se a Katát.
A Julcsát, meg a Bözsit már akkor is sokan vitték, irigykedtünk is rájuk a Katával.
Na, aztán a szomszéd faluból az a legény, Jóskának hívták, odajött és megkérdezte: Akarok-e táncolni?
Hát, először el akartam szaladni, de Kata megfogta a derekamig érő fekete hajamat, amibe piros szalagot fontam és Jóska felé pördített. Közben nevetve mondta, hogy: Akar hát!
Jóska megmarkolta a derekamat, és olyan csárdást jártunk, hogy csak repkedett utánam a szoknya, meg a piros masnis varkocsom.
Annak a fiúnak olyan jó illata volt!
Nem tudnám megmondani, hogy mi, de kicsit a frissen kaszált széna, és a kisbabák tiszta illata áradt belőle.
Tiszta és puha volt a keze. Nem úgy, mint a többi fiúnak, akit ismertem, akiknek érdes volt és mindig ragadt valami szutyoktól. Vöröses-szőke haján csillogott a napfény, aranyló glóriát vonva feje köré. Szürkéskék, keskeny vágású szeme nevetett, és olyan huncutul nézett rám, miközben a derekamat fogta, hogy azt sem tudtam hová nézzek. Míg végül belevesztem a tekintetébe.
Olyan volt az a tánc, mintha nem is a Terkájék udvarán roptuk volna, hanem ketten lettünk volna a Mennyeknek országában.
Pláne, még a feje körül lévő glória, melyet a napsugarak fontak köré!
Mikor vége lett a táncnak, leszálltam a földre, és úgy elszégyelltem magamat, hogy egyből hazaszaladtam.
Édesanyám már otthon volt. A rozoga konyha asztalnál ült, és korán őszülő haját igazgatta a kendő alá. Arcára mély árkokat vésett a bánat, és a harag. Azt mondta, néki elég volt a lagziból a háromnapos tyúk kopasztás, meg a sok sütés-főzés. – Mert az úgy szokás, hogy a rokonok, szomszédok mentek segíteni a készülődésbe.
– Mi bajod van, Te lány? – mordult rám, amikor berohantam a nyikorgó ajtón, és háttal nekitámaszkodtam.
– Semmi – mondtam csendben.
Soha nem mertem elmondani, ha fájt valami, mert amilyen megkeseredett, keményszívű asszony volt, mindenre csak verés volt a válasza.
Anyám soha nem tudta Apámnak, és a sorsnak megbocsájtani, hogy nem lett belőle gazdag úriasszony.
Fiatal korában Anyám volt a falujában, sőt a vidéken a legszebb lány. Volt is rengeteg udvarlója, köztük Báró Botka Béla. A Báró úr addig-addig húzatta a cigányokkal a szerenádot, ígérte, hogy milyen jó dolga lesz mellette, amíg Anyám szülei Őt választották.
Tudták róla, hogy mulatós, kártyázó ember – de hát az urak már csak ilyenek – gondolták.
Ahogyan mesélték, Anyám gyönyörű menyasszony volt, és a lagzi hatalmas.
Igaz, a vőlegény részéről csak ivócimborái, és egy állandóan pityókás nagybátyja volt jelen, mert a szülei meghaltak, és egyéb rokona, mint mondta nem maradt.
Sokan irigyelték a menyasszonyt. – Most már Báróné lesz, kastélyban fog lakni, és milyen gazdag lesz, milyen jó dolga lesz, na meg a vőlegény is nyalka fiatalember! – mondogatták az emberek.
Anyám alig várta, hogy a lagzinak vége legyen, és újdonsült férje a Báró úr, a kastélyába vigye, amelyről oly sokat mesélt udvarlása alatt. Amikor reggel előállt a hintó, dobogó szívvel és hatalmas reménnyel búcsúzott szüleitől és a rokonságtól, s indult új élete felé.
Szíve tele volt szerelemmel férje iránt – mert azt meg kell hagyni, nyalka fiatalember volt az Apám -, a sárguló fotókon is látni.
