Rose Ausländer: Egyperces novellák
Nélkül
Ó, a gondtalan meg-nem-születettek a nemlétben, rendzavarás nélkül, rendetlenség-zavarás nélkül, jó és rossz szándékok nélkül, ősanyák és örökösök nélkül, nem is gyanítva, hogy időtlenek. Nem tudják, mit nem tesznek, s hogy milyen boldogok, mert nem tudnak.
Mérhetetlen
Megállapítható, hogy ez a szoba 3x3x3 méter nagyságú. Ám ki tudja megítélni, mennyire tágítható minden irányban egy konkrét pillanatban, mely határtalanul folytatódik a múlt s a jövő szívéig.
Rémálom
Méhecske vagyok, naponta kell megrabolnom virágokat, mézet készítenem, királynőnket szolgálnom. Nehéz munka, hogy palotánk tökéletes maradjon. Nekem örömet okoz. Múlt éjszaka rémálmom volt: azt álmodtam, ember vagyok!
Idő
„A régi szép idő!” Az idő se nem régi, se nem szép, se nem fiatal, se nem rút. Az idő nincs. Mi vagyunk az idő, szép, rút, fiatal, régi. Bajainkat s a minket ért igazságtalanságokat az idő nyakába varrjuk, noha nincs is neki nyaka, mert nem is létezik. Ő a mi bűnbakunk, a szegény, időtlen idő.
Mese
Elfelejtettem a meséket. Ők nem felednek el engem. Éjfél után a képeskönyvekben a hegyek mögött ismerkedünk közelebbről. A csillagokból jósolnak nekünk. A gyufaárus lányka teát főz nekem a repedt pohárban. Gondolat-forgácsokkal töltöm meg skatulyáját.
Lopás
Tolvaj vagyok. Nap-tolvaj. Titokban raktárkamrámba hajigálom be a napokat. Ez egy csűr, amelyet egy ismeretlen rokonomtól örököltem. Sötét sarkokban hevernek a napok észrevétlenül, mivel a csűröm oldalvást áll, egyetlen turista sem téved ebbe a sarokba. Rendetlenül hevernek egymáson és egymás mellett, én meg fáradt vagyok ahhoz, hogy különbséget tegyek közöttük. Néha napokat töltök azzal, hogy a sok bizonytalan nap között egy bizonyos napot keresek. Ha sikerül, az elmeséli nekem történetét, pontosabban azt a történetet, amit ő eltervezett, de amelynek én útját álltam. Kis és nagy célok kerülnek napfényre, ha én az eltemetett napokhoz jövök.
Alvászavar
Ha lefekszem, az ágyamban sétálni indulok, egyik falat mászom meg a másik után. Négy fal, túl kevés ahhoz, hogy egy éjszakát agyonüssek vele. Sétálgatok a mennyezeten is és lógatom a fejemet. Aztán a bútorok kerülnek sorra. A szekrény különböző rekeszeivel változatosabb, mint az egyhangú asztal és az üres székek. Egy órán keresztül ereszkedem le a csilláron. Az éjszaka kivilágosodik a bőrömön. De mechanikus melege huzamosabb időn át unalmas. A tükörben egy néger vagyok, aki szomorúan néz rám. A bőröndök zárva, nem találom a kulcsot. Számomra csupán a rádió marad, amelybe bebújok. Hangok szólnak hozzám. A legnyugodtabb egyik katasztrófáról tudósít a másik után. Kapcsolatban vagyok a világgal.
Tér
Beléptem egy térbe, mely üres volt. Tértelen. Estem, nem a padlóra, hanem fölfelé, a fekete levegőbe. Nagyon lassan hulltam, nem ért hozzám semmi. Féltem, soha nem fog véget érni a semmi. Féltem, én fogok megszűnni, feloldódni a fekete semmiben. Hirtelen hozzám röppent egy sugár. Fájt, akár egy késszúrás, mégis megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Ezt a fájdalmas érintést felszabadulásnak éreztem. Most hangokat is hallottam, melyeket nem tudtam pontosan megkülönböztetni egymástól: szélhangokat, madárszót, egy tücsköt. A sugárral átrepültem egy sötét, lassanként világosodó teren. Amint egy emberi hang nagyon érthetően ezt mondta: „Nyolc óra”, jobbra toltam a sugarat, balra zuhanni kezdtem – és felébredtem.
