Murron Skeats: Fattyadék
Gyesznyónyírásnak nagyszombatján, túlnan a Blean haramiás erdején, Boughton-under-blean falucska egy kiességes majorságában éldegélt egy jobbágyembör, akit Mónyas Oswinnak híttak. Ottan alól roppantmód termetes tehetségeket bírt, ám tökösségben szenvedvén nem tudott porontyot gyakdosni hites felesége hasába.
Szegény Hosszú Malin búsággal evesítette a gunyhót. Rimány nőlt a falak körött nappalta s éjente Szent Angéla tocsmákolt a könnyeinek tócsáiban.
Setét vót odaki’, mint a farkasnak szája, melyből álom vonított e nyavalyás világra. Vak s siket szunnyadásban leledzettek a népségek s a jószágok.
Egyest Hosszú Malin verrasztott a baglyakkal. Kikélt harikoló férjeura mellől. Térgye a földes padló bakfőjét verte. Kezeit öszvetétte s a maga eccerű beszédjével szólott a háznál bóklászódó fényességes szenthez:
– Teremtő Jóistennek Kegyelmes Szentje, csecsszopóval a mihozzánk térjél be!
Bogas ágak reccsentek az ebeknek herregésébe. A pórnő kéváncsiságtúl kénzatva leskődött az aprócska ablakon átal, hogy megpéllanthassa szeretett szentségit.
Az púpossan osonkodott, égi követhez méltatlanúl. Malin fogta hát a mécset s csöndessen követte. Holt ajtócsikorgást s húllt leveleket tapodott. Hálógúnyájának alója lapossan merejtkezett az ősznek rozsdázatjába.
A látogatót igyenöst az istállóba ette bé az aszkór. Szuszúlása fölhőket fútt a két rövidszarvú tehénkére és a shire igáslovakra. Szíve-lelke beléjök pistúlt, ennélfogva máris magáénak érezte őket.
– Te nem Szent Angéla vagy, hanem akasztófavirág himpellér! – színeváltozott a „ne lopj” regulája méccsé, husánggá s Hosszú Malinná.
– Nem úgy van a’ nénémasszony! Szent Angéla biz engem küldőzött a segedelmedre! Nem leszen többé száraz a méhed! Igaz, ennek ára vagyon: a jószág! – orczázatlankodott a tízesztendős-forma legényke s erőssen markolta a barmoknak s a lovaknak a kötőfékjit.
Malin rágúvadt a hazúgra, mint a tik a rókára. Nyelvire kotkodálás gyütt s a husáng megállott a levegőégben. Balját ernyetegség lepte s elejtette a mécset.
A lángok üstöllést fölnyalánkodtak: a rőt fiú mintha azokból nemzetett volna, akár Belzebúbnak íja-fíja.
A fistben legénynek, asszonyállatnak s jószágnak sékodása gomolygott.
Imígyen lett a Gyehenna a fődön s az Ördögnek foghíjas göcögése dűtt belűle. Mónyas Oswin riadva pattant a szalmazsákjárúl s öszveabajogta a birtoknak pórjait.
Kútvizet ásító vedrek támadtak a mohóságos tűznek ellenében. Mónyas Oswin jeleskedett a legvitézebbül a nagy locskodásban s majd’ lelkit hadta a szívtépő jajkodásban:
– Krisztusom, kit keresztfán ért a kínhalál! Mért sújtasz reám íly kegyetlenűl? Malinnak nélkűlében nem élhetek s ha jószág sincs, ebeknek csontjává emészt az éh!
Pörzsölő rúgás tett csöndet a szájába s az ülepire hemperedett, fülibe penig szárnyas pegazusok s tehénkék.
Tizenhat pata szédűlt a látásába s barna lóbőrök. Rajtok a lángoknak veres pulyája gabalyodott öszve Malin félemének visításával.
Előszöribe’ Oswin hátrált. Majd könnyebbségtűl sárgodott jánoskörtés ábrázatja. Próbált talpra állani s hálálkodni, ám a homlokáról serkenő ragacsos lé megrontotta az eszméletjét.
A legénke a kakasnak rikoltozására ébredett, melly az istállónak üszögős maradványárúl pökött új napot. Új napot, melly béhorpasztja amúgy is csökött hasát, a korgó nyomorúságnak honát.
Megnyújtóztatta macskúlt tagjait s föltápászkodott a szalmazsákrúl.
– Adj’ isten jó reggelt, fíjam! – mondotta néki a Mónyas Oswin, ki békőtözött fővel csudálta a frissen sűtt cipócskát az asztalon.