Hálával a Teremtő iránt, hogy őt ilyen nagyon megsegítette, és vége a sok nélkülöző, szűk esztendőnek, a sok munkának a földeken, és a háztartásban. Talán még a családjának is tud majd segíteni.
Sokat, nagyon sokat mentek a hintóval.
Már majdnem egy napja úton voltak, amikor végre megálltak egy faluban. Ebben a faluban, a mi házunknál. A poros kis település főutcájának egyik átlagos portája előtt. Anyám azt gondolta, csak itatni álltak meg, de a férje szólt neki, hogy ugorjon le, megérkeztek.
– De hát itt nincs is kastély? Nem azt ígérte Kend, hogy oda megyünk?
– Oda is vittem volna Kegyedet, ha a bank el nem vitte volna a héten! Ami megtörtént, megtörtént. Változtatni nem lehet rajta! Azért nem is szóltam. Tudtam, hogy a nélkül is szeret engem! Igaz-e?
– De hát azt ígérte, milyen jó dolgom lesz, meg Báróné leszek!
– Hát, Bárónénak Báróné lesz, azt nem vitte el a váltó. Jó dolga is lesz, az is bizonyos! Semmi mást nem kell csinálni, csak mosni, főzni, takarítani, meg tíz hold földet bekapálni, meg az állatokat ellátni. Néha mikor a cimborák jönnek, tíz-húsz embert ellátni. Kap hozzá három asszonyt, segítségül. Ebben a faluban más asszonynak nincs ilyen jó dolga.
Mint később kiderült, Apám addig mulatott, kártyázott meg muzsikáltatott magának a cigányokkal, hogy teljesen eladósodott. Az a ház, amiben laktunk, meg tíz hold föld maradt csak az övé. Amikor én nagylány lettem, már a földjétől is megszabadították az elvtársak, örült, hogy életben maradt. Akkor már nagy bűn volt még a származása is. A falubeliek a mai napig Bárónénak szólítják Anyámat, de főleg csúfolódásból.
Ezért lett az én Anyám olyan megkeseredett, kérges szívű asszony, hogy csak pofonra állt a keze, simogatásra már nem, és szeretet sem maradt a szívében.
Így megtanultam idővel, hogy jobban járok, ha csendben maradok, nem panaszkodom. Úgy is mindig én voltam az oka mindennek.
Hát, ezekre gondoltam, ahogyan ott pihentünk azon a szeptemberi délutánon, a folyóparton Katával.
Mikor kikacagtuk magunkat felültünk, és egymás szavába vágva idéztük fel a látottakat.
Épp a búcsúból jöttünk, kicsit szédelegve a nyüzsgés, és a körhinta élményétől, amire két tojásért ülhettünk fel.
Persze, én elloptam a baromfiudvarból. Mert Anyám úgyse adott volna rá. Úgyis azt mondta volna, hogy nem való a parasztnak a cifra nyomorúság.
Mert ez volt a szava járása.
A körhintát négy erős legény hajtotta. Villanyáram még nem volt a mi falunkban, de azt mondták, ahol van, ott az hajtja, és sokkal, de sokkal sebesebben forog, és az ember repül, mint a madár.
A ragyás Gyurka, meg a cimborája, a dadogós Pisti is hajtotta, mert cserébe ők is felülhettek egy körre egy leánnyal. Na, arra mindig kapható volt valaki.
Éppen ezért alig várták a búcsút a legények, mert olyankor nekik is akadt egy-egy leány.
Ott volt a búcsúban a szomszéd falúból a Jóska is, és úgy fájt a szívem mikor láttam, hogy éppen egy másik lánynak vett mézeskalács szívet.
Azóta megtudtam róla, hogy nagyon gazdag fiú, kilenc házuk is van a környező falvakban. A sok-sok hold földjükről nem is beszélve.
Jóska Pesten tanul, ügyvéd lesz belőle.
Jaj! Hogy is gondolhattam volna, hogy rám néz! Csak mert egyet táncoltam vele a múltkor a lagziban?
Pedig rám nézett, azzal a szürkés, nevetős szemével, azt hiszem kacsintott is egyet. De lehet, hogy ezt csak képzeltem.
