Bence Erika: Vajdasági magyar irodalmi lexikon (1918–2014)
Gerold László: Vajdasági magyar irodalmi lexikon (1918–2014).
Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2016, 448 p.
Az első és a második kiadás
2001-ben, Gerold László (1940–2016) szerzői[1] munkájaként jelent meg a Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918–2000)[2]. A 2016-ban napvilágot látott Vajdasági magyar irodalmi lexikon (1918–2014)[3] verzóján a „második kiadás” jelölés szerepel, noha a két kiadvány nemcsak terjedelemben, hanem koncepcionális szempontból is eltéréseket mutat. A mintegy 130-cal megnövekedett oldalszám az első kiadás óta eltelt másfél évtized természetes folyománya; bővültek/bővülhettek a már jegyzett szerzői és nem szerzői szócikkek, miközben új írók és jelenségek megjelenésével számuk is megnövekedett.
A szerző 2000-ben keletkezett (s a második kiadásba a szükségszerű módosításokkal átvett) előszavában „soha be nem fejezhető” (GEROLD 2001. XII) munkának nevezi a lexikonírást, ami – az irodalom „folyamatosan történő” természetéből következően – releváns hozzáállás. Az első kiadás megjelenése azért volt e szempontból is sikeresebb vállalkozás, mivel a decemberben lezárt kézirat már a következő év elején megjelent könyv alakban, elkerülve így a kiadványtípus jellegéből adódó legnagyobb gondot: a minden műfajtípusnál gyorsabb elévülés jelenségét. A második kiadás viszont nem volt ilyen szerencsés: a 2014 decemberében véglegesített kézirat több mint két év múltán került nyomdába és kiadásra; szerzője csak az időközben elhunytak halálozási időpontjait vette fel az adatrendszerbe, miáltal – bizonyos adatai és szócikkei – már a megjelenés pillanatában kiegészítésre vagy átértelmezésre szorultak volna. Tehát, nem csak arról van szó, ami egy lexikon esetében természetes dolog, hogy szócikkei folyamatosan kiegészülnek, hanem olyan, rövid idő alatt megszűnt, marginalizálódott, érvényüket vesztett jelenségekről és tényekről is, amelyeket ki lehetett és ki kellett volna javítani, sőt kihagyni a lexikonból. Például több – a szerző által adathiány miatt mellőzött – íróról (Baloghy Imre, Tarkó János, Guttmann Dániel etc.) új adatok merültek fel, források és kiadások kerültek elő (pl. a Baloghy Imre A paplak históriája, illetve Tarkó János Amíg a nagy vihar tombolt című regénye, a Fáklya-Világ című folyóirat etc.) Más esetben kiadvány- és rendezvénysorozatként jegyzett események minősültek egyszerieknek, alkalmiaknak, folytatás nélkülieknek (a Létünk Könyvek sorozat, az Olvass be! vitasorozat etc.).
Az első kiadás recenzensei Bányai János és Bori Imre voltak, szerkesztője Bordás Győző. A második kiadás Bordás Győző szakvéleményező, s a felelős kiadó, Virág Gábor főszerkesztő nevét jegyzi. Ezek az adatok – közvetett módon – arról is tanúskodnak, hogy míg az első kiadás létrejöttében (illetve: mögötte) működött egyfajta aktuális elméleti-történeti kurzus (pl. Bori Imrének a jugoszláviai/vajdasági magyar irodalom alakulástörténetéről folytatott diskurzusa, illetve Bányai János meghatározó irodalomszemlélete [BORI 1993, 2007, BÁNYAI 1993]), addig a második kiadásig eltelt másfél évtized alatt – és nem elsősorban az említett opusok befejeződése, illetve a kánonalkotó tudósok elhunyta miatt – elmozdult és átalakult e hagyományteremtő szemlélet; a lexikon mögül „eltűnt/kicsúszott” az elvi alapvetést jelentő elméleti-történeti „bázis”.
Az irodalmak létformájáról és alakulástörténetéről szóló elképzelések átalakultak: egyszerre „több történet” és több, különböző történetet alkotó irodalom létezését is elfogadjuk („az irodalom történetei”-t „irodalomtörténet” helyett) egyazon kulturális dimenziók között, így a Vajdaságnak/Délvidéknek nevezett térségben is. Ezekhez a folyamatokhoz időközben alkalmazkodtak az irodalomtörténeti diskurzusok is, új kutatásokon alapuló, a kijelölt hagyományt és történeti elképzeléseket újraértelmező szintézisek és monográfiák is megjelentek – napvilágot láttak könyv alakban is (VAJDA 2006, 2007; MÁK 2007; ISPÁNOVICS CSAPÓ 2011). Ugyanakkor a lexikon koncepcióját alakító szándék ezeket vagy nem veszi figyelembe, vagy egyértelműen elutasítja őket (GEROLD 1996, 1998). Az irodalom alakulástörténeti rendjéről szóló szintézisekbe – régtől fogva számol vele az irodalomtudomány (még azok a régi, nagy tudósok is, akiket – többek között Horváth Jánost – Gerold László is idéz bevezetőjében) – nemcsak egyetlen tudományos diszciplína szól bele. Ezeknek (pl. kultúra- és művelődéstörténeti kutatások: Thomka Beáta [1992], Mák Ferenc [2007], Hózsa Éva [2009], Ispánovics Csapó Julianna [2011] értekezései) hatása éppen a Vajdasági magyar irodalmi lexikon 1918-1014 elkészültének idején erősödött fel, a nem minden esetben „tiszta (szép)irodalmiság” jelenlétére, áthajlásokra, tudományos és mediális átcsúszásokra mutatva rá. Gerold azonban ezeket is figyelmen kívül hagyja. (Ha – tájékozódás céljából – utánanézünk azoknak az irodalomtörténeti és elméleti kurzusoknak, amelyeket az adott időszakban, vagyis a 21. század első évtizedében a lexikoníró egyetemi tanárként, kutatóként és tanulmányíróként kultivált, akkor Hans Robert Jauss elméletével találkozunk, ami – tekintettel keletkezésének több évtizedes távlatára –, már a múlt század kilencvenes éveiben is elavultnak számított. Sőt, nem tévedünk, ha már az előbbiekben hivatkozott Hayden White-i történelemszemléletet sem az épp legaktuálisabb nézőpontként szemléljük!)
Korábban irodalomtörténeti doktrínaként kezelt tények (pl. Szenteleky Kornél a vajdasági magyar irodalom Kazinczyja, egyedüli alapítója) váltak árnyaltabbakká (pl. Mák Ferenc Draskóczy-könyvének[4] megjelenésével, amelyről épp Gerold László[5] írt elismerő kritikát), vagy váltak kérdésessé. Korábban kanonikusnak számító opusok merültek feledésbe. Nagyon erősen megváltozott a populáris regiszter, a szórakoztató irodalom értelmezhetőségének és taníthatóságának kérdése. Maga Bori Imre is folyamatosan alakította a jugoszláviai/vajdasági magyar irodalomról alkotott szintézisét, amit az egymást követő újraírások és -kiadások mutatnak. Ez a folyamat, természetesen, nem ért véget Bori 2004-ben bekövetkezett halálával sem. Természetszerűnek tűnik, hogy a múlt szociális és ideológiai hálózatában keletkezett elképzeléseket ma már a recepció is rugalmasabban kezeli. Vajda Gábornak a rendszerváltás előtt (illetve egy korábbi ideológiai alapokra épülő gondolkodás jegyében) jobbára elutasított délvidéki irodalomtörténete (VAJDA é. n. [1995]) ma már nem tűnik oly mértékben mellőzhetőnek, illetve kizárhatónak a térségi irodalom alakulástörténetéről szóló gondolkodásunkból, mint korábban.
Az első kiadáshoz képest nem változtak és nem is helyeződtek át a (lexikon második kiadását is létrehozó) elgondolás neuralgikus pontjai. Egyik kiadás sem tudott meggyőző választ, illetve megoldást találni a jugoszláviai, majd vajdaságinak átnevezett irodalom térbeli koordinátáinak és az ebből következő névadás (jugoszláviai? – vajdasági? – délvidéki?) kérdéseire, s az ekképp, illetve e virtuális határok között elképzelt irodalom kezdetei/kialakulása időbeli meghatározásának dilemmáira. A megoldhatatlannak látszó gond leginkább abból következik, hogy ezek nemcsak kultúra- és irodalomtörténeti, nem kizárólagosan irodalompolitikai kérdések, hanem vaskosan politikai doktrínák is, amelyeket figyelembe kell venni, vagy el kell határolódni tőlük, de elkerülni (mint a lexikon két kiadása) nem szerencsés megoldás.
