Kérdezz-felelek – Egy könyvbemutató utórezgései
November 14-én volt a Duna Palotában Toót-Holló Tamás új királyregényének, a Szent Lászlóról szóló metatörténelmi kalandtörténetnek a bemutatója. Az est szervezője, Szondi György meglepetést készített elő: az író életművének jó ismerőit arra kérte, tennének fel tudatosan jól célzott kérdéseket a szerzőnek önmagáról és a műveiről. A kérdések el is hangzottak, s néhányukra a rögtönzött válaszok is megszülettek – amint az a hamarosan az oldalunkon is megtekinthető videófelvételből is kiderül majd. Az est egyik ígérete válik most valóra: Szondi György az el nem hangzó kérdésekre is választ ígért akkor a szerző nevében. Aki most eleget is tesz a kérésnek. Alább olvashatóak az írásban megkapott kérdésekre adott válaszai.
Kobza Vajk kérdései
„Milyen történelmi legendák, mítoszok, történetek utalnak arra, hogy Szent László garabonciás volt? Mik a források? Kik az adatközlők?”
Toót-Holló Tamás: Nincs olyan forrás, amely arra utalna, hogy Szent László garabonciás volt, ilyet magam sem állítok róla szólván. Az írott források egyrészt a katolikus szentek sorába méltán beállítható módon erényes, az egyház érdekében elkötelezetten kiálló király, másrészt a katolikus hitet harcosan védelmezni kész dicső lovagkirály emlékét őrzik. Ezzel a katolikus szentek legendáriumába és a nemesi-udvari hagyomány lovagias hagyományába illesztik be László királyunkat. Az 1068-as kerlési ütközetet, a László herceg és a kun vitéz küzdelmét bemutató templomi freskók azonban nagyon is összefüggően tesznek a képek nyelvén vallomást arról, hogy a magyar ősiségben él egy szavakkal ki nem mondott tudás arról, hogy László alakjában a Fény vitéze jelenik meg, aki a Sötétség vitézével birkózva a kozmikus erők örökkön visszatérő mutatványának részese. Nem a Jó és a Rossz mérkőzésében, hanem a leginkább a taoista kozmogóniából ismert harmónia, a jin és a jang harmóniájának működésében részt vállalva. Abban a körforgásban kerengve, amelyikben nincsen győztes és nincsen vesztes, hanem csak napos-holdas örökkévalóság van.
A Fény vitézének ez a jelenléte László alakjában valójában az a szellemi készenlét, amelyet a Peer-kódex Szent László-éneke azzal a csodás képpel jellemzett, amely szerint ő nem más, mint „csillagok között fényes csillag”.
A népi vallásosság eredendő szinkretizmusa is könnyen kapcsolatot teremtett egyébiránt Szent László lovagkirályi múltja és a templomi falfreskókon is kivehető csillagvallási öröksége között. Annál is inkább, mert a latin nyelvű forrásokat a nép egyszerű fiai nyilván nem olvasták, nem értették, de a saját templomaik falára festett képi üzeneteken azonnal eligazodtak. S amit láttak, annak nyomán azonnal a népmeséinkben feltűnő, csodatévő erejű naphéroszokra asszociáltak. Ez a magyarázata annak, hogy a Kárpát-medence területe tele van olyan, Szent László alakjához köthető csodatételekkel, amelyek nem annyira a szentek cselekedeteivel vethetők össze, hanem sokkal inkább a néphit archaikus rétegeiben őrzött mágikus erő megnyilvánulásai.
És ezt a delejes erejű, a naphéroszok rejtett erejét dicsőítő fényességet nem nehéz hát rokonítani az ősi magyar csillagvallás napos-holdas hagyományával. S abban is a garabonciásokkal, akik a sötétség mély útján, a Föld megtartó erejében rejtve rejtezvén is, s a magas úton, az Ég ragyogásába tárulván is a tetejetlen Fény őrei, hogy az ő jelenlétük is annak bizonysága legyen, hogy van az úgy, hogy a Föld megint csak egybeér az Éggel. Hogy megint ugyanaz a Nap, s ugyanaz a Hold süssön az égen, mint ahogyan volt is ez már régen.
Ez a rokonítás persze könnyen nevezhető egy művészileg önkényes párhuzam felállításának, de tőlem, éppen tőlem ez talán elfogadható – hiszen nálam, az én két egymást követő regénytrilógiámban éppenséggel már egybe is ér a garabonciások minden rejtve rejtező öröksége és szent királyaink beavatottságának minden kiismerhetetlen titka.
Mert ahogy a garabonciás hagyomány is egy rejtve rejtező tudás, ugyanúgy a magyar mitikus történelemben szereplő szakrális királyaink beavatottsága is hermetikus alapokon nyugszik. S ha így vesszük, akkor László királyunkról is elmondhatjuk, hogy ő is csak nagy garral jár, amikor a kerlési csatában egy egész örökkévalóság óta értünk kiáll.