Itt és ott
Én bárcsak úgy lehetnék én, ahogy egyszerűen minden egyéb van. Én azonban minden lehetséges Te és Ő és Ők vagyok. Nem tartom kézben magamat. A kéz ad tovább engem, nem mindig tudom, kinek. A hol épp ilyen bizonytalan. Azt mondja: én itt vagyok, de ki tudja, mi az itt. Az ott is itt lehet. Itt és ott szemek vannak. Fényszemek, éjszemek. Ott oxigén is van a levegőben. Itt és ott idegen otthonomat lélegzem be.
Csendélet
Az asztalon egy kemény gyümölcsökkel teli tál. Élő csendélet. Csendes élet, mely észrevétlenül haldoklik. Esszük az élő halált, hogy életben maradjunk. Az élet nem marad meg nálunk. Egy másik életté hal, amely beleélődik egy másik halálba. Esszük a halálos életet, mely felemészt minket.
Fejlődés
Egy helység első utcájában lakom az első ház első emeletén. A helység egy sziget. Egyetlen utcája van csupán. Az utcában csak egy ház. A háznak csak egy emelete. Én vagyok az egyetlen lakó. Gyümölcsön és halon élek. Sós levegőn, napon és esőn. Gondolatokon és álmokon. Barátaim szétszóródtak a nagyvilágban. Palackposta révén levelezünk. Nem tudom szigetem nevét. Időről időre egy-egy palack vetődik a sziget partjára. Így értesülök arról, ami a világban történik, a minden téren mutatkozó hatalmas fejlődésről. Háborúk és gyilkosságok sokasodnak. Mindenki büszke a maga háborújára, a maga győzelmére, még a maga vereségére is.
Tény
Egy idő óta különleges képességem van: fejjel át tudok menni a falon. Ez nem bűvésztrükk. Csupán egy bizonyos testi (vagy lelki?) állapot, amely olykor jelentkezik, aszerint, hogy én milyen beállítottságú vagyok. Semmi közelebbit nem mondhatok róla. Amikor itt van, úgy érzem, meg tudom tenni, vagyis hát hogy meg kell tennem. Ez az erő és szabadság érzését adja nekem. Én bizony nem töröm rajta a fejem, ugyan minek kell nekem átmenni a falon. Egyszerűen átmegyek meg vissza. Ez a tény épp elég nekem.
Hangok
Maszkok, melyek időjárás szerint változnak: hó-maszkok, nap-, eső-, szél-maszkok. Én a szélhez igazodom, az visz magával az elmúltba. Meglátogatnak, ha elutaztam. Leégett házam címére írnak. A postás azt mondja nekem: a postája úton van, de az ön országa nem létezik. Azon fáradozunk, hogy másik országot fedezzünk fel, ahol ön ellakhat. Hálásan megköszönöm a jó hírt és utazom a postám után. Útközben sokféle hanggal találkozom, halkkal és harsánnyal. Mindegyiket címem felől kérdezem.
Krokodilkönnyek
Krokodilkönnyekkel sózom levesemet. A krokodil, egy születésnapi ajándék, a konyhában fekszik és sír, mert nem azt főzök, amit ő szívesen enne: emberhúst. Irodalommal táplálom. Felfal mindent, amit olvasok neki, a verseket kivéve. A lírát fogyaszthatatlannak találja.