Jugoszláviai és vajdasági magyar irodalom
A múlt század kilencvenes éveiben irodalmi polémia zajlott – nagyobb részt a „vajdasági” jelzővel jelölt közéleti térben, de voltak magyarországi eseményei és folyományai is a vitának – arról, milyen viszonyrendszer érzékelhető az egyetemes, illetve a regionális (értsd: kisebbségi/határon túli/vajdasági) magyar irodalmak között. Leegyszerűsítve: léteznek-e elkülönülő kisebbségi magyar irodalmak, vagy csak az egyetemes magyar irodalom egészében értelmezhető jelenségekről beszélhetünk. A vita – az érintett tárgy természetéből következően – nem zárult határozottan kivehető konszenzussal, mégis kirajzolódtak bizonyos szempontok, nézetek, egyfajta „közmegegyezés”, amely nem tagadja a magyar irodalom kisebbségi, egyedi „útjait” és alakulástörténetét (sem)[6]. Amikor a Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918–2000) napvilágot látott, az említett polémia már lecsengett, tanulságai mégsem összegződnek koncepciójában, mi több, egy 2001-ben már nem létező politikai konstrukció, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság és ideológiája (pl. „jugoszláv identitás”) jegyében jött létre. Az adott időszakban ideológiai alapú, politikai természetű viták generálódtak (pl. Tolnai Ottó ismert, s jobbára elnagyolt „tenger”-metaforája körül [TOLNAI 2011], az Új Symposion nemzedékeinek szerepéről [ERDŐS é. n., SZERBHORVÁTH 2005, ELEK 2008], illetve a „jugoszlávság”-ról mint asszimilációs tényezőről). Némelyikbe maga Gerold László is beleszólt, a 2001-ben napvilágot látott lexikon mégsem vesz ezekről a módosult erővonalakról és törekvésekről tudomást, hanem visszatér egy korábbi korszak hagyományszemléletéhez, miközben elavult koncepciójú adatbázisokra (pl. CSÁKY S. 1988) hagyatkozik, amelyek olyan cezúrát húznak az 1918 előtti és utáni irodalmi és könyvtörténeti alakulások közé, mintha az új állami formáció, az SZHSZ Királyság létrejöttével az emberi gondolkodásmódok és habitusok is rögvest kicserélődtek volna. Pedig a térség legjelentősebb történeti-poétikai szintézise, Bori Imre jugoszláviai magyar irodalomtörténete sem tudja, és nem is akarja megkerülni a kérdést, noha az 1918 előtti kultúra- és irodalomtörténeti jelenségek „előtörténet”-ként kezelése ugyancsak felemás megoldás. (Kicsit emlékeztet ez a hagyományalkotó magatartás a múlt századok korszakváltásaira jellemző múltreprezentációkra, amikor a megelőző évtizedek irodalmát „hosszú hallgatás”-nak [BÍRÓ 1994. 5], nem létezőnek titulálta az utókor, így teremtve magának legitimáló hagyományt. Nem véletlen a Szenteleky Kornélra vetített Kazinczy-kép sem, azaz „a semmiből irodalmat alapító” személyiség létrehozása.)
Amikor a jugoszláviai/vajdasági magyar irodalmi lexikon első kiadása megjelenik, a névadó politikai konstrukció, azaz a „régi” Jugoszlávia már egy évtizede nem áll fenn. Gerold László akkori előszavában a következőképp nyilatkozik a kérdésről: „Végezetül arról, ami ebben az időszakban semmiképp sem maradhat említés nélkül: a jugoszláviai jelző értelme, jogossága […]. Az elsőt a felölelt, a kiadás címébe is tartozó időszak (1918–2000) kezdete egészen a kilencvenes évekig kétségtelenné teszi. Tény azonban, hogy Jugoszlávia már majd egy évtizede nem létezik abban a formában, azon földrajzi határok között, mint a két világháború között, főleg pedig mint 1945 után szinte fél évszázadig létezett, de a sokévi állami összetartozás folytán méltánytalanság lenne nem venni tudomást a maroknyi szlovéniai és horvátországi magyar íróról, akik akkoron éppen úgy jugoszláviai magyar íróként figuráltak, mint a vajdaságiak. Felmerülhet(ne) esetleg a délvidéki jelző használata, ami azonban itt sohasem volt igazán honos, elsősorban ezért nem tartom szerencsés változatnak, s a szlovéniai és horvátországi írókra nem is vonatkoztatható” (GEROLD 2001. XI).
(Az első kiadás óta eltelt másfél évtized során a „délvidéki” jelző egyre elterjedtebbé lett a magyarországi és a vajdasági magyar kulturális közbeszédben is. 2016-ban, amikor a második kiadás megjelent, s természetesen 2014-ben sem, amikor a kéziratot lezárta a szerző, egyáltalán nem ritka a használata; megtisztulva a hozzá kapcsolt ideológiai alapú ellenérzéstől, bekerült a közgondolkodásba. Szerepel könyvek, kiadványok címében, médiumok megnevezésében. Nem állítható, hogy ez lenne a legszerencsésebb jelző a térségi irodalmat reprezentáló lexikon címében, de már nem helytállók Gerold László észrevételei sem vele kapcsolatban.)
A „jugoszláv összetartozás” szempontja, illetve a „délvidéki jelző” (feltételezésem szerint: a revíziós szándékra vonatkozó esetleges vád miatti) elutasítása 2001 közéleti kontextusában is csak nemzedéki alapokon volt teljes egészében releváns hozzáállás, noha akkor még – a szerző generációs hovatartozásához képest – a két nemzedékkel későbbi korosztály is (nagyobb részt) el tudta fogadni ezeket a szempontokat. A lexikon 2016-os, „vajdasági” jelzővel illetett, második kiadásként megnevezett változatában azonban ezek a szempontok már ellentmondásba, következetlenségbe fordultak.
Az előszó 2016-ban megjelent változatában a vonatkozó kitételek természetszerűleg módosultak. A „jugoszláviai” a térségi közbeszédben is alternatív jelzővé vált a „jugoszláviai/vajdasági” szerkezetben, ezért nem ez, hanem a „vajdasági” jelenti a problémakört. Gerold László – részben megismételve, részben módosítva a 2001-es előszó vonatkozó részletét – a következőkkel egészíti ki a kérdés körül kialakult dilemmát: „[…] Maradt egyedüli megoldásként a földrajzilag legkevésbé problematikus [„vajdasági” – B. E. megj.] jelző. Ez többek között azért is indokolt, mert a megkeresett szlovéniai illetékesek diplomatikusan elzárkóztak a közreműködéstől, amit fölöttébb sajnálni kell. Akárcsak azt, hogy a földrajz diktálta megnevezés (vajdasági) kérdésessé tette a horvátországi magyar irodalom szócikkeinek felvételét, ami hasonlóképpen sajnálatos kényszermegoldás, lévén, hogy ezáltal olyan jelentős személyi és általános szócikkekről kellett lemondani, mint Baranyai Júlia, Csörgits József, Kontra Ferenc, Lábadi Károly, Lábadiné Kedves Klára, Pataky András, ill. Magyar Képes Újság (1952–1991), a Horvátországi Magyarok Szövetségének (1949) több kiadványa s nem utolsósorban néhány ritkaságként számon tartott kiadvány, melléklet, rendezvény” (GEROLD 2016. X–XI).
A „földrajz diktálta megnevezés” mint a lexikonba való „beválogatás”, illetve a belőle való „kihagyás” szempontja azonban nem teszi lehetővé a probléma feloldását, a zökkenőmentes továbblépést, amit a szerző, természetesen, azonnal érzékel, és felveti a belőle következő újabb „anomáliát”: Vajon akkor a múlt század kilencvenes éveiben a gazdasági és politikai okok miatt a Vajdaságból Magyarországra vagy más országba emigrált, ott letelepedett, annak kulturális közéletébe (tanárként, szerkesztőként, [köz]íróként etc.) beépült szerzők opusai részét képezik-e továbbra is a – most már – „vajdasági” jelzővel illetett kisebbségi irodalmi reprezentációnak? A megoldás azonban e kérdésben már egészen más tőről fakad, mint a horvátországi írók esetében. Gerold a következőket írja bevezetőjében: „[…] mellőzve a személyes s végső soron mégiscsak magánjellegű érveket, vonatkozásokat, kivétel nélkül mindannyian helyet kaptak, helyet kell hogy kapjanak a lexikonban, annál az egyszerű s megkerülhetetlen oknál fogva, hogy pályájukat jugoszláviai/vajdasági magyar íróként kezdték, sokuknak írósága itt bontakozott ki, függetlenül attól, hogy ezt később esetleg igyekeztek elhallgatni, feledtetni. Az utóbbi években viszont legtöbbjükben, mind műveikben, mind pedig személyes kapcsolataikban, felerősödött a Vajdasághoz való kötődés, tartozás igénye, vágya” (GEROLD 2016. XI). Ez azonban azt jelenti egyúttal, hogy teljesen megegyező, vagy hasonló kérdések megítélésében eltérő mércéket és szempontokat vett figyelembe.
