Ványai Fehér József: Mágikus szürrealizmus versben
Molnár Lajos Csendzuhatag c. kötetéről
A Fiatal Írók Szövetsége kiadásában 2017-ben Budapesten jelent meg Molnár Lajos: Csendzuhatag c. verskötete. Elek Tibor irodalomtörténész azt írja a könyv fülszövegében az alkotóról és művéről: „Egy szabad lélek szárnyal a teljesség igézetében. A repülés örömétől elragadtatva. Föld alatt és ég felett, vagy a kettő között bárhol, bármiben, bármikor. Évmilliók vagy egy pillanat, egyre megy. Bordái között átfúj a szél és az idő. Tahiti vagy Körös-part: a szabadság földje talpa alatt. Arcában ezer másik arc mintája, rejtély, kit tükröz vissza. S ezer másik arc mintájában felismeri saját arcát. A csöndben hallgatja magát. A szavakat nem keresi, rátalálnak azok. Beszél folyamatosan önmagához és hozzánk. Irtózatosan szurkolunk neki, hogy eljusson oda, ahová mindig vágyott. Szárnyalása felszabadító erejű”.
A borító másik fülszövege informatív, az alkotó személyiségét hozza hozzánk közelebb, feltéve az adekvát költői kérdést: vajon az olvasó mit szeretne megtudni a szerzőről? Válasz, persze, nincs, helyette érdekes mini portrét kapunk: „A szerző elsősorban ír. Hogy miért ír? Írás közben kénytelen értelmezni a világot, legalábbis azt a szeletét, amellyel épp foglalkozik. Molnár Lajos kiskamasz korától időnként tollat, újabban klaviatúrát ragad, és ír ezt-azt. Sokáig csak versek születtek, majd jöttek a novellák, dolgozik regényen, mesén is. Eddig egy verseskötete jelent meg 1999-ben Tölgyút címmel. Novelláskötete is kiadásra vár. Ami az adatokat illeti, 1960-ban született, papírjai szerint általános iskolai tanító és népművelő, élete nagy részében napilapos újságírással kereste meg a kenyerét. Lakott nagyvárosban: Debrecenben, kisvárosban: Békéscsabán, pár száz fős falucskában Zemplénben, Fonyban. Most a Sebes-Körös partján él, és innen már nem is akar messze menni. Írásaiban egyre inkább ihletővé válik ez a táj”.
Ennyi életrajzi adat talán elegendő is egy recenzióhoz! Aki ennél többet akar tudni a szerzőről, Szőllősy Balázs tollából kitűnő interjút olvashat a könyv végén.
De lássuk a medvét, vagyis inkább magát a kötetet, a verseket, azok tartalmát! A sorok lendületét mintha az egyén, az egyes ember, a költemény alanya „átalakulásainak” sodró eseménytörténete adná, s a befogadói élményhez a lejegyzés gesztusa által jutunk. Szellemi, álombeli, képzelt, gyakran valóságosnak hitt a kalandos átváltozás, s az olvasó egy idő után önfeledten léphet be a fantázia birodalmába. Itt mintha mindenből minden lehetne, mindenkiből bárki, s közben megtörténik a világ körülöttünk. Egyfajta lélekvándorlás ez? Keleti filozófiák hatásáról van itt szó, közelebbről a buddhizmuséról? Magától a költőtől tudom, hogy a megérzés nem jár messze az igazságtól, ugyanis ez az eszmekör nem áll távol tőle. Azzal a különbséggel, hogy számára például a lélekvándorlás nem egy tan vagy tétel a nagy filozófián belül, hanem valóság, maga a bizonyított tény.
…Parányi morzsa vagy, ebédnél
lezuhansz a juhász bajszáról. Összetört
testedet prédaként viszik a hangyák.
Nincs benned félelem, tudod, hogy
mindig a kenyérhez tartoztál…
(Örök tájban)
Egyesből lépünk az általánosba, konkrétból, egyediből utazunk az egyetemesbe, s a térbeli és időbeli ugrás végbemehet akár a másodperc tizedrésze alatt. Az ábrázolt mozgás filmszerű, olykor az az érzésünk, mintha egy animációs filmet néznénk, a mobil világ belőlünk építkezik, és megfordítva, s az építménynek mi magunk vagyunk élő sarokkövei.