Fiam
Fiam születésnapját ünneplem. Ugyan még nem született meg, de bölcsője már áll: egy hinta a bükkfában. A fa vörös. A fiam fűből lesz és zöld. Már most nő fején a fű. Nem számít. Születéséig nyíratni fogom, én pedig élvezem az édes szénaillatot. Szívesen is alszom a szénában, ha villámok világítanak. Fiamra hagyományozom a villámok iránti szeretetemet. Gondolatvillámok. Ő nagy művész lesz. A hallgatás művésze. Ez a legmagasabb rendű művészet, nemcsak azért mert aranyból van. Ő már most állhatatosan hallgat. Még az ittlétét is elhallgatja. Ám jelei félreérthetetlenek: zöld lángocskák, melyek szemem előtt ugrándoznak. Az ő saját nyelve. Tanulom megérteni. Ez a számuktól és elrendezésüktől függ. Én piros lángocskákkal válaszolok, mert szeretem a fiamat. Szeretném óvni őt, de büszkesége tudni sem akar erről. Mint minden gyerek, fejjel akar menni a falnak. Valójában az én ágyam lepedőjének megy. Kettesben ülünk az ágy szélén és arról tanakodunk, hogyan tovább. Ő nagyon muzikális, lombfűrésszel hangszert faragott, amelynek még nem adtunk nevet. Csodálatos a hangja, nagyon halk, de intenzív. Ő már sok dalt komponált szikrákból. Születése után tudományosan meg fogja alapozni találmányát. Egy új zeneelmélet törékeny és hatalmas sugarakból. A világ fel fog figyelni. Megtanul majd figyelni. A fiam úgy véli, korunkban ez szükségszerű. Ő sok dologban messze megelőzött engem. Általa csak úgy jönnek egymás után az új nyelvek. Talán a fiamnak köszönhetek minden szépet, igen, meg vagyok győződve róla, hogy ő az a hajtóerő, amely engem átalakít. Tegnap valami rémisztőt mondott nekem: én, az anyja, még nem születtem meg! Még nem jöttem a világra, vagyis zölden szikrázó vagyok. Hány éve élek már itt, a dolgok közepette, egy szilárd test csontokból és minden egyéb kellékből – ám még nem a valódi, véli a fiam. A világnak még nem a teljes fényét láttam, csupán annak fakó visszfényét. „Tanulnod kell élni”, oktatott a fiam. „Jó”, mondtam. „És az emberek különböző szikráit meg kell tanulni megérteni, mindegyiknek saját szikra-nyelve van”, szikrázta a fiam. „Jó”, mondtam én, „ha még marad időm”. S az ő világos, nedvdús füve nő a fejemen.
Majmok
A háború megfosztott kenyeremtől és kihúzta lábam alól a talajt. A levegőben függök és állataim eladásából élek: szájtátik, akiket áruba bocsátok. Igen csekély irántuk az általános érdeklődés, de mivel nem fizetek bérleti díjat s hébe-hóba csurran-cseppen az égből egy kis manna, építgetem tovább a magam kis légvárát. Én igénytelen vagyok, nem úgy a szájtátijaim. Ők mindig elégedetlenek s folyvást lázadoznak ellenem s a vásárlókedvűek ellen. Gyakorta elbújnak szavaim mögé és nem hagyják magukat áruba bocsátani. Szeszélyük szabad prédája vagyok. A lég nem véd meg, hagy zuhanni. Mindent hagynom kell hullani, nehogy a sztyeppére zuhanjak, ahol farkasokkal kell üvöltenem.
Halhatatlanság
Egyszer egy cigányasszonytól vettem egy kendőt, amely bizonytalanná tesz engem. Halhatatlan lelkem egynegyedét adtam el neki érte. Háromnegyed halhatatlanság épp elég nekem. Nem tudom, hogy számolja ezt majd el a Mindenható. Remélem, negyednyivel kevesebbet kell szenvednem odaát. A földön egy egész lélek elviselhetetlen. Örültem, hogy legalább a negyedétől megszabadulok és észrevétlenül mozoghatok a világban. Ily módon kitudhatom barátaim igazi érzületét. Előbb vagy utóbb rájövök, hogy egyik is, másik is minden egyéb inkább, mint barát. De ha az embernek csak háromnegyed lelke van, egynegyeddel mégis kevésbé fáj.
Magánélet
Néha szeretnék zavartalanul magamban lenni. Lehetetlen: a szomszédok hangja, az utcazaj bent lakik a szobámban. Kinyitom az ablakot, szúnyogok, legyek, lepkék, verebek röppennek be rajta, olykor-olykor egy-egy kobold vagy angyal is. Mindegyik akar tőlem valamit: egy kis vért, egy kis bőrillatot, egy kis táplálékot, egy kis kárörömet, egy kis hallelúját. Az ember szeretne mindegyikkel igazságos lenni, ám szeretne saját magával is igazságos lenni, a saját hangját hallani, mentesülni jámbor óhajok alól, egyszer mindent elátkozni. Ez a boldogság ritkán adatik meg.
(Erdélyi Z. János fordításai)
Rose Ausländer (1901–1988)
Csernovicban (Bukovina) született. Az 1941–44 közötti éveket a csernovici gettóban élte át. 1946-ban kivándorolt az Egyesült Államokba, ahol idegen nyelvű levelezőként és fordítókét dolgozott. 1964-ben tért vissza Európába. 1970 óta haláláig Düsseldorfban élt.
Több mint húsz verseskötetet publikált, számos kitüntetés és díj tulajdonosa, közöttük a Bajor Szépművészeti Akadémia irodalmi díja.
Illusztráció: Méh (pixabay.com)
Cimkék: műfordítás, próza