Mielőtt fenti állításomat példákkal bizonyítanám, szeretném leszögezni: amikor bármely szócikkét kiemelem, az alkalmazott szelekció szempontjának vitatható jellegét érzékeltetem; nem vonom kétségbe a lexikonbéli szerepeltetés indokoltságát egyetlen szerzői szócikk esetében sem!
A 2009-ben elhunyt kritikus, irodalomtörténész, egyetemi tanár Bosnyák István Darázson, a mai Horvátország területén született 1940-ben, pályájának kezdete (laskói általános iskolai tanárként, a Laskói esték című napló és esszégyűjtemény szerzőjeként) is az adott területhez kötődik. Később Újvidéken él és dolgozik, itt jelennek meg művei, bontakozik ki tanulmányírói, tudományos pályája, ugyanakkor 2006-tól kezdődően munkássága Magyarországra tevődik át, alkotásai Baranyai B. István néven, Budapesten jelennek meg. Itt hunyt el, majd szülőfalujában, Horvátország területén lelt végső nyugvóhelyére. A lexikon mindkét kiadásában szerepel a róla szóló szócikk.
Domonkos István 1940-ben született Ókéren, a Vajdaságban. Az Új Symposion legendás, első nemzedékének tagja. 1974-től Svédországban él. Távozását követően új és önálló kötete hosszú ideig nem látott napvilágot sem szülőhazájában, sem másutt. Szerepel ugyanakkor színházi és előadóművészeti repertoárokban, antológiákban és más (társzerzős vagy szerkesztett) kiadványokban. Kormányeltörésben című költeménye kánonalkotó jelenség a magyar irodalomban. Új, önálló kötettel, a YU–HU–Rap-pel, csak 2008-ban jelentkezik, amely Budapesten látott napvilágot. A Forum Könyvkiadó 2015-ben megjelentette összegyűjtött verseit Allegro bajbajó címmel, de a kézirat 2014-es lezárulta miatt, ez már nem szerepel a lexikonszócikkben. Helye kétségtelen a mindenkori vajdasági magyar irodalomról szóló szintézisekben és lexikonokban.
Hász-Fehér Katalin Ürményházán született, a Vajdasághoz tartozó bánáti településen. Tanulmányait és fokozatait (a PhD kivételével) Vajdaságban végezte, illetve az újvidéki Bölcsészettudományi Karon szerezte, ahol hat éven át tanársegéd volt. 1992-től Magyarországon él és dolgozik. 2000-ben, Debrecenben megjelent tanulmánykötete, a Közösségi és elkülönülő irodalmi programok a 19. század első felében. Fáy András irodalomtörténeti helye, nem kötődik közvetlenül a vajdasági magyar irodalomhoz, miként a szerző más irányú szerkesztői munkásságának sincs ilyen vonatkozása. A lexikon mindkét kiadásában szerepel.
Lábadi Károly a vajdasági Telecskán (Bácsgyulafalva) született. Iskoláit szülőfalujában és Szabadkán végezte, majd az újvidéki BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén szerzett tanári oklevelet. Pályakezdése és későbbi munkássága egyaránt kötődik Eszékhez és Újvidékhez, vagyis Horvátország baranyai/szlavóniai körzetéhez, illetve Vajdasághoz (pl. a telecskai dohánytermesztésről szóló tanulmánya etc.). Fő művei közül több, így a Kopácsi vízi élet (1987) című monográfiája az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában jelent meg. 1992-től kezdődően ő is Magyarországon él és dolgozik, tudományos fokozatait is ott szerezte. A Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918–2000)-ban mint „jugoszláviai magyar” író még szerepel, de a „vajdasági”-ban már nem. Ő az egyike azoknak, akiket Gerold László a „földrajzi elv”-re hivatkozva „kiszelektál” a lexikon második kiadásából.
Kontra Ferenc Márai Sándor- és József Attila-díjas író (mint a korábban hivatkozott Bosnyák István!) a ma Horvátország területén lévő Darázson született. Irodalmi és szerkesztői pályája Eszéken indult, de a Vajdaságban, Újvidéken folytatódott és bontakozott ki. 2000-ig, ameddig a 2001-es lexikon követi munkásságát, nyolc önálló kötete jelent meg Újvidéken. Elnyerte a vajdasági magyar irodalom szinte valamennyi jelentős irodalmi díját, így a Híd Irodalmi Díjat (1998) is. Az Új Symposion című folyóirat, majd pedig a Magyar Szó című napilap művelődési rovatának szerkesztője volt. 2015-ig a lap Kilátó című irodalmi magazinját szerkesztette. Részt vesz a térség irodalmi közéletében. A Forum Könyvkiadónál 2002-ben napvilágot látott A kastély kutyái című regényét követően könyvei (a Szélördög és más mesék című társszerzős gyűjtemény, amelyet a belgrádi Tankönyvkiadó jelentetett meg, illetve a Drávaszögi keresztek 2008-as újrakiadása kivételével, amelynek a szabadkai Életjel társkiadója) magyarországi kiadóknál láttak napvilágot. Amellett, hogy Bori Imre külön teret szentel munkásságának a jugoszláviai/vajdasági magyar irodalomról szóló összefoglalásaiban (BORI 2007. 277–278) műveinek (a Magyarországon és Horvátországban megjelenteknek is!) jelentős vajdasági recepciója van. A róla szóló monográfia (Huszka Árpád: Kontra Ferenc írói munkássága) 2015-ben, a szabadkai Életjel Kiadónál látott napvilágot. Kontra Ferenc életvitel szerűen Újvidéken él, vajdasági magyar írónak vallja magát! A már említett „földrajzi elv”-re hivatkozva Gerold kihagyta a lexikon új kiadásából.
Ha összevetjük azzal, mit mond bevezetőjében Gerold László a múlt század kilencvenes éveitől Magyarországon élő és tevékenykedő vajdasági származású, vagy Vajdaságból távozott írók opusának besorolásáról, hatalmas ellentmondásra leszünk figyelmesek! E (többségük értékalkotás tekintetében is igen jelentős – noha egy lexikon elvileg nem minősíthet esztétikai értelemben!) szerzők attól függetlenül is helyet kaptak (minden kétséget kizáróan: jogosan!) a vajdasági magyar irodalmi lexikonban pályakezdésük és kötődéseik kapcsán „hogy ezt később igyekeztek elhallgatni, feledtetni” (GEROLD 2016. XI), ha nem csak, vagy nem elsősorban vajdasági magyar írónak vallják magukat, vagy származásukat írói nevük révén (Baranyai B. István) is kiemelik, ha irodalmi/írói tevékenységük nem kötődik a mai Vajdaság területéhez (pl. Hász-Fehér Katalin esete), de még csak nem is itt indult vagy bontakozott ki (pl. Kollár Árpád munkássága). Ehhez képest a magát önreflexív módon és recepciója révén is vajdaságiként meghatározó, ma is Újvidéken élő és dolgozó szerző nem számít vajdaságinak, mert a mai Horvátország területén született (noha a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság idején!), s mert élete első évtizedeit (az akkori Jugoszlávia részének számító) Horvátországban élte le, illetve jelentek meg könyvei Horvátországban és Magyarországon is. Az adott megoldásnak – egyértelműen – nincs és nem lehet sem logikusan alátámasztható szerkesztői, sem ésszerű, elfogadható alakulástörténeti magyarázata[7].
Visszatérve a szlovéniai magyar irodalom kérdéskörére, megállapítható, a szerző bevezetőjéből kitűnik, hogy eredeti szándéka szerint a lexikon második, bővített kiadásában is teret vagy fejezetet szentelt volna az ottani irodalom jelenségeinek, de nem kapta meg az ehhez szükséges adatbázisokat. Ez szolgált – némiképp – alapul és ürügyül a horvátországi, vagy onnan származó szerzői szócikkek kihagyásához, noha a bevezető más részeiből meg az derül ki, hogy bizonyos írókról akkor is készült szócikk, ha azok elutasították, vagy (hanyagságból) nem küldték vissza az adataikra vonatkozó kérdőíveket.