Valami ősrégi és valami mai, „modern” találkozik Molnár Lajos költészetében, ha nem is a boncasztalon, de az alkotó fantáziában, majd a papíron, később a befogadó élményvilágában.
A felhorgadó lázadó számára gyakran csak a megválaszolhatatlan kérdés marad: tényleg egyaránt a szabadság földje lehet Tahiti és a Körös-part?
…Széles a tenger. Kikötsz
a Körös partján. Panpungfák lombja
és kókuszpálmák sudár törzse
a dagálytócsák tükrében. Az aranybőrű
maori lányok között Téhura sétál
a fűben…
(Gauguin vagy, és kikötsz a Körös partján)
A művész univerzuma bármennyire is új, azért vannak átkötések a korábbi kötet (Tölgyút) és a Csendzuhatag között: például mindkettőt jellemzi az érdeklődés letűnt történelmi korok iránt, egészen az őstörténelemig, benne a magyarig, közös mítoszokig. (Azzal a megszorítással lehet igaz ez, hogy az első kötetben mégiscsak erősebb volt a „néprajzos” szál, bár itt is fel-felbukkan a szöveg szövetében). Az alsó és a felső világ együtt ad ki egy egészet, s csak számunkra lehet új információ, hogy az alsóban is élet zajlik.
Erős képiség jellemzi az alkotó ábrázolási technikáját, melyhez a kötőszövetet egyfajta huszonegyedik századi szürrealizmus adja:
Csörög a reggel, a kútból láncon húzod
fel az ébredést, vizéből a vödör szélére
úsznak az első zöld- és kékmoszatok.
Fölfedeztek, mint az Újvilágot. Délvidéki
földikutya vagy, háromszázan éltek.
Rezervátumban vigyáznak rátok. Ugatod
a föld alatti Holdat, és csörög a lánc,
ahogy a Hold halad. A víz kikristályosodik,
megfagy. A vér kocsonyásodik, megalvad
a chicagói vágóhidakon. Fölkockázod,
pirított hagymára teszed, megkavarod.
Körbejár számlapján az idő.
(A kútból láncon húzod fel az ébredést)
Képi látásmód szerkeszti egybe a textust, a költő mintegy magára veszi a világot, ő a világ, helyettem és helyetted vesz észre látszólag össze nem tartozó objektumok és jelenségek között összefüggéseket, hogy aztán rendkívül érzékletesen elmesélje nekünk. A lélekvándorlás-motívum szinte versszervező erő lesz, a régmúltba együtt utazhatunk a lírikussal, s vele érkezhetünk vissza a jelenbe. Olvasó és író közösen repül a képzelet szárnyán, s a megérkezés pillanatában mindketten elfogadhatják: az a költészet, ami földből nő ki.
Molnár Lajosé ilyen költészet, a földből nőtt ki. Mágikus szürrealizmussal van dolgunk versben.
A könyv olvastán érezhető az a szellemi erőtér, amelyben az alkotó életre hívta az új anyagot s életben tartja ezt a költészetet. Már a Tölgyút is a posztmodern nagy stílusáramlatba volt sorolható még akkor is, ha maga a szerző ezzel a minősítéssel nem feltétlenül ért egyet. Semmi esetre sem rosszmájú megjegyzésnek szánom ezt, hiszen posztmodern művészek remekműveket tettek le az asztalra. Hanem abban az értelemben gondolom, hogy Molnár Lajos is valami realizmuson és romantikán túlit művel, másfelől költészete a nyolcvanas években fogant, amikor a „modern” (ki tudja, hányadik) reneszánszát élte.
Hogy Molnár Lajos vitatja a kategorizálást, igaza van, bár nem áll szándékomban írásművészetét skatulyába dugni. Egyfelől arra gondolhat, hogy stílusa egyedi, és ez (különös tekintettel a második kötetre) megállja a helyét. Másfelől – és ennyiben pontosítanám a „besorolást” – alkotásai a posztmodern és a népi kultúra legjobb értelemben vett hagyományainak elegyítését tükrözik. Posztmodern és népi szürrealizmus – indulása e két tájékozódási pont köré szerveződött, s a hatás (jóllehet, csökkenő mértékben) máig érezhető.