– Adj’ isten, Oswin gazda! – bebegte egy farkasfalka vinnyogós ínségével.
– Jer, fíjam! A kenyér a’ nem harap! Annál inkább mi őtet!
A fiú meghökkent a szíves kínáláson: eleddig akácfakarót szántak néki jogos jussul.
Meghatottságtúl gördűltek ajkai: keserves zokogás buggyant belűle.
Hosszú Malin ölelése vótt a gyógyír: a pórnőnek doborgó mellyei, mik a szeplőit toszkodták.
– Ne ríjjál, kislegén!
– Hogyne rínék?… A szüléim mán rég meghóttak s a szegínység, a’ maratt nekem!
– És mi. Én s jó Malinom! – szólott hirtelen a Mónyas Oswin látván Malinnak hő szeretetét. – Hogy hínak, fíjam?
– Fattyadéknak! Így hínak!
Fattyadék imígyen pottyant a Teremtő kegyelmibe s szorgalmatos munkálkodással hálálta Oswinnak s Malinnak jóságát.
Elmúlott a sárga ősz. Zordon télvíz lépett a helyibe. Majd sarjadzó kikelet váltotta azt csiápolva. Ződellt a majorság s nőlt a szerelem. Fattyadéknak pöndölye alatt penig duzzadt a két mony, mint szívében a titkos érzemények.
Gyakorta elnézte a Hosszú Malint, ha az a patakparton a szennyest supálta a súlykolófával. Elűredűlésében mellyei csókra hívó misézetet harangoltak. A legénnek vágya kicsinyég sem lappadt a napoknak futtával. Öszves imája Malinért szólott, bár helyibe egy vándorkuruzsló gyütt. Bugyellárisa alapossan kiürítkezte magát a kótyavetyével, mikoron rézgarasért jószágszaporító szalmát vett. Tudta, hogy a Blean-szerte esmért szélhámos portékája olly hamis, mint enmaga. S azt es, ki leszen az igazi sokasító.
– Canterbury érseke ádotta e szalmát! Hempergőzzél benne, Malin gazdasszony, s hamarost gyermek jő a házba!
A pórnő súlykolófája a vízbe pocskolt:
– Míly bolondság e’, fíjam?
– Alítom, hogy mi a barombúl többet csinál, az az embernél es beválhatik! – gondolatjában már a szalmák között fekütt tornyúló peccsel s búbozódó monyakkal.
Hosszú Malin egykedviben szorgoskodott napnyugtáig, ám a Fattyadéknak elméssége valamiképpen bogarat űtetett a fülibe. Éccaka, Mónyas Oswin harikolásinak mélységes vermiben átallopózott az istállóba. Béhengergőzött a csudaszalmába, melly meleg s puha vótt: mint a canterbury áldás.
Mockolódott imígyen s fickándozott amúgyan, mellyeire gyakta a jószágoknak lehelletit. Dévajtag kacagást pipált a mécsnek fölibe, ílly módon adta hangját a jónak, mi émelyként tőtötte likját. A szalma alólja szólott:
– Á’dásom beléd, kicsi gerlicém! Szentelt vízemet beléd öntém! Örvendj, örvendj méhednek gyümölcsin!
– Szénának beszédjét hallám? Őrület szállt-é vagy álom? Oswin, párom, mért nem fordítod kúcsod a titoknak nyitján? – viccsant a nőstényszer, midőm Mónyas Oswin tolvajt kiáltván bébukott.
– Biz’ az én kúcsomnak egy a zárja: én, jó Oswinod kedvvel hágok a sárló kancára! – fútta a pórembör.
A pöndölyét fölgúrva böcsülletessen bibirkélte boldogságos asszonyát s a csudaszalmába a Fattyadéknak nyögésit szaporázta.
Canterbury ádott szalmájának e’ vót a misztérijoma: két férfijúnak két veres fíja. Roppant termetes tehetségeiket nem senyvesztette a rút tökösség. Ezernyi fattyadék – Kent megyének víg örökség!
Fordította: Pilizota Szandra
Régies szavak szótára
– Mónyas – nagy heregolyói vannak
– tökösség – heresérv
– evesít – elgennyesít
– Szent Angéla – nők védőszentje
– aszkór – tüdőbaj
– Sékodás – sikoltozás
– göcög – kuncog
– abajog – kiabál
– bebeg – habog
– csiápol – csicsereg
– émely – daganat
– viccsan – vihog
– nőstényszer – fehérnép
– sárló – tüzelő
Pilizota Szandra a 2017-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója.
Cimkék: cédrus, műfordítás, próza