Befogadói szempontból a dolog kétirányú és nemzedéki jellemű megítélés alá esik. A Vajdaságtól térben távol eső, irodalmától néhány jelképes kötődésen kívül függetlenül kibontakozott szlovéniai magyar irodalom a hatvanas évek után született, írói (illetve kreatív olvasói) szerepükre jobbára a nyolcvanas évek második felétől rátalált, a „jugó-nosztalgiá”-tól kevésbé érintett nemzedékek számára már nem jelent közvetlen kulturális sorsközösséget vagy örökséget. A horvátországi magyar irodalomhoz való viszonyulás azonban más, mivel a két, „szomszédos” kisebbségi irodalmi reprezentáció szereplői (pl. Lábadi Károly, Csörgits József, Kontra Ferenc etc.) sokszor ugyanazok, jelenségei nem egymástól függetlenül jöttek létre és alakultak ki.
Az ellentmondások sikeresebb feloldását – talán – a történeti múltról szóló elképzelések időszerűbb változatai (WHITE 1997, ASSMANN 2013), az „egyazon jelenségről alkotott több történeti konstrukció” egymásmellettiségének, együtt hatásának elfogadása tette volna lehetővé. Érdekes, hogy a vajdasági/anyaországi magyar irodalom viszonyrendszerét tekintve nem okozott gondot koncepcionális szempontból, hogy bizonyos írók és opusaik (pl. Tolnai Ottó), illetve bizonyos jelenségek „mindkét irodalomban” szerepelnek (KULCSÁR SZABÓ 1993), viszont az, hogy vannak írók (pl. Baranyai Júlia, Kontra Ferenc, Csörgits József), akik a horvátországi és a vajdasági magyar kisebbségi irodalmi reprezentációban is jelen vannak, már kizáró tényezőnek számított. (Ezzel szemben régi, nagy írók, Janus Pannonius vagy Zrínyi Miklós példáját hozhatnánk fel ellenérvként.)
Mind a jugoszláviai, mind a vajdasági magyar irodalmi lexikon egyik leginkább vitatható kérdését az ún. „előtörténet” kezelése, illetve a jelölt irodalom kezdetének, kialakulásának problematikája jelenti. Amíg Bori Imre irodalomtörténetében árnyalta és rugalmasan kezelte a kérdést, Csáky S. Piroska könyvtörténész és bibliográfus, a vajdasági magyar könyv történetéről szóló értekezésében és bibliográfiájában az 1918-as politikai eseményekhez köti a vajdasági irodalom alakulás- és kiadástörténetének kezdeteit (CSÁKY S. 1988); mára felhagyott a terület kutatásával. Gerold László is ezt a „megkövesedett” és vitatható kezdetet fogadja el az irodalom létformájáról alkotott, mára elavult (noha ez is az általa preferált Jausstól származó nézet!) „szubsztancialista” elképzelésekkel (az irodalom egymás után következő könyvek sorozata!) együtt.
A szabadkai születésű Csáth Géza (1887–1919), aki életének jelentős részét is ott, illetve Vajdaság településein (a Délvidéken) élete le, többek között Palicson volt fürdő-, Regőcén háziorvos, s az ún. demarkációs vonalon lett öngyilkos, – feltehetően – azért nem számít vajdasági magyar írónak, mert írói tevékenységét az Osztrák-Magyar Monarchia polgáraként folytatta, az előző széthullása és az új államalakulat konstituálódása között keletkezett politikai „légüres tér” idején halt meg. Más esetekben azonban nem – még ennyire sem! – fogadható el ez a szelekciós érv.
A Budapesten született és ott elhunyt Farkas Geizát (1874–1942) családi kapcsolatai (anyai ágon Kiss Ernő aradi vértanú dédunokája) és eleméri birtokai kötik a térséghez. A 20-as évek második felétől a 30-as évek közepéig él az akkori Jugoszlávia területén (is), itt (is) fejti ki irodalmi tevékenységét. Szabadkán jelenik meg többek között legismertebb, A fejnélküli ember című (1933) regénye; műveivel több vajdasági magyar, ún. „irodalomreprezentáló” antológiában szerepel. Társadalomlélektani tanulmányainak, műveinek többsége azonban Budapesten, életpályájának első korszakában jelenik meg. Távozását követően nem tartják többé számon az itteni irodalomban. Bori Imre A fejnélküli embert a bánáti kisváros, Nagybecskerek világa hiteles rajzának tekinti (BORI 2007. 110–112). Szerepel a lexikon mindkét kiadásában.
A szabadkai Munk Artúr (1886–1955) életének és pályájának első évtizedei a Monarchia idejére esnek, tanulmányai és orvosi pályájának „cselédkönyves” része Budapesthez kötődik; életének további – legendává vált – eseményeit (hajóorvosi szolgálatát és első világháborús élményeit, az orosz forradalomban, illetve a hadifogságban átélteket) A nagy káder[8] (1930) című híres regényében, naplójában[9], illetve Hinterland[10] című, könyv alakban csak posztumusz (1981) napvilágot látott művében örökítette meg. 1921-ben Szabadkára tér haza, ahol haláláig él és dolgozik. Legsikeresebb, (állítólag) négy kiadást is megért regénye viszont Budapesten jelent meg és vált ismertté: senki, a lexikon sem vonja kétségbe, hogy A nagy káder vajdasági magyar regény, miként Majtényi Mihály Császár csatornája (1943) című, a vajdasági magyar irodalomban műfajteremtő, de Budapesten megjelent kötetének a térségi irodalomban jelentős hatását sem. A múlt század második feléből ott van Gion Nándor esete. A tetralógiává bővült Latroknak is játszott harmadik és negyedik darabja (Ez a nap a miénk [1997], Aranyat talált [2002]) az író Magyarországra költözését követően, Budapesten látott napvilágot, miként a di-, tri- és tetralógia különböző kiadásai is (sőt, létezik bukaresti kiadása is), szerepe és jelentősége mégis vitathatatlan a vajdasági magyar irodalomban[11].
A fenti példákra (Farkas Geiza, Munk Artúr, Majtényi Mihály, Gion Nándor) hivatkozva jogosan tehetjük fel a kérdést: vajon elképzelhetjük-e, megérthetjük-e teljes egészében a vajdasági magyar irodalom alakulástörténetét Kosztolányi Dezső életműve nélkül? A Pacsirta (1924) és az Aranysárkány (1925) vajon kiemelhető-e a térség világából? Teljes-e egy vajdasági magyar irodalmi lexikon olyan írókról szóló szócikkek (Csáth Géza, Kosztolányi Dezső, Herczeg Ferenc) nélkül, akikhez kiterjedt recepció, intézmények, rendezvények, a mai napig határozott kultusz kötődik a térségben[12]? Értelmezhetjük-e ezek hiányában jelenkorunk közéleti és irodalmi mozgásait ?
Az „egy könyv” feltétele, a nem szerzői szócikkek problematikája és a diszciplínák között húzódó (rugalmas?) határok
Az előszó egyik, a feldolgozás alapelveit taglaló bekezdése arról tájékoztat, hogy a „szerzői szócikkek alapkritériuma (legalább) egy megjelent könyv”, ugyanakkor megjegyzi, „nem valószínű, hogy ez a legjobb szempont” (GEROLD 2014. VII). Nem is minden esetben, sőt, igen sok esetben nem tartja magát következetesen ennek az elvnek az alkalmazásához. A vajdasági magyar irodalom Szenteleky Kornél neve fémjelezte irodalmi alkotóműhelyéhez tartozó, az adott időszakban igen ismert, sokat publikáló, kötettel ugyanakkor nem rendelkező Lucia (Török Béláné) nem kap külön szócikket a lexikonban. Noha több, a két világháború között napvilágot látott antológiában (Almanach [1924, 1929], Ákácok alatt I–II. [1933]) is szerepel műveivel, 1934-ben ott volt a Szenteleky Kornél Irodalmi és Művészeti Társaság alapító tagjai között, az „egy megjelent könyv” kritériumát itt Gerold László mégis következetesen alkalmazza, bevezetőjében is elvi példaként említve az életművet. Ugyanakkor a lexikon törzsanyagában ennek számos ellenpéldáját láthatjuk. Azt magunk is értjük és indokoltnak tartjuk, hogy pl. Dettre Jánosról (1886–1944), akinek életében nem, csak posztumusz jelent meg kötete[13], készült szócikk, hiszen a Vajdasági Magyar Írók Almanachja I. (1924) társszerkesztőjeként (Radó Imrével) lényeges mozzanattal gazdagította a térségi irodalom Trianon utáni alakulástörténetét; a Bácsmegyei Napló munkatársaként az első „(újra) alapítók” sorába tartozik. Viszont a Lucia (Török Béláné)-szócikk hiányának magyarázatát olyan példák ingathatják meg, mint például a Mikes Flóris (1900–1928) szerzői szócikk, amelyből kitetszik, hogy éppúgy csak lapok (Bácsmegyei Napló) és antológiák (Kéve [1928], Vagyunk [1929]) szerzőjeként szerepelt rövid élete során a vajdasági magyar irodalom történetében, miként Lucia.