El is futottunk onnan Katával, bár Ő még szeretett volna maradni. Mondtam neki, hogy később majd visszamegyünk.
Hát, ahogy szaladtunk lefelé a folyópartra, a szénaboglyák mellett, akkor láttuk a Miskát meg a Terkát. Fejüket betakarta a széna, de akkor is tudtuk, hogy ők azok.
Egy picit a szomszéd boglya mögül lestük, hogy mit csinálnak? Nagyon érdekes volt.
Olyan hangok voltak, mint amiket otthon szoktam hallani éjjel.
Bár Édesanyám nem szokott visítozni, a Miska hasonló nyögő és hörrenő hangokat adott ki, miközben pumpálta a Terkát és fehér feneke ütemesen mozgott fel-le és fel-le. Akár egy pumpa. Azt azért nem tudtam, hogy miért kell olyan viccesen lóbálni a lábat közben, ahogy a Terka csinálta, hogy majd leesett a csizma róla.
Azután egymásra néztünk Katával, és leszaladtunk a folyópartra, a mi eldugott titkos helyünkre, ahol elmondhattuk egymásnak minden bajunkat, örömünket.
Mert Kata volt a legjobb barátnőm, talán az egyetlen. Bár többre azért időm se lett volna, Anyám gondoskodott róla.
Hogy: Ilon csináld ezt, meg csináld azt, mire meg jövünk, a földről megfőzzél ám, a szoba padlóját kenjed fel vizes agyaggal!
– Az állatokat megetesd, a teheneket és a kecskéket megfejd!
A fejéssel kellett kezdeni hajnalban, mert amit csak tartani lehetett, az nekünk volt.
Hála Istennek, hogy testvéreim nem voltak, mint a Katának, mert neki ezek mellett még a négy pulyáról is gondoskodni kellett.
Így aztán egymásnak panaszkodtunk, ha úgy adódott. De neki azért jobb Anyja volt, mint nekem. Kati néni sokszor megölelte, puszit adott a sebére, mindennap megdicsérte. És akármilyen fáradt volt, meghallgatta, hogy mi történt aznap a házkörül, meg a faluban.
Vasárnap a templomba indulás előtt mindig szépen megfésülte és kék masnit kötött a hajába. Láttam sokszor, hogy hogyan mosolyog a szeme, ha Katára néz, azt mondja neki:
– Csillagom! Nem is tudom, mi lenne velem Nélküled!
Azt az ember valahogy érzi, ha szeretik. És azt is, ha nem.
Ha átmentem hozzájuk vasárnap, még rám is olyan szeretettel tudott nézni, hogy majd elsírtam magam. És az én hajamba is bele szokta fonni a piros szalagot, amit tőle kaptam. Magamnak nem mindig tudtam szépen megcsinálni, csak úgy nagyjából fésülködtem, mert a derekamon túl érő hosszú hajamat nehéz volt kibontani. Anyám meg azt szokta mondani:
– Hogy nézel ki már megint Te lány! – De segíteni sosem szokott, mert nem ért rá.
Ő nem nézett rám úgy, ahogyan Katára nézett az anyja, és nem is emlékszem, hogy egyszer is megölelt volna.
Ott a selymesen suhogó fűben gondolkodtunk az élet dolgain, szerelmen, házasságon, a fiúkon, na és Terkán, meg a látottakon.
– Amikor mi majd férjhez megyünk, velünk is ezt fogja csinálni az urunk? – kérdezte Terka.
– És vajon mennyire fáj? Kicsit, vagy nagyon? – kérdeztem én a barátnőmtől, de nem tudtuk a választ.
A fonóba, meg tollfosztáskor, amikor az asszonyok ilyesmiről beszélnek – persze úgy, hogy mi ne nagyon értsük, akárhogy is hegyezzük a fülünket – nagyon cinkosan szoktak összenevetni!
Tán nem is lehet az olyan rossz gondoltam, és elnyomott az álom. Kata szerencsére hamar felébresztett, mert otthon lett volna nemulass.
