Reményik Sándor lappangó versei
Különös „Muszáj Herkulese” a magyar irodalomnak, a trianoni tragédia bosszúálló angyala. Többször is elterjedt, hogy a román megszálló hatalom kivégezte Végvárit (Reményik írói álneve), már életében mártírjává vált Erdély ügyének. Kérlelhetetlen volt és az önpusztításig következetes – de saját démonaitól iszonyatosan szenvedett. Több, mint negyven verse a mai napig lappang.
Dr. Urbán László
Rianás
Tihany fölött borong a hold,
nyugszik, mint dermedt szív, a Balaton,
innenről túlra, Somogyból Zalába
üzenget a szél síri hangokon,
a tó középen fáklyások haladnak,
fáklyások és dübörgő szekerek,
a jéglap tűri, csikorogva tűri
a rágázoló sáros kereket,
a mélyben viharzik a fájdalom,
a mélység megalázott lelke búg,
egy-egy fekete halászléken át
felsötétlik a titkos, örök kút,
a jégalatti tündérhárfák zengnek,
a befalazott jajszó zeng az égig,
fenn idegenbe ragadja a szél:
a tóparti fák hallják és nem értik.
De most!… a jégbe döng egy nyilalás!
dördülve rian, toppan a harag,
ember-ló horkanva állanak
s a nyikorgó diadal-szekerek,
hab nyeli be a sáros kereket,
aztán – füst, fáklya, élet, mind csak volt,
Tihany fölött borong a téli hold.
Dobsina és Vidéke, 1917. febr. 18.
Elpusztult falu
Már messze morajlik a háború,
Itt bús verőfény… kihalt utcák… béke;
A kémények, mint fekete karok,
Magános karok – merednek az égbe,
A toronyról ledöntve a kereszt,
Bezúzva a színes, kis templomablak,
Benn vérfoltok az oltárterítőn,
A Csend miséz, miséz a halottaknak,
Egy küszöbön egy eb vonít, vonít…
Kifárad… aztán még nagyobb a Csend,
Csak egy-egy el-elcsukló szélroham
Süvít a jegenyék közt odafent,
Köröskörül a leperzselt mező
Csak hallgat, mint a kiterített holt,
A határba egy táblán gúnyos írás:
Mutatja, hogy a község merre – volt,
A kémények, mint fekete karok,
Magános karok – merednek az égbe,
Hogy mellőlük ledűlt-égett a ház:
Valakit talán fenyegetnek érte.
Dobsina és Vidéke, 1918. júl 28.
Ahogy az élők…
Ahogy az élők távolodnak tőlem,
Úgy jönnek a halottak közelebb.
Az élet széles országútja mellől
Mohlepte ösvényekre tévedek.
Felfogja léptem neszét holt avar
Itt nem kopog a lépés, csak zizeg
S valami szelíd homály betakar.
Tervezve, akik még előre néznek
Azoknak némán búcsút intek én.
Emlékek útján vissza-vissza járok
S fél úton árnyak jönnek elibém
Halk követei egy-egy fakeresztnek
És mosolyogva megfogják kezem
Amit az élők lassan eleresztenek.
Kolozsvári Szemle, 1920. júl. 25.
HONTALAN VERSEK c. ciklusból
Rettenetesen szaporodnak
Esztendők óta a halottak.
Húznak és belém kapaszkodnak.
Menjek-e már, – vagy még maradjak??
Istenem, nem kérek tőled nagyot.
Vagy tán a legnagyobbat kérem:
Add vissza a fakóságok színét,
Bár egy virágot lássak úgy, mint régen.
Bár egy arcot, bár egy mozdulatot
Lássak olyan igazán ismerősnek,
Hogy bennük percnyi otthonom legyen,
Én Istenem, ha elvetted reményem:
Az emlékeimben maradj velem!
És add, hogy fájjon igazán a fájás
És legyen igaz öröm az öröm –
És el ne borítson élő-halottként
A közöny, ez a szürke vízözön.
És tégy kezembe néha egy kezet
Úgy, hogy érezzem tiszta melegét.
És legyen nekem sok kicsi dologban
A Te kegyelmed örökké elég.
Erdélyi Helikon, 1938. november
István király
István, Te Szent, az alapkő Te voltál,
A szírt, amelyre a magyarság épült.
Széthullott bár az erős épület:
Királyi neved a szívekbe mélyült.
Szent vagy, király vagy: szívek szent királya,
Ragyog messziről koronád, palástod,
Egy ezredévnek távolában állasz,
De bús magyarjaid’ ma is megáldod.
Magyar Nép, 1922. aug. 26.
Illusztráció: Reményik Sándor
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