A vajdasági magyar irodalom két világháború közötti korszaka mellett a legújabb irodalmi reprezentáció „egy könyv”-alapú szelektációja eredményezi a legtöbb ellentmondást és következetlenséget. A sok közül csak néhány példa – újfent hangsúlyozva: ezen a ponton sem vitatjuk el egyetlen szerzői szócikk helyét sem a kötetben!
Berényi Emőke magyartanár, irodalmár mint (2008–2009-ig) a „Jelfolyam-online folyóirat kritikarovatának, majd néhány Híd-szám szerkesztője”, illetve az Olvass be! című vitaműsor koordinátora önálló kötet híján is helyt kapott a lexikon szócikkei sorában épp úgy, mint az ugyancsak kötettel nem rendelkező, 2013 közepétől a Híd szerkesztőjeként jegyzett Patócs László. Ez önmagában, természetesen, nem gond. Csak akkor válik kérdésessé az eljárás, ha figyelembe vesszük, hogy ilyen indokkal – az övéiken kívül – még jó néhány fiatal, a lexikon kéziratának 2014-es lezárásakor kötettel (még) nem rendelkező író, azaz a róluk szóló szócikk is szerepelhetne a kiadványban. Számos példa közül: dr. Roginer Oszkár irodalomtörténész, szociológus, több gyűjteményes tanulmánykötet szerzője és szerkesztője, tudományos kutató és közíró (jelen pillanatban: második doktorátusát készíti Grazban). 2015-ben (tehát: a lexikon lezárásának idején már tudható volt, hogy megjelenik!) Szabadkán, a VMDOK kiadásában látott napvilágot A város mint (ellen) érv című tanulmánykötete. Ugyancsak kérdéseket vet fel a dr. Novák Anikó irodalomtörténész/szerkesztőről, egyetemi docensről, a Vajdasági Magyar Doktoranduszok és Kutatók Szervezetének elnökéről (nem mellékesen: magának a szervezetről) szóló szócikk hiánya. Még kevésbé érthető, hogy – ha Berényi Emőke példáját vesszük alapul, aki egy évig volt kritikai rovatának vezetője – akkor miért nem íródott szócikk a Jelfolyam-online folyóirat Kilátó-díjat érdemelt, interdiszciplináris és multimediális tevékenységet is kifejtő szerkesztőiről[14], köztük Kocsis Lenke doktoranduszról, aki szerkesztői munkája mellett tudományos kutatóműhelyek tagjaként ott van számos tanulmány- és konferenciakötet szerzői között; novellájával a Gion Nándor Emlékház és a Forum Könyvkiadó által 2013-ban megjelentetett I/11 című, a 2012-es Gion Nándor Novellapályázat díjnyertes munkáiból összeállított novellaantológiában, meséjével a Jó Pajtás gyermeklap mesepályázatára beérkezett pályaművekből összeállított Hihetetlen mesék könyve (2012) című kötetben is szerepel. Multimediális gondolkodás jegyében készült „plakátversei” a Jelfolyam gondozásában jelentek meg. Persze, itt felmerülhet magának a „könyvszerűségnek” a kérdése, illetve a köztesség (irodalom és alkalmazott művészet) problematikája, ám ugyanígy megkérdőjelezhető más típusú kiadványok (pl. színházi adaptációk, repertóriumok) irodalomként való kezelése is.
Neuralgikus pontot jelent Gerold László lexikonírói és szerkesztői koncepciójában az a kitétel, amelynek értelmében több (leginkább a két világháború közötti időszakban élt és tevékenykedett) író/alkotó opusáról azért nem készült szócikk, mert „életükről szinte semmit sem sikerült kideríteni” (GEROLD 2016. VII). Gerold az előszóban tizenöt ilyen írói nevet, sorol fel, akiknek ismerjük egy-egy könyvét, művét, de azoknak keletkezéskörülményeiről nincsenek adatok. Ez a szempont önmagában is rendkívül ingatag, megkérdőjelezhető álláspont, hiszen egy irodalom alakulástörténetében nem elsősorban a szerző személye, hanem ebbe az alakulástörténeti sorba illeszkedő alkotása (szellemi produktuma) képez jelentést. Jó példa erre Tarkó János Amíg a nagy vihar tombolt… (1919) című regénye, amelynek ismerete, jelentésadás szolgálatába állítása egyedül is megkérdőjelez számos, a jugoszláviai magyar irodalom 1918-hoz kapcsolt „kezdetei”-ről, az első „vajdasági magyar könyvről” alkotott elképzelést (CSÁKY S. 1988. 18). Különösen fontos megjegyezni, és – sajnos – ezen a ponton kénytelen vagyok felülbírálni Gerold László vonatkozó állításait, miszerint „szinte semmit” nem tudunk ezekről az írókról. Némelyikükről, talán, tényleg nem. De többekről (pl. Tarkó János, Mérő Margit, K. Végh Vilma) sokkal több feltárt és megjelent adat, képviselt kutatási eredmény áll rendelkezésünkre, mint a lexikonban szócikket kapott számos más íróról vagy jelenségről (pl. Galambos Margit, Govorkovich János, Huszár Sándor, Polácsi János etc.) – ezeket azonban Gerold nem vette figyelembe.
Tarkó Jánosról a Magyar Szó Kilátó című kulturális mellékletében jelent meg cikk 2001. január 20-án (NÉMETH 2001. 12), amelyből megtudjuk, hogy 1905-től 1920-ig vagy 1922-ig Nagybecskereken volt általános és középiskolai tanár (pontosan ismerjük, mely iskolák tanári karának volt tagja). „Közismereti” tantárgyakat tanított. Irodalmi munkái a Képes Családi Lapokban, a Pesti Hírlapban és a Torontálban jelentek meg (1902-ből és 1912-ből van róla adat). Amíg a nagy vihar tombolt… című regénye a Haász Testvérek nyomdájában látott napvilágot Nagybecskereken, és a Torontál 1919. február 28-ai számában jelent meg róla ismertető (NÉMETH 2014, BENCE 2015)[15].
Az említett példákon kívül még két hiányzó szerzői szócikkre szeretném felhívni a figyelmet[16]. Az egyik a Jász [eredetileg: Brenner] Dezsőről (1890–1968), Csáth Géza öccséről, Kosztolányi Dezső unokafivéréről szóló szerzői szócikk lenne. Élete során nem jelentek meg művei könyv alakban, viszont tudjuk róla, hogy vajdasági és magyarországi, fővárosi lapok és folyóiratok munkatársa volt; többek között a Nyugat közölte 1908 és 1913 között harminckét írását. Noha, később örökre, élete végéig felhagyott a publikálással, közéleti személyiség volt, irodalmi szövegek ihletőjeként és szereplőjeként (Csáth Géza és Kosztolányi Dezső műveiben) végig jelen van, benne van az irodalmi köztudatban. Herceg János (1909–1995), a vajdasági magyar irodalom mindmáig leghatásosabb és legnagyobb életművel rendelkező írója megemlékezéseiben, mint érthetetlen módon „elhallgatott” íróról beszél vele kapcsolatban (Dér 2001. 140). 1908 és 1910 között vezetett naplója Dér Zoltán gondozásában és utószavával jelent meg Hasznok és keserűségek. Egy szabadkai gimnazista század eleji naplója címmel, az Életjel kiadásában 2001-ben. Az utószóból az is kiderül, hogy írói hagyatéka és levelezése már hosszú évek óta az 2007-ben elhunyt irodalomtörténész és szerkesztő, Dévavári (írói nevén: Dér) Zoltán birtokában volt.