Délután, amikor visszamentünk Katával a búcsúba – hiszen megígértem neki, hogy visszamegyünk -, bizony alig akartam hinni a szememnek. Mert a hinta aljában, szürke, mellényes öltönyében, ragyogó fehér ingben, immár kibontott nyakkendővel, ott ácsorgott az én szőke táncosom.
Hosszú lábát, abban a fényes fekete cipőjében lazán a hinta rácsára tette. Most szúrós volt az a gyönyörű szürke szeme, és egyre a tömeget leste. Kezében mézeskalács szívet tartott tükörrel.
– Vajon kire várhat? – kérdeztem barátnőmtől.
– Bizonyára arra a szőke lányra, akivel délelőtt láttuk – mondta Kata, és a szívem összeszorult.
De jó lenne, ha rám várna! Soha nem kaptam még mézeskalács szívet, és ez a fiú volt az első, aki különös, bizsergő, fájó, vágyakozó érzést keltett bennem. Eddig csak úgy gondoltam a férfiakra, mint szükséges rosszakra.
„Durvák, koszosak, erőszakosak, ivósak, kártyázósak, köpködősek. Na meg dolgosak, erősek. Azért kellenek.”, gondoltam.
Talán a tisztasága tette? Amely nem csak öltözetére vonatkozott. Az első percben megragadott tekintete, ahogyan tánc közben szemembe nézett, csak jóságot, őszinteséget és szeretetet láttam benne, és saját magamat! Nem láttam még soha, senki tekintetében saját képmásomat, főleg ilyen gyönyörűnek. Úgy csillant rám csodás szeme fénye, hogy én ott mosolyogtam szivárványosan kékesszürke közepében, s fénylő fehér tisztaság vette körül az arcomat. Egészen megszédültem! Nem csak a tánc pörgésétől, de bizony a szemének nézésétől.
Amíg ez végigfutott fejemen, azt vettem észre, szeme megtalált a tömegben. Szép szája mosolyra húzódott, fogai csak úgy ragyogtak, ahogyan elindult felém, és rám nevetett. Nagyot dobbant a szívem: Hát lehetséges? Hogy Ő rám várt?
– Szervusz, Kedves! De jó hogy itt vagy! Oly régen várlak, hogy ez a szív már majdnem elolvadt.
– Hát nekem hoztad, Józsi?
– Neked Ilonkám, ha elfogadod tőlem.
– Na és az a másik lány, a szőke, akivel délelőtt láttalak? Vele mi van?
– Te kis butus! Az a húgom volt, rám parancsoltak, hogy hozzam el a búcsúba, de már hazavittem.
– Honnan tudod a nevemet?
– Utánad érdeklődtem kicsit, amikor eltűntél a lagziból, mint egy hamupipőke, és mindent elmondtak. Tudod, pletykálnak a népek. Megyünk hintázni Ilonkám? Legalább megfoghatom a kezed, meg a derekadat, ha félnél. Menjünk repülni!
A falubeli fiúk hajtották a hintát, és mi oly magasan szálltunk, azt hittük soha nem térünk vissza a földre, soha nem engedjük el egymás kezét, és szemét.
Amikor kicsit szédelegve kikecmeregtem a kosárból, Józsi azt javasolta, sétáljunk egyet.
Karomat karjába fűzte volna, de én nem hagytam. Mit szólnának az emberek, még rosszlánynak mondanának! Abban az időben még más erkölcsök voltak, főleg faluhelyen. Azért büszkén mentem mellette, sétáltunk és beszélgettünk. Észre sem vettem, már letértünk az útról, és egy csendes ligethez értünk.
Ott! Ott csókolt meg Józsi először, de úgy ám, ha nem tartotta volna a derekamat, én bizony elájultam volna!
Úgy megszédültem, és elgyengültem, hogy már csak azt vettem észre, hogy a ruhám gombolgatja. Mérgesen elvettem a kezét, visszagomboltam a ruhát, és azt mondtam: Ezt nem szabad!
– De miért ne lenne szabad? Tetszel nekem! Beléd szerettem már a lagziban! Különben is, elveszlek feleségül!
