Lukáts János: Pestem-lelkem
(részletek a szerző prózasorozatából)
Barátom, a Barát
Tízéves koromban gyakran jártam a Városligetbe, akkor találkoztam a szobrával először. Kezdetben azt hittem: nő. Hosszú szoknya volt rajta, a fején kendő, a lábán papucs. Az arca sötétbe burkolózott, csak sokára mertem megnézni. Nem volt szép, de emberi arc volt: töprengő férfiarc.
Csak később tudtam meg, hogy a testét reverenda fedi, az arca előtt kámzsa sötétlik, a lábán saru, mint a szerzeteseknek. Eltöprengtem: alszik, gondolkodik, szomorú? A kezében nyitott könyv, nem tudtam, hogy ő írta a könyv latin nyelvű szövegét. Biztosan a cirkalmas első betűt is, arra azt mondták: iniciálé. Ilyet én is próbáltam rajzolni otthon.
Az Anonymus név tetszett, de ez csak egyetlen név, töprengtem, vajon van-e keresztneve is: Lajos, Béla, esetleg János? Odapróbáltam a keresztneveket az Anonymus név után, de valahogy egyik se illett hozzá. (A Béla név oda volt ugyan vésve a kőre, de az a király neve volt.)
Azt mondták róla: barát. Ilyen nagy ember volt Anonymus, hogy király volt a barátja? Minden királynak volt barátja? Meg azt is mondták, azért volt a király barátja, mert tudott írni. Miért, a király nem tudott írni? Én akkor még csak tíz éves voltam, de már régen tudtam írni, bár elég csúnyán. Én nem lennék szomorú – gondoltam -, ha teleírnék egy ekkora könyvet.
Mellé lehet ülni, akkor beleolvashat az üldögélő a könyvbe, meg is érti, ha tud latinul. De kár, hogy egy bronzkönyvet nem lehet lapozni! Én inkább Anonymus lábához szerettem ülni, onnan föl lehetett nézni rá, lehetett kérdezni tőle, bár mindig azt felelte, hogy az ő válaszai mind a könyvben vannak leírva. A könyv a magyarok ősi történeteit gyűjtötte össze. Ezt később az iskolában is tanultuk.
Kezdetben titkoltam, hogy el-eljárok Anonymushoz, sőt beszélgetek is vele. Aztán egyszer mégis elfecsegtem a titkomat, az osztálytársak bolondnak mondtak. Elpanaszoltam neki is, hogy jártam. Nem biztatott, azt mondta, a történetírás, a barátélet nem könnyű dolog, de még a szoborfaragás sem. Sokszor éri csúfság az embert miatta. Akkor sokáig felé se néztem, idővel megbocsátottunk egymásnak. Már régen barátok vagyunk!
A költő és a kőasszony
A Sugár út közepén, a Palota két oldalán, mintha páholyban üldögélnének. Nappal szemlélődnek, éjszaka átbeszélgetnek egymásnak. A szfinxek sokáig élnek, akár ezer évig is, de százhúszig bizonyosan. Ikertestvérek, vagy inkább tükörtestvérek, fehéren rózsás asszonyi testszín – és jéghideg kőszív. A balról fekvő golyók nyomát hordozza testén, sebeit befoltozta a kőművész, de el nem tüntethette. A jobbról heverő érintetlen kőszűz, keblei duzzadnak, farka bojtját a karmai közt tartja.
Egykor – úgy száz éve – hátán a költőt hordozta. A költő őt szerette, nem a másikat. A vonásai a saját, élő kedvesére emlékeztették, aki pedig némelykor ugyanolyan kőszívű volt, mint a szfinx. A költő tudta: minden asszonyban lakik oroszlán, s a kőszív sem csak szoborszfinxek sajátja. A költőt Ady Endrének hívták.