A másik: Guttmann Dániel (1882–1938). 1903-ban Fáklya-Világ néven „filozofikus” hangvételű folyóiratot indított Nagybecskereken. László B. Jenő a Tükörben megjelent nekrológjában (LÁSZLÓ B. 1938. 10) mint a „számok emberé”-ről beszél vele kapcsolatban, aki idővel felhagyott a lapalapítási kísérletekkel, de „soha nem fordult el” az irodalomtól. Fülep Lajos filozófus barátjaként, a múlt század tízes éveinek elején, vele együtt, vagy vele egyidőben tartózkodott és tanult Firenzében. László B. Jenő hivatkozott búcsúztatójában arról is szó esik, hogy Guttman eredetiben olvasott és írt (!) franciául. Ilyen jellegű szövegeiről azonban nincs tudomásunk. Igaz ugyan, hogy az ő életrajzáról és opusáról sem maradt sok adat, s 1918 után önálló kötete sem jelent meg (vagy nem tudunk róla), de a még mindig fellelhető és kutatható anyag – a többihez képest – épp elegendő egy szerényebb terjedelmű szócikk létrehozásához, s azért sem sorolható be a térségi irodalom 1918 előtti szakaszához, mert – miként Jász Dezső is – még évtizedekig „benne volt” az irodalmi köztudatban; esetleg alakította is azt (BENCE 2016). Az „egy megjelent könyv” feltételét viszont Gerold László néhány kivételtől eltekintve (pl. Lucia) nem érvényesíti következetesen[17].
A Vajdasági magyar irodalmi lexikon (1918–2014) szerkesztési koncepciójának ugyancsak problematikus elvét jelenti az ún. nem szerzői szócikkek nagyszámú jelenléte a kiadványban. Indokolt, hogy a vajdasági magyar irodalom alakulástörténetében fontos, paradigmajelölő, nagy hagyományú, ún. kánonalkotó intézmények, szervezetek, csoportok, antológiák, sajtóorgánumok, viták, valamint lapok, elektronikus médiumok meghatározott rovatai és műsorai etc. szerepelnek szócikk formájában lapjain: pl. az 1933-tól 1934-ig több alapítási kísérletet is megért Szenteleky Kornél Irodalmi és Művészeti Társaság, az 1971-től évente megrendezésre kerülő sziváci Szenteleky Napok, a Szenteleky Kornél Irodalmi Díj (1972–), a Bazsalikom Műfordító Díj (1972–), az Új Symposion (1965–1992) folyóirat, a Joáb-vita (1969), a Kanizsai Írótábor (1952) etc. Néhány irodalmi és kulturális rádióműsor, újságrovat külön szócikkben való feltüntetése is magyarázható (pl. mert Herceg János, Tolnai Ottó, Végel László, vagy más, nagy hatású alkotó munkásságának részét képezi)[18]. Érthetetlen viszont – emellett más, hasonló, sőt, hatékonyabban működő szervezetek és csoportosulások mellőzöttségére mutat! – miért íródtak szócikkek soha meg nem alakult, a kezdeményezés szintjén maradt, sőt, csak ötlet formájában felmerült irodalmi társaságokról (pl. Szenteleky Akadémia, Herceg János Emlékbizottság és Alapítvány[19]). Mindezek fényében érthetetlen, hogy a 2001 óta működő, kiterjedt tudományos és kulturális tevékenységet megvalósító, a vajdasági magyar doktoranduszokat és fiatal kutatókat nagy számban tömörítő Vajdasági Magyar Doktoranduszok és Kutatók Szervezete (VMDOK), amely folyamatos konferenciaszervezői és kiadói tevékenységet is folytat, miért maradt ki a szócikkek sorából. Az alapítványi támogatásokból szervezett, 2012-ben indított (a támogatások nélküli időszakban szünetelő) Olvass be! című vitaműsor szócikk, ezzel szemben több más, hasonló, nem is mindig időszaki rendezvényt mellőzött szócikkei sorának kialakításakor a lexikoníró (pl. az újvidéki Magyar Tanszék 2012 óta létező Kontaktzóna című rendezvénysorozatát[20]).
Kérdéseket vet fel különböző antológiák/almanachok szócikkeinek szerepeltetése. Az, természetesen, releváns és érthető, hogy a múlt század első évtizedében, a térségi magyar irodalom konstituálódását képviselő antológiák részét képezik a vajdasági magyar irodalmi lexikonnak. Elfogadható az évfordulókról megemlékező, jelentőségük előtt tisztelgő írásokat tartalmazó, kiemelkedő tanácskozások, pályázatok anyagából összeállított, vagy valamilyen irodalmi/tudományos műhely eredményeit bemutató gyűjteményes kötetek szócikkbe emelése. Semmilyen logikája és magyarázata nincs viszont annak, milyen elv szerint kerültek ezek sorába a külföldön megjelent, néhány vajdasági szerzőt is jegyző irodalmi antológiák, gyűjteményes tanulmánykötetek (Kapun kívül, Gyöngykapu etc.). A kiterjedt anyagból milyen elv szerint válogatott Gerold, s ha az egyik ilyen cím bekerült, miért maradt ki a hasonszőrű másik (pl. Körkép-antológiák)?
A Jugoszláviai/Vajdasági magyar irodalmi lexikon kiadásai fontos konzekvenciákat jelentenek a térségi kulturális közélet szereplői, írók, irodalmárok, történészek és elméletírók, illetve tudományos kutatók, egyetemi tanárok számára. Egyértelműen rávilágítanak arra, amit Gerold László is érzékel és röviden meg is említ előszavában: „a kollektív lexikonok korát éljük” (GEROLD 2001. XII, 2016. XI). Jelenünk gyorsan változó, digitális kultúrájában érvényét veszítették bármely lexikon vagy szintézis „egyszemélyes” létrehozásának lehetőségei. Ezt érzékelve Gerold is igénybe vette egy „belső munkatárs” segítségét. A részben vagy teljes egészében általa kialakított szócikkeket a Cz-szignó különbözteti meg a többitől. Az szignó Czini Zoltán magyartanár, bibliográfus, közíró nevét rejti. A lexikon koncepciójának, alapelveinek kialakítása azonban „egyszemélyes”, vagyis csak Gerold elképzeléseit tartalmazza. Egy munkacsoport közreműködése elsősorban a szubjektív látószöget, meglátásokat, a tendenciózusság érvényesülését semlegesíti, árnyalja az összegyűjtött anyag feldolgozásában amellett, hogy sokkal kiterjedtebb kutatásokhoz is erőforrást biztosít.
A Vajdasági magyar irodalmi lexikon egyik legfontosabb tanulsága viszont az, hogy – saját ellentmondásainak függvényében – rávilágít a térségi (vajdasági, ex-jugoszláv etc.) magyar irodalom története (mindenképpen: kollektív) újragondolásának és -írásának elengedhetetlen szükségességére.
Irodalom
Assmann, Jan. 2013. A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Ford. Hidas Zoltán. Budapest: Atlantisz
Bence Erika. 2015. „Sci-fi” a háborúban (Tarkó János: Amíg a nagy vihar tombolt). Hungarológiai Közlemények, 46 (2): 51 –65.
Bence Erika. 2016. Guttmann Dániel „különc” életfilozófiájának feltételezett bölcseleti alapjai (A Fáklya-Világ című folyóirat 1903-ban). Hungarológiai Közlemények, 47 (3): 75–88.
Bori Imre. 1993. A jugoszláviai magyar irodalom rövid története. Utószó: Bányai János: Bori Imre irodalomtörténetének hiányzó fejezete [357–366]. Újvidék: Forum Könyvkiadó
Bori Imre. 2007. A jugoszláviai magyar irodalom története. Szerk. Bordás Győző: Jegyzet [399–400]. Újvidék: Forum Könyvkiadó
Bíró Ferenc 1994. A felvilágosodás korának magyar irodalma. Budapest: Balassi
Csáky S. Piroska. 1988. Vajdasági magyar könyvek 1918 –1941. Újvidék: Forum Könyvkiadó
Dér Zoltán. 2001. Utószó. Jász Dezső: Hasznok és keserűségek. Egy vidéki gimnazista század eleji naplója. Szabadka: Életjel
Elek Tibor. 2008. Gion Nándor viharos pályakezdése az Új Symposion áramában. Kétéltűek a barlangban; Testvérem, Joáb; Véres patkányirtás idomított görényekkel. Kortárs, 52 (12): http://epa.oszk.hu/00300/00381/00132/elek.htm (2017. november 2.)