– Pont engem? A szüleidnek biztos nem tetszene. Te még tanulsz. Addig sok víz lefolyik a Tiszán!
Addig-addig udvarolt, hogy sokszor találkoztunk a ligetben. Első útja hozzám vezetett, ha megjött Pestről.
Persze Anyám szidott, mint a bokrot!
„Hogy nem szégyellem magamat! Úgysem fog elvenni, csak arra kellek neki!”, hangoztatta, néha egy-egy pofon kíséretében. Persze kamaszlányként egyre dacosabb és akaratosabb voltam, és azért is találkozgattunk, ha lehetett. Szép lassan a ruhadarabok, és a szégyenlősség is leolvadt rólam, és megtörtént egy év után az is, amiről a fonóban sutyorogtak az asszonyok.
Bizony nem volt kellemes érzés, de a következő együttlétek már egyre jobban és gyakorlottabban sikerültek, míg eljutottunk odáig, hogy örömöt leljek benne. Ez idő alatt Józsi meggyőzött, hogy mihelyt befejezi a tanulást, és dolgozni fog, magával visz Pestre, lesz egy pici lakásunk, és nagyon boldogok leszünk.
Persze mindezt elhittem, hiszen a szerelmes ember többnyire vak és süket.
Már a Szüleimnek is bemutatkozott, engedélyt kért az udvarlásra, együtt mutatkozott velem a faluban, sőt a családjához is elvitt bemutatni.
Hát, az nem volt valami kellemes élmény számomra, mert hiába öltöztem ki, mint az a bizonyos Pista Jézus neve napjára, nagyon sértően viselkedtek Józsi Szülei.
Az Anyja, egy kényes úrinő – pedig már „elvtársnő” volt mindenki – visítozott, hogy úgyis csak addig leszek jó az ő „kisfiának”, amíg tanul. Azután, már el van döntve, hogy az ügyvéd úr leányát veszi el Pesten, akinél gyakornok. Nem is érti, mit keresek én ott!
József tagadott, és vitatkozott, de semmi értelme nem volt. Mindez elég megalázó volt számomra, ki is futottam a kertbe sírni.
Ahogyan ott itattam az egereket, egyszer csak éreztem, hogy valaki leül mellém a padra, és vigasztalóan átfogja a vállam. Még egy szép fehér zsebkendőt is nyújtott, hogy töröljem meg a szemem.
Józsi Apja volt, hasonlóan szőkés-vöröses hajjal, de neki élénk kék szeme volt. Jó kiállású, kissé pocakos alakja fölém magasodott.
Segített letörölni a könnyeimet, s közben megnyugtatóan duruzsolt: Ha Józsi elmegy, nem kell félnem, majd Ő pártfogásába vesz, „ha jó kislány” leszek. Először nem is értettem miről beszél, de amikor fogdosni kezdett, rádöbbentem szavai értelmére.
Ezt a szégyent már nem tudtam elviselni! Neki indultam gyalog a hosszú útnak, ami a mi falunkba vezetett, és mondhatom, megöntöztem könnyeimmel.
Azt hittem, azt a szégyent és megalázást nem lehet túlélni.
Még aznap este utánam jött Józsi. A lemenő Nap vörös fényudvart vont feje köré. Sírva kérlelt, ne törődjek a Szüleivel, úgyis az lesz, amit Ő akar.
Szakítottam vele! Nem tudtam volna úgy leélni az életem, hogy a családja megvet és lenéz.
Szegény lány voltam, csak a büszkeségem maradt. Vagy már az sem?
Nem telt bele sok idő, észrevettem, hogy valami baj van! Nem jött el a tisztulásom, és hiába sírdogáltam, éheztem, dolgoztam, egyre csak gömbölyödtem!
Már a szüleim is észrevették, így hát be kellett vallanom. Na! Kaptam én hideget-meleget, még hajcibálást, verést, rugdosást is!