„Sejt-e, tud-e olyan, huszadik századi emberről, íróról, költőről, aki feltehetőleg végigjárt a hét rendbéli úton?”
Toót-Holló Tamás: A hét rendbéli utat bejárókról beszélni is egy titkos kód a magyar ősvallás örökségében avatottak leírására. Itt két dolgot kell megjegyezni: azzal, hogy a magyar ősvallást az idegen térítők visszaszorították a hivatalosan elismert kultuszok körének fényéből az árnyékba, a rurális, pogány térbe, valójában átlényegítették ezt a primordiális tudást. Kényszerűen megállították ezt a vallást azon az úton, amelyen továbbhaladva írásbeli kanonizációban részesülve a rítusnyelvében egységesülhetett, a közösségeink számára pedig uniformizált módon elérhetővé vált volna. Ez elsőrendű értelme szerint tényleg veszteség volt, egy hagyomány erőszakos és durva megtörése, de távlataiban mégis nyereség lett, hiszen hozzájárult ahhoz, hogy az ősvallási örökségünk amolyan misztériumvallásá nemesedjen. A másik itt megjegyzendő gondolat szintén az ősvallás misztériumainak körébe vezet. A néprajz kutatói a tudós emberek körében már régóta megkülönböztetik a tudás szerzésének két módját: a szellemek által kiválasztott táltos elragadtatását és a garabonciások tizenkettő és még egy iskolájának mintáját. Az első út a tudás kényszerűségből elszenvedett megszerzését, a második út önmagunk beavatásának próbatételét jelenti.
Ez a két megjegyzés együtt azt jelenti, hogy a hét rendbéli út bejárása a misztériumok megismerésével, a titkos beavatásokkal rokon, önmagunkra osztott, csak magunktól vállalt feladat lehet. Ennek a feladatnak írott forrása nincsen, egyszerűen csak bele kell születni ebbe a sorsba, s aztán vállalni kell a kihívásokat érte. Mert aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Akárhogy szeretnéd is, ez nem lehet másként. A tudásnak ára van. Olyan ez, mint amikor Fehérlófia a húsát és a vérét kínálja béfaló falásnak a griffmadárnak, hogy vele együtt a magasba szállhasson. Az alvilági útjáról újra Teremtő Öregisten hét szép szabad ege alá jusson.
A legtöbbet a magyar népmesékből és népdalokból lehet megtudni ahhoz, hogy egyszerre csak magadénak érezd ezt a mindig nagy garral érkező, személyes vihart. Minden egyes beavatás önbeavatás, s így minden egyes megfejtés személyes út. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál – a mérlegelésükhöz is elég egy puszta érzés. Annak megérzése, átérzése, hogy ezt az utat valóban életre-halálra szóló elhivatottsággal járja-e ez a valaki, akit te beavatottnak vélsz. S hogy valóban a magyar megmaradás erőnek erejével erős, sejtszintű tudását mozgósítja-e magában, amikor alkotásával a szüntelen teremtés részévé válik.
Ebből következik, hogy én is csak érzésekről adhatok számot, hiszen csak így maradhatok hiteles.
Azok között, akikre a hét rendbéli út hétszer született tudásával is nagy szeretettel és elismeréssel nézek, van természetesen néprajzos. Diószegi Vilmos, Schmidt Éva vagy Hoppál Mihály. Van művelődéstörténész. Jankovics Marcell. Van zenész. Bartók Béla, Dresch Mihály, Grandpierre Atilla, Kátai Tamás. Van író. Weöres Sándor, József Attila, Hamvas Béla, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Kiss Anna. A Fehérlófiát író Buda Ferenc. A Harcosok könyvét jegyző György Attila. A Pogány ritmusokat megszólaltató Papp Tibor.
Ebben a felsorolásban az a szép, hogy ők, mármint azok, akik még életben vannak ezek közül a nagyszerű emberek közül, tágra nyílt szemmel, csodálkozva nézhetnének maguk elé, ha nekik szegeznénk azt a kérdést, hogy ők vajon a hét rendbéli úton járnak-e.
De nyílt lapokkal játszottunk. Minthogy ez a fogalom a természeténél fogva egy erősen költői absztrakció, szerintem bőven megfér mellette ez a szabad asszociáció.
„Hol vannak a jelenkor garabonciásai?”
Toót-Holló Tamás: Erre egy Európa Kiadó-dalszöveggel válaszolnék. Nem tudom, mire várok, de ha meglátom, felismerem.
„Honnan és hová gördül a kő? Miért jó, ha tudjuk az irányt? Miért három a kő? Mit mutat nekünk?”
Toót-Holló Tamás: A kő azért gördül, ha gördül, hogy egyszer a helyére találjon. Oda, ahol a kő kövön marad. És a kövekből a magasba emelkedő fal végre nem leomlik, hanem a hét magas égig ér. Ahogy a tizenkét kőműves akarja. S ahogy a dübörgő kövek mélyén rejlő morajlás a rockzene halhatatlan isteneit is magához szólítja.