Erdősi Vanda é. n. Ellenpont és folytatás. A Symposion-mozgalom első korszaka. http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/120/erdosi.htm (2017. október 20.)
Fekete J. József. 2003. „Riszálás megy az irodalmi focipályán”. Vízumköteles irodalom? Internetes konferencia az UngParty honlapján, 2003. http://mek.oszk.hu/02200/02288/html/fekete.htm (2017. október 20.)
Gerold László. 1996. Idézetek a butaság könyvéből. Híd, 60 (4): 348 –367.
Gerold László. 1998. Vajda Gábor: A magyar irodalom a Délvidéken Trianontól napjainkig. Irodalomtörténeti közlemények, 102 (5 –6): 807–810.
Gerold László. 2001. Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918–2000). Újvidék: Forum Könyvkiadó
Gerold László. 2016. Vajdasági magyar irodalmi lexikon (1918–2014). Újvidék: Forum Könyvkiadó
Hózsa Éva 2009. A novella Vajdaságban. Újvidék: Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium
Huszka Árpád. 2015. Kontra Ferenc írói munkássága. Szabadka: Életjel Kiadó
Ispánovics Csapó Julianna. 2011. A bácskai magyar irodalmi kultúra előtörténete a régió magyar könyvkiadása szempontjából. Újvidék: Filozofski fakultet u Novom Sadu
Kalapis Zoltán. 2002–2003. Életrajzi kalauz I–III. Ezer magyar biográfia a délszláv országokból. Újvidék: Forum Könyvkiadó
Kulcsár Szabó Ernő. 1993. A magyar irodalom története 1945–1991. Budapest: Argumentum
László B. Jenő 1938. Guttmann Dániel. Tükor, 1938. november 30. 12.
Mák Ferenc. 2008. A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája. Mely titulus alatt azt kell érteni, hogy minden, a vidékre vonatkozó értekezés, észre vétel, tzáfolat és igazítás közre bocsáttatik. Újvidék–Zenta: Forum Könyvkiadó–Vajdasági Magyar Művelődési Intézet
Németh Ferenc. 1988. Egy plágium története. Magyar Szó, Kilátó, 1988. szeptember 3. 15.
Németh Ferenc. 1995. A Fülep család Becskereken. Fülep Lajos születésének 110. évfordulójára. Híd, 59. (4): 308–325.
Németh Ferenc 1995a. Egy elfelejtett becskereki írónő. K. Végh Vilma pályafutásáról. Magyar Szó, Kilátó, 1995. augusztus 19. 12–13
Németh Ferenc. 2000. Streitmann Antal. Élete és művészete. Újvidék: Forum
Németh Ferenc. 2001. Egy tanító bevonul az irodalomba. A vajdasági magyar irodalom első kötetéről. Magyar Szó, Kilátó, 2001. január 20. 13.
Németh Ferenc. 2014. A Nagy Háború ismeretlen regénye. Tarkó János: Amíg a nagy vihar tombolt… Tanulmányok, (1): 100–109.
Szerbhorváth György. 2005. Vajdasági lakoma. Az Új Symposion történetéről. Pozsony: Kalligram
Thomka Beáta. 1992. Prózatörténeti vázlatok. Újvidék: JMMT
Tolnai Ottó. 2011. Költő disznózsírból. Egy rádióinterjú regénye. A kérdező: Parti Nagy EgLajos. Digitális Irodalmi Akadémia. Petőfi Irodalmi Múzeum. http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000000819&secId=0000076592&mainContent=true&mode=html (2017. 10. 24.)
Vajda Gábor. é. n. A magyar irodalom a Délvidéken Trianontól napjainkig. Budapest: Bereményi Könyvkiadó
Vajda Gábor. 2006. Remény a megfélemlítettségben. A délvidéki magyarság eszme- és irodalomtörténete (1945–1972). Szabadka: Magyarságkutató Tudományos Társaság
Vajda Gábor. 2007. Az autonómia illúziója. A magyarság eszme- és irodalomtörténete a Délvidéken (1972–1989). Szabadka: Magyarságkutató Tudományos Társaság
White, Hayden. 1997. A történelem terhe. Ford. Berényi Gábor at al. Budapest: Osiris
[1] Az „egyszemélyes szerzőség” kérdését a kiadvány előszavában Gerold László tudatos választásnak nevezi: „A jelzett másik fontos kérdés az egyszemélyes szerzőség kérdése. Ez nem jelent számomra problémát, mert bár tudom, hogy szemben a kétszáz évvel ezelőtti, vagy a múlt századi felfogással és gyakorlattal, ma a kollektív lexikonok korát éljük, az egységes szemlélet érdekében és az áttekinthetőség céljából, amit ez a nem túl terjedelmes anyag lehetővé tesz, választottam a soha be nem fejezhető lexikonírásnak ezt a változatát” (G. L. Elősző [V–XII] = GEROLD 2001. XII).
[2] Újvidék: Forum Könyvkiadó
[3] Újvidék: Forum Könyvkiadó
[4] Draskóczy Ede 2012. Bizonyítás egyszerű utakon. Szerk. és előszó: Mák Ferenc. Zenta: Vajdasági Magyar Művelődési Intézet.
[5] Gerold László 2012. Könyvcédulák. Vajdaság Ma Délvidéki Hírportál. Portéka. https://www.vajma.info/cikk/porteka/140/Konyvcedulak.html (2017. 10. 28)
[6] A vitáról Fekete J. József írt összegző cikket és tette közzé egy on-line vitafórumon (FEKETE 2003).
[7] Irodalompolitikai, elvi (személyes, sőt „személyeskedő”) oka viszont lehetnek, és vannak is a dolognak. Ezeknek tárgyalásától azonban, ezen írás keretein belül eltekintenék, mivel a lexikoníró e polémiában már nem vehet részt. Biztos vagyok benne ugyanakkor, hogy a későbbiek során a vajdasági magyar irodalom recepciója nem tudja majd megkerülni a kérdés taglalását és értékelését.
Felmerülhet kritikai megjegyzéseimmel kapcsolatban az a kifogás, miért nem tártam nyilvánosság elé őket azonnal, a kötet megjelenését követően. A válaszom: az elhamarkodott és felületes bírálatot elkerülendő, tanulmányoztam és kutattam a kérdést, anyagot gyűjtöttem, amit a jegyzett irodalomjegyzék tanúsít.
[8] Munk Artúr. [1930]. A nagy káder. Egy pleni feljegyzései a forradalmi Oroszországból. Budapest: Phanteon
[9] Munk Artúr. 1999. Napló 1915–1916. Bevezető: Gubás Ágota: A háború mint abszurdum.[5–12]. Szabadka: Életjel
[10] Munk Artúr. [1933] 1981. A hinterland. A mögöttes ország háborúja. Utószó: Bori Imre [235 –243]. Újvidék: Forum
[11] Az ellenkező „perspektívá”-ra is van határozott példa. Melinda Nadj Abonji Trauben fliegen auf című, 2010-ben, Ausztriában megjelent regénye (2012-ben, a Magvető Kiadó gondozásában, Blaschtik Éva fordításában látott napvilágot magyarul) vajdasági, a térségi történelemhez és kisebbségi identitáshoz kötődő tartalmakat tematizál, szerzője óbecsei születésű – néhány műkedvelő befogadó kivételével mégsem gondolja senki, hogy a Galambok röppennek föl vajdasági magyar regény, s hogy a nevét is egykori, „szerbhorvát” helyesírással jegyző szerző vajdasági magyar író lenne.
[12] Könyvtörténeti kutatások alapján arra is rá kell mutatnunk, hogy a jelölt írók pályakezdő kötetei, noha magyarországi kiadónál, de a nyomdai munkalálatok miatt (tehát fizikai értelemben) a Vajdaságban láttak napvilágot (ISPÁNOVICS CSAPÓ 2011. 154, 164–165, 424, 425).
Gerold László elhunyta miatt arról sem indítható érdemleges vita, ezért csak érintőlegesen említjük: sokszor maga is részt vett a kultusztevékenységben, alakította Kosztolányi Dezső vagy Herczeg Ferenc vajdasági irodalmi recepcióját, lexikoníróként viszont elutasította életműveik tárgyalását.
[13] Dettre János 1979. Új partok felé. Összegyűjtötte, utószó Dér Zoltán. Szabadka: Életjel
[14] Francišković Róbert, Kocsis Lenke, ifj. Rácz József, Török Erna.
