James Lasdun: Fájni kezd
– Jó az ebéd, Bryar úr?
– Kitűnő.
‒ Sorleys?
‒ Nem, egy… kínai hely.
‒ Hívta a felesége.
Haza tárcsázott: a neje vette fel:
‒ Hol a csudában voltál?
‒ Sajnálom, drágám. Komplikált ebéd…
Különös, hogy ismét hazudik neki. És a temetésről!
‒ Tom leutazik. Állj meg a Dalgliesh’s-nél, s megtennéd, hogy lazacot hozol? Vadat? Jobb, ha rögtön indulsz, ha esetleg elfogyna.
Július volt, perzselő nyár. Lassan sétált és arra a ceremóniára gondolt, amelyen épp részt vett. A fél tucat gyászoló közül csak az ügyvédet ismerte, aki tíz évvel ezelőtt bemutatta neki Mariet és a múlt héten szólt neki a haláláról.
A hír megdöbbentette: nem tudta, hogy beteg, de hét éve nem látta. Míg kiszolgálták, ráeszmélt, hogy elfojthatatlanul zokogott.
A Dalgliesh’s-ben a férfi kihúzta a halat karhossznyira a hínár és jég borítása alól.
‒ Mi az?
‒ Minden rendben. Megtenné…
‒ Kibelezzem és megtisztítsam, uram?
‒ Kérem.
A férfi felhasította az állatot egy kis késsel, majd a csillogó bézsszínű beleket egy vödörbe öntötte. Kiöblítette a mérleg foltos hálóját és a benne lévő vörös húst, aztán papírba csomagolta a halat és műanyag zacskóba tette. Kb. tizenöt centiméter volt, túl hosszú egy irodai hűtőnek.
‒ Csirkefogó.
Lement a raktárba. Ahol ragasztós csapdák döglött egerekkel és bogarakkal hevertek, de hűvösebb volt, mint az emeleten. Bosszankodva a halat egy régi fém irattartóba rakta.
A délután további részében az új bérleti jegyzékeken dolgozott. Szeme égett, amikor abbahagyta. Késő volt és sietnie kellett a metróállomáshoz.
Izzadtan és lihegve jelent meg a Charing Cross-nál, épp időben ahhoz, hogy elérje a hatnegyvenest. A hétvégi turistákkal tömött vonaton tudatára ébredt annak, hogy Mariere gondol.
Néha értelmetlen dalt énekelt a fülébe, s szája annyira közel volt hozzá, mintha titkot suttogna. Eszébe jutott, ahogy Londonban furcsa magányban létezett; és a még furcsább közönye ezzel szemben. Nem engedhették meg maguknak a szállodákat, így azt színlelték, hogy a nő a kliense és érdekli az egyik ingatlan, amelyet cége jegyez. Minden otthon, amelybe beléptek, más világ volt. „Egy fényűzően berendezett viktoriánus házban” vagy „egy lakályos kertes lakásban” szeretkezni kalandozás volt lehetséges életek sorába féktelen örömmel: az egyik délután gazdag társaságiak; míg a másikon bohém diákok voltak… Három évig úgy érezte, hogy ő a legboldogabb élő ember és a legszerencsésebb. Marie sosem kérte, hogy hagyja el a családját és ezért tisztelte, sőt ezt is szerencséje részének tartotta.
Aztán a nő hirtelen véget vetett ennek. ‒ Szerelmes vagyok beléd ‒ közölte tárgyilagosan ‒ és ez fájni kezd.
Felesége az állomás előtt várta.
‒ Hol a lazac? ‒ vonta kérdőre.
Hirtelen rémület futott át a férfin.
‒ Én… én… otthagytam.
Neje hirtelen elfordult, aztán visszabámult rá egy pillanatra.
‒ Bolond vagy – szólalt meg. ‒ Teljesen eszeveszett bolond vagy.
Kovács Mercédesz fordítása
Forrás:
https://www.booktrust.org.uk/usr/library/documents/short-stories/lasdun.pdf
Kovács Mercédesz a 2017-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Lazacszelet (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