Apám azt kiabálta: Hiába adta parancsba „Rákosi Elvtárs, meg Ratkó Elvtársnő”, hogy: „Leánynak büszkeség, asszonynak kötelesség gyereket szülni!”, az Ő házánál ilyennek nincs helye, az Ő családjában ilyen nem történhet! Már mindenét elvették, a becsületét nem hagyja!
Az lett a vége, hogy ekkora szégyent nem hozhatok rájuk, takarodjak a házból, de még a faluból is! Keressem meg azt a pernahajder fiatalurat, vetessem el magam vele, vagy csináljak, amit akarok, de Ők látni sem akarnak.
Megszereztem Józsi címét, és keserves éhezés, szomjazás, gyaloglás, néha szekerezés után, megérkeztem hozzá.
Azt gondoltam, én kis naiv, hogy örülni fog nekem, és a gyermekünknek.
A fehér ajtót egy zöld színű neglizsében pompázó, rézvörös hajú, zöld szemű porcelánbaba arcú hölgy nyitotta ki. Meg sem tudtam szólalni, már kiabált: Nem ad alamizsnát, menjek az utamra!” Rám csapta az ajtót. Az esőnek is akkor kellett eleredni! Úgy álltam ott az ajtóban, mint egy ázott koldus.
Szerencsém volt, mert pár perc múlva jött Józsi, kabátja alatt egy szép kenyeret rejtegetve az eső elől. Most is olyan fess fiatalember volt, mint régen, ázott kalapja, ruhája ellenére is.
Ő nehezen ismert fel engem. Nagyon meglepődött, de örömöt nem láttam az arcán.
– Kérlek! Kerüld meg a házat, az elején van az irodám, majd ott beengedlek! – mondta nem túl lelkesen.
Megkerültem az épületet, nemsokára kinyílott egy szigorúan hivatalos sötét ajtó, réz kopogtatóval, középen tábla: „Sághy József Ügyvéd.” Amikor beengedett, száraz törülközőt adott, és rám nézett.
– Minek jöttél ide? Én már megnősültem! Nem kellene bolygatnod minket!
– Nem zavarnálak, csak terhes vagyok! Otthonról meg elzavartak. Hova mentem volna?
– És kié a gyerek?
– Hát kié lenne? Tudsz Te számolni!
– Most mi legyen? Még ha úgy lenne is, már nem tudok mit kezdeni veled!
– Márpedig én addig innen nem megyek el, míg ki nem találod, Jóska!
Na, jó! Valamit tenni kell!, mondta. Hozom a kocsit, elviszlek egy asszonyhoz, aki szállást ad neked, amíg ki nem találjuk, hogy mi legyen.
Józsi elvitt egy ismerőséhez, és lerakott, mint egy csomagot.
Bözsi néni az Orczy téren lakott, tenyeres-talpas, mosolygós asszonyság volt. Szeretettel fogadott szerény szoba-konyhás házmesteri lakásába, száraz ruhát és teát adott.
Azután amikor elmeséltette velem a történetemet, úgy elkanyarította szidalmait a férfinéppel kapcsolatban, hogy mindjárt jobb kedvem lett.
– Nem baj, Aranyom! Majd megoldódik. Én is voltam megesett lány fiatalkoromban, nem dől össze a világ!
– A néni babájával mi történt?
Örökbe adtam egy rendes családnak, akiknek nem lehetett gyermekük. Később gondoltam többször is, hogy visszakérem, de nem volt hozzá erőm.
– Miért nem tette, Bözsi néni?
Két utcával odébb nőtt fel. Mindennap láthatom milyen boldogan, viszonylagos jólétben él, nagyon szeretik Őt a szülei. Annál sokkal jobban imádom, minthogy ártanék Neki! Ma már felnőtt fiatalember, banktisztviselő a lelkem! Nem hiszem, hogy kellene neki egy öreg házmesterné, nem akarom megzavarni az életét. Nekem már az is öröm, ha látom, hogy jól van.
Két nap múlva beállított Jóska, egy hasonló ötlettel.
Ordítottam, őrjöngtem, hogy nem egyezek bele, de nem volt más választásom. Ki fogadott volna be terhesen? Bözsi néninél sem maradhattam, csak a terhére lettem volna.