A kő azért három, hogy ezzel is velünk legyen a pünkösdi rózsáról szóló népdalunk tanítása. Hogy a vérünk együtt kicsordulva egyszer még egy árokba folyjon, hogy ott aztán egy malmot meghajtson. De az a malom háromkövű legyen, s a legelső köve szeretetet járjon. De az a malom háromkövű legyen, s a második köve aprópénzt hullasson. De az a malom háromkövű legyen, s a harmadik köve igazgyöngyöt járjon.
Az irányt azért jó tudni, mert ennek tudatában van csak értelme a döntésnek, ami arról szól, hogy menjünk vagy maradjunk. Hiszen az irányt úgy is rögzíteni lehet, hogy közben a sorsod a maradás. A moccanatlan moccanás. A kő sorsa éppen azt mutatja nekünk, amit Wass Albert gyönyörűen megírt az Üzenet haza című versében. A maradás értelmét és sorsfeladatát. Annak tudását, hogy van a víz. A víz pedig szalad. S van a kő. A kő pedig marad.
A kő pedig azt mutatja nekünk, amit Hamvas is leírt a szikla eksztázisáról írt, Stonehenge varázslatát megidéző esszéjében. Hogy a kő maga a romolhatatlan egész. A kikezdhetetlen teljesség. Mert, ahogy Havas írja, a kő anatómiájában az a sajátságos, hogy mikor az ember szétbontja, mindenütt tömören, egyöntetűen kő. A követ így nem kell felbontani, hogy az ember megtudja, mi van benne. Az állatnak és a növénynek van életmagja és alapsejtje, amit ha valami megöl, az élet és a fény elpusztul. A kő csupa mag, csupa ősanyag, anélkül, hogy sejt lenne. Nincs germinális pontja. A követ ezért nem lehet megölni.
Tamási Orosz János kérdése
„Eposzok – époszok? – mitológiás időkben, vagy mítosztalan idők univerzum-faggató, titkokat boncoló napjaiban születnek. Új, hősi időt álmodnak hőstelen korok helyére. A nagy bölcseleti munkák szűrlete is erre utal; az olvasók saját korukra mutató jeleket, hasonlóságokat, parabolákat keresnek – valós vagy vélt áthallásokra bukkanva magyarázzák a szövegek kontextusait. De mindez helyes-e a szerző szemszögéből?”
Toót-Holló Tamás: Igen, helyes. Mítosztalan időkben, s olyanokban aztán különösen, valóban a mindenséget kell faggatni. Hőstelen időkben a hősies világba kell feledkezni, mert ez az ősi rend. Az ősi hagyományok a világot szentesítő nagy összefoglalásait pedig koronként át kell szűrni, mint az aranyásónak a szitájába gyűjtött homokot. Hogy rátalálj bennük önmagadra. Arra is, aki valaha volt, s arra is, aki éppen most van. Mert a híd Isten ajándéka. S nyitva van az aranykapu. Csak bújni kell rajta.
Kocsis István kérdése
„Helyreállítható-e a kizökkent idő? Ha igen, miképpen kezdhetjük?”
Toót-Holló Tamás: Pont úgy, hogy szakasztott úgy legyen, ahogy éppen szakadatlanul is lenne. Hogy hidd is, ne csak lásd. Hogy tedd is, ne csak várd.
Füleki Gábor kérdése
„Előszeretettel ötvözi regényeposzaiban az ókínai filozófiákat mind az ősmagyar mitológia, mind az egzisztencializmus elemeivel. Hogyan jelenik meg, gyűrűzik-fejlődik tovább mindez új, Csillan a hab című kötetében?”
Toót-Holló Tamás: Szent László örökségébe is csak úgy helyezve magamat, magunkat, hogy ezzel együtt is, újra csak a magyar népmesékbe rejtett ősi titkokat fejtsük meg. Hogy Szent László is csak úgy készüljön magát a kun vitézzel összemérni, hogy ebben a történetben egyszer vele legyen a szélkötő sárkány, Kalamona. Vele legyen Ribike, az aranyos hátú gyíkocska. Vele legyen Virág Péter, az árok partján virág képében megszülető táltos. Vele legyen az Ibolyával együtt a vér szavát megszólaltató Rózsa. Vele legyen a Feketegyász országába fehér galamb képében elrepülő Tündér Erzsébet. Hogy Kerlésre érve a hetedik már te magad légy. Hogy ellenség, ha elődbe áll, hét legyen, kit előtalál.
Illusztráció: Toót-Holló Tamás (Oláh Gergely Máté fényképfelvétele)
Ezek is érdekelhetik!
Makréla fehér Beaujolais-vel | Mel Gussow és Edward Beckett beszélgetése →
„Lehet-e a jövőre emlékezni?” | Beszélgetés Bánki Évával, a Fordított idő-trilógia szerzőjével →
Pálfi Ágnes: In memoriam K. N. →