[15] Ezeknek az állításoknak alátámasztásához saját kutatásaim mellett a Németh Ferenc művelődéstörténész, egyetemi tanár által feltárt és hivatkozott forrásokra támaszkodom, úgy vélem ugyanakkor, hogy más adatokkal kapcsolatban is felmerülhetnek kutatók, (irodalom)történészek által feldolgozott adatok és források. És talán ebben, vagyis a Gerold László által érvényesített kutatói, adatgyűjtési módszerben van a legnagyobb buktató. A lexikoníró ugyanis nem, vagy csak nagyon ritkán végez forráskutatásokat. A kortárs alkotók esetében kérdőívekre és a recepció adataira támaszkodik, míg a korábbiak esetében mindenekelőtt Bori Imre jugoszláviai magyar irodalomtörténetének kiadásaira, illetve Kalapis Zoltán Életrajzi kalauzának köteteire (KALAPIS 2002–2003. I–III). Az előzővel az a gond, hogy egy alakulástörténeti szintézisről alkotott történeti-poétikai vízió, értelmezés, tehát megközelítésmódja nem okvetlenül a lexikonírás eljárásainak felel meg, s a történész 2004-ben bekövetkezett halálával megszűntek további kiterjedései és újragondolásai. Kalapis Zoltán Életrajzi kalauza pedig ismeretterjesztő karakterű, mércéi ezért „megengedőbbek” (pl. nagyobb arányban kapnak helyt szócikkeiben a legenda, a szóbeszéd által fenntartott „történetek”), mint egy tudományos igényű tényfeltárás követelményrendszere. Legjobb példa erre a Darvas Gáborról (1889–1972) szóló szócikk. „Mindent meggondoltam és mindent megfontoltam…” című, 1930-ban Újvidéken megjelent regénye megkerülhetetlen fontosságú; az első világháború történéseit a vajdasági, a magyar és az európai irodalmakban a harmincas évek elején tematizáló művek sorába illeszkedik. 1935-ben azonban kivándorolt Izraelbe. Haifában hunyt el. Közvetlen irodalmi kapcsolata a vajdasági magyar irodalommal, egyáltalán az irodalommal, megszűnt; a lexikonszócikkek néhány magánleveléről tudnak. Amit Kalapis Zoltán Életrajzi kalauzában (s ennek nyomán Gerold László lexikonjaiban) élet- és pályarajzként olvasunk róla, az valójában naplóregényének szüzséje. Természetesen regénye rendelkezik a dokumentumregény karakterisztikáival, Darvas Gábor valóban részt vett az első világháborúban, fogságba esett és megtörténtek, vagy megtörténhettek vele azok az események, amelyről a regénye szól, ugyanakkor mégis figyelembe kellene venni, hogy ez esetben regényről, alapvetően fiktív természetű szövegről van szó.
Meggyőződésem, hogy számos, adathiány miatt a lexikonból kimaradt életmű esetében „utána lehetett volna menni” a hiányzó adatoknak, mert van róluk „nyom”. Pl. Tarkó vezetéknevű személyekről több adat is található nagybecskereki református egyházi anyakönyvekben. Ezidáig nem történt meg a fellelt adatok ellenőrzése, ezért nem hivatkozhatom rájuk tényszerűen, de sejtésem szerint azonosítani lehet közöttük az író Tarkó Jánost, ezekből kiindulva más életrajzi tényeket is.
Mérő Margitról 1988. szeptember 3-án, K. Végh Vilmáról 1995. augusztus 19-én jelent meg nem is kis terjedelmű tényfeltáró cikk a Magyar Szó Kilátó magazinjában (NÉMETH 1988. 13, NÉMETH 1995. 12–13)
[16] Az általam kikutatott adatok és észrevételek mellett, más irodalomtörténészek és kutatók eredményeire is hivatkozni lehet a lexikon hiányosságara tett észrevételek kapcsán, pl. Streitmann Antal (1850-1918) ismert festőművész, pedagógus és elméletíró mellőzése miatt. Feltehetően azért nem szerepel a lexikonban, mivel munkásságának nagyobb része a 19. század második felében bontakozott ki, illetve, mert az SZHSZ Királyság megalakulásának évében hunyt el (NÉMETH 2000). Holott művészként és tanárként is nagy hatással volt olyan nagy jelentőségű írók/filozófusok pályájára, mint Fülep Lajos (1885–1970), akinek pályakezdése ugyancsak a mai Vajdaság területéhez, Nagybecskerekhez kötődik (BORI 2007. 58–60, NÉMETH 1995. 308).
[17] A forráskutatások hiányával magyarázható többek között az is, hogy a lexikoníró kísérletet sem tesz a vajdasági magyar irodalom egyes rejtélyeinek tisztázására. Pl. 1931-ben vagy 1932-ben megjelent egy kétkötetes, ún. légiós regény Újvidéken. Szabó István–Andrée Dezső: Egy legionista naplója. Hat esztendő a Francia Idegenlégióban (1923–1929). A könyvről az Andrée Dezső-szócikkben esik szó. Nem tudjuk, fogalmunk sincs, hogy igaz-e az a történet, miszerint Andrée 1926-ban Párizsban találkozott Szabó Istvánnal, egy újvidéki, volt idegenlégiós katonával, akinek feljegyzéseit használva fel írta meg kalandregényét. Semmilyen adatunk nincs arról ezen a „fiktívbe hajló” történeten túl, ki volt Szabó István, ha létezett egyáltalán.
[18] Vitatható ugyanakkor nagyon sok, a térségi lapkiadás és elektronikus média utolsó évtizedeiben létrejött, ma is fennálló, sok esetben viszont megszűnt irodalmi rovat szócikként való jegyzése. Pl.: saját Portéka című, a Vajdaság Ma hírportálon 2009-től vezetett blogja, vajon tényleg olyan – a kibertérben létező mérhetetlen számú más bloghoz képest – kiemelkedően fontos volt-e a vajdasági magyar irodalomban, hogy szerepeltetni kellett a lexikonban is.
Sok apróbb tévedés és mulasztás közül: a Becsén 1992-ben alapított, 1994-ben újraindított, de így sem hosszú életű Rubicon kiadóról úgy beszél a lexikon, mintha még ma is működne. Pedig nem létezik. Nem nagy ügy, de azért megemlíthető, mivel sok ilyen van. Több kutatás is felhívta a figyelmet arra, hogy a Gerlod-lexikon Farkas Geizáról mint Kiss Ernő aradi vértanú unokájáról beszél, holott a dédunokája volt. Herceg János egykori doroszlói házán nincs emléktábla, etc., etc.
[19] A véletlen úgy hozta, hogy e sorok írója mindkét elképzelés „kipattanásakor”, 1994. október 22-én Szivácon, a Szenteleky Kornél Művelődési Egyesület székházában, illetve abban a társaságban (főleg az egykori Dunatáj hetilap újságírói és munkatársi gárdájának tagjai voltak jelen) is, amelynek körében, Herceg János halálát követően felmerült egy emlékbizottság és alapítvány létrehozásának szükségessége. Azt, hogy a sziváci emlékülést követően történtek még magánbeszélgetések és egyeztetések a „független asszociáció” létrehozásáról, talán az mutatja, hogy az indítvány papírra vetett szövege (Bányai János és Végel László autorizációja mellett) az Üzenet folyóirat 1994/12-es számában is megjelent. Vélhetően valakik meg is próbálták – sikertelen eredménnyel bejegyeztetni a szervezetet, de ezenkívül nem valószínű, hogy bármi más történt volna a kezdeményezés megvalósítása érdekében, sőt, szóba se került soha többé. A Herceg János Emlékbizottság és Alapítvány „alakuló ülése” viszont nem sokkal volt több egy asztaltársaság „ötletelés”-énél. A – soha be nem jegyzett szervezet nevében – néhány alkalommal Doroszlón, az író utolsó lakóhelyén megrendezett „festőtábor”-nak viszont semmilyen kapcsolódása nem volt sem Herceg János szellemiségéhez, sem pedig életművéhez. (Magánvélemény, hogy épp ellentétes volt vele.) Még csak a magyar irodalmi vagy művelődési kultúrával sem fonódott össze hangsúlyosan, lévén arról szó – noha ez önmagában nem jelent gondot –, hogy egy zombori/apatini, nem elsősorban magyar amatőr festőket tömörítő társaság találkozói voltak.
[20] Ha a szerző, Gerold László részt vehetne egy esetleges polémiában, itt kifejthetnénk az általunk sejtett tendenciózus okokat – így azonban az utókorra marad ennek a kérdésnek a tisztázása.
Illusztráció: A lexikon borítója (részlet)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