A gyermeket, akit Évának neveztünk, titokban hordtam ki, és szültem meg, egy tanyán – Józsi fizetett nekik – majd némi ügyvédi csalafintasággal örökbe adtuk egy vezető beosztásban lévő elvtársnak és feleségének, mert nem lehetett gyermekük. Az asszony vidéken hordta ki, és szülte meg kislányát, egészségi állapota miatt, és a baba kicsit koraszülött lett. Mindenki elhitte nekik.
Nem a legtörvényesebben történt a dolog, de később ez lett a szerencsénk.
Azt hittem eleinte, hogy megőrülök! Öngyilkos is akartam lenni, de nem sikerült. Állandóan hallottam Évike sírását! Bezártak, mert utána akartam menni. Sok mindenre nem is emlékszem azokból a hónapokból, napokból, de talán jobb is így.
Azután elhelyezkedtem Pesten, egy külvárosi gyárba dolgozni. Volt munkásszálló is, és próbáltam új életet kezdeni.
Onnan könnyen bejárhattam a belvárosba, meglesni a Kislányomat.
Megfogadtam: Mihelyt olyan helyzetben leszek, visszaszerzem a gyermekem! Addig csak titokban figyelem fejlődését.
Ott akarok lenni mellette mindig, ha szüksége lesz rám! Szeretni, óvni szeretném, szívem minden szeretetével, hiszen Ő lényemnek egy darabja, hozzám tartozik! És időben figyelmeztetem az élet buktatóira, hátha tanul az én hibáimból.
– Ezek szerint visszaszerezted, Anyu? Hiszen a Nővéremet Évának hívták! Ugye így van?
– Igen Kislányom! Ezt szerettem volna Neked elmesélni.
– De én nem emlékszem semmire! Hogy máshol lett volna Évike? Vagy egyébre.
– Szerencsére még kicsi voltál, és Ő is, amikor sikerült magunkhoz venni Őt az Apáddal.
– Évike nem is tudta, hogy az Édesapám neki nem az Apukája?
– Nem, Kislányom. Úgy gondoltuk, majd ha nagy lesz, megtudja az igazat. Apád többet tett érte, mint az igazi Apja! Attól függetlenül, hogy már elváltunk, ezt el kell ismernem. Pici korától Ő nevelte, és szerette. A nevére vette, ahogyan megígérte nekem, amikor hozzámentem feleségül. Lement a bányába, a föld alá dolgozni, hogy lakást kapjunk, és otthont teremtsen. Harcolt érte, hogy hazahozhassuk. Sajnos Évike betegségét már nem bírta ki a házasságunk, részben ezért is váltunk el. Az a szegény asszony megzavarodott, amikor elvettük tőle Évikét!
Nem túl tisztességes módon jártunk el, mert máshogyan nem akarták vissza adni. Nyomást gyakoroltunk a férjére, aki akkor már az egyik minisztériumban dolgozott, és nem akarta, hogy kiderüljön a csalás. Ez után újabb hazugságokra, újabb csalásokra volt szükség, hogy visszakapjuk a Nővéredet, és Édesapád a nevére vehesse.
Az Úr, és a sors meg is büntetett érte kegyetlenül! Nem sokáig örülhettünk, meghalt a Kislányom, még nyolc éves sem volt!
Végig kellett néznem, a szenvedését, hosszú küzdelmét a rákkal, és nem tudtam segíteni!
Tudom, erre már Te is emlékszel, belebetegedtél, amikor meghalt a Testvéred, még kórházba is kerültél.
Az volt a szerencsénk, hogy ott volt a mostani Apukád, aki átsegített minket azon a nehéz időszakon. Hálát adok a Jó Istennek, hogy mellénk adta Őt! Köszönöm neked is Kislányom, hogy összehoztál bennünket, hiszen Te kérted meg a kezét.
– Kérlek, meséld el, hogy történt! Hogyan lett Péter bácsi az Apukám?
– Az már egy másik történet, Kislányom.
Akai Katalin a 2017-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Néptáncosok (1954)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