A költő éjszakánként, amint elhagyta sarokasztalát a Három hollóban, gyakran indult a Dalszínház utca felé, volt ott még valamelyes elzengeni valója. Útja a jobbik szfinx mellett vezetett. Ujja nyilván megérintette a kődelnő kínálkozó bimbóit, s talán némelyes ajánlat is elhangzott. Aztán – gondolt egyet – a szfinx hátára hágott, megkapaszkodott a díszes fejkendőben. A szfinx nem meztelen, ez illetlenség lett volna már ezer éve is, Ady korában is, ma – nem tudom. A fejkendő rajta az összes ruhadarab, ez fejfedésre alkalmas, kapaszkodásra aligha. Ady leesett a szfinx hátáról. Makacs költő volt, máskor is kipróbálta a hideg követ, a hideg dámát. A mit sem sejtő kőasszonyt orvul (hátulról) megközelíteni könnyű, oldalt már nagyot lehet esni róla. Ady költőnek bátor férfiú volt, talán bizony a kőszívű meglovagolásában is. A költőtársak körülállták, biztatták, az éjszakai krónikás: Krúdy Gyula meg is írta, onnan tudjuk. Ady nem hencegett vele. A szfinx máig hallgat…
Körüljárom a szobrot, fölnézek rá a két kebel között: szép, hideg tekintet. Nem jut eszembe élő asszony róla. Sajnáljam? Sajnálom. Körülnézek, hétköznap délelőtt van, nem jár erre senki. Felülök a hátára. Nem könnyű se fel, se fenn. Aztán érzem, áthidegül alattam a kő, leszállok magam erejéből. Kezemet egy pillanatig még a sima tomporon tartom. Adyt ledobta éjszaka, engem nem dobott le délelőtt. Ady nagy költő volt!
Szív – mindenkinek
Nem hittem el, hogy városunkban szobrot állítottak a szívnek. Elmentem megnézni, a szobor ott állt a Kardiológiai Intézet kertjében. A szív ott dobog. Persze, nem dobog, mert ez a szív bronzszív. A kardiológia: a szív tudománya. Nehéz ezt így elképzelni: a szív bennünk dobog, a Kardiológia egy toronyház, a kardiológia egy sor könyvbe gyűjtött bölcs tudás. A szív a mi szívünk, mindenki szíve. Az enyém is, egy vagyok a mindenkiből. Akinek dobog a szíve, abban élet van, akiben élet van, abban lélek van.
A kőkocka tetején gömbölyded bronztömb, ágaskodnak belőle elmetszett, kis csövek, mint amelyek bennünk folytatódnak, bennünk futnak széjjel. Ez a szív testrész, amelyről tudomány íródott. Én egy másik szívet érzek, amelyik nem csak dobog, és nem csak vért küld szét. Az a szív valami egészen mást csinál. Igaz is: mit csinál a szív? De képes vagyok-e megmondani, mit csinál az a bennem lakó szív, és a mindenkiben lakó? Elkezdhetném sorolni, de talán életem végéig se jutnék a végére. Teszi a dolgát, ami a szív dolga, amely független tőlem. Mindenki szíve talán ugyanazt teszi, talán mást, talán csak a dobogásban egyeznek a szívek, a többiben – ki tudja. Az emberek megpróbálják leírni, mit gondolnak a szív munkájáról. Száz- és ezerkötetnyit összeírtak már, még többet gondoltak el róla, és még annál is többet suttogtak el, maguknak és egymásnak, igazat és csalfát. A szív nem mindig viseli szívesen, ha harsogva szólnak a munkájáról.
A szív a szívből kapja az életet, amiként az ember is az emberből, évmilliók óta tart ez a folyamat, amit meg lehet érteni, de beleborzong „a szívvel élő”, ha magát is elhelyezi ebben a sorban.
A saját szívét sose látja az ember, a másik emberét sem, rejtve hordja, meg-megkérdezi, időnként megpróbálja becsapni, időnként fellebbez hozzá. Az ember, ha szívvel él, sosincs egyedül, hol barátságban él a szívével, hol perlekedésben, ilyenkor mindig a szívnek van igaza. A szív nem hazudik, nem képes hazudni. A szív értünk él, és értünk hal meg. A szívek néha „kezet nyújtanak” egymás felé, ennek valami furcsa neve van…
Körüljárom még egyszer a kőkockán álló bronzszívet, amely nem dobog, nem küld vért sehová, nem súg, és nem vezérel. Csak figyelmeztet. Megérintem ujjam hegyével, hideg és mozdulatlan, mint a bronz. Valami borzongás fut át rajtam… Aztán indulok haza, léptem ritmusosan kopog a kövezeten, valami csendes lüktetés szól bennem, visz, véd, biztat. Szívesen hallgatom…
Illusztráció: a szerző fényképfelvételei
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