Ha tréfával akarnám elütni a dolgot, azt állítanám, hogy a Tölgyút és a Csendzuhatag közti folyamatosságot a szerző személye garantálja, de ettől azért szeretném komolyabbra venni a figurát. A költői hang, a stílus, a szóhasználat, a képek merészsége és váratlansága, az asszociáció-képzés, s még sok minden más is rokon. Akkor hát mi a különbség? A legfontosabb talán az, hogy Molnár Lajos rátalált a csak rá jellemző stílusra és hangra, ami nem kevés.
Nem véletlenül mondta róla Elek Tibor nyilvánosan, hogy Molnár ezzel az anyaggal a mai magyar költészet első vonalába emelkedett. Mi hát a titok, ha van egyáltalán? A magyarázatot mindenképpen az eredetiség és az eredendő tehetség forrásvidékén kell keresni, immáron professzionális szinten igazodik el műfaji kérdésekben, tiszteli és gyakorolja a műhelymunkát, sajátos filozófiájából annyit adagol költeményeibe, amennyit azok elbírnak, illetve amennyi feltétlenül szükséges.
A köteten látszik a tudatos szerkesztés, a hét fejezet külön-külön is homogén, de olyan sajátos módon, hogy az egész mégis összetartozik.
Molnár Lajos ihletője a táj, ahol a Körös és a Berettyó találkozik, ott van lelki és szellemi kishazája, ha haragszik, érte haragszik. Szeretné, ha növekedve, fejlődve megmaradna a XXI. században is ez a vidék, méghozzá úgy, hogy megújítaná régi hagyományait. S akkor lesz jövője benne a kultúrának, művészetnek is.
Molnár Lajos: Csendzuhatag. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2017
* * *
Molnár Lajos
A jég alatt folyik tovább
Télen többször lemegyek megnézni a Köröst, a hó
békét ropog a talpam alatt. Mostanában valamit
egyre közelebb érzek magamhoz, és ez az érzés
parton a legerősebb, de ott se tudom megmondani,
mi az. A folyó máskor fodrozódik, csacsog, most
jégpáncéllá dermed benne az idő. Az egyik részem
meghal, a másik tovább él, mert a Körös nem áll meg,
a jég alatt is folyik tovább. A folyót nem zárják
szobába, csak két oldalt gátak közé. Ha együtt sétálunk
a parton, imádkozom egy öreg fűzfa katedrálisában, de
te ide nem jössz velem. Mint a háromnapos vízi hulla,
puffadt hassal jön fel a hold, a fák deres ágai fehéren
világítanak, hogy jobban lásson a Körös. Ha hazaérek,
a szobában egy sarkot üresen hagyok, azt csak
képzeletem bútorozza be.
Tánc a plafon alatt
Minden reggel várok valami szokatlant, de ez
a buszmegálló mindig ugyanaz, szétdobált csikkek és
várakozók szobrai. Figyelem a szívverésemet, ahogy
dobol és táncol, várom az énekét. Buszozom, de nem
tudom, a busznak mi a jelentése, ahogy induláskor
felbőg a motor, szinte nyög, és a sofőr többször is
sebességet vált. Mit jelent a mellettem ülő, orrát fújó,
fejkendős öregasszony és előttem az ülés kék mintája.
Az útszélén a ködben egykedvű, fekete fák. Várom,
mikor bólintanak. Az irodában a számítógép még
mindig lassú. Ha látni akarlak, a falak közül csak
a monitoron nézhetek ki. Mit jelent ez a tánc a négy
fal között, a plafon alatt?
Egyre messzebb
Egyre messzebbre kerülök, már ötvenhat esztendő van
közöttünk. Ha a folyó partján hajnalban ébredek,
nem tudom, valóság-e vagy álom a víz fodrok harsány
zenéje és a fönt a sirályok tánca. Nem tudom,
mellettem a fűzfa mit mond a szélnek, ismeretlen
nyelven beszélnek. Ha a gáton sétálok, elárulja nevét
a kutyatej, a mezei zsálya, a kúszó boglárka, de én nem
mondom meg, hogy hívnak, mert szirmuk leírja
a nevemet. Nincs más, csak a folyó, csak a virágok, csak
a gát, és a gáton az elnyúlt árnyam. Már egyre messzebb
vagyok a lábfejemtől.
Áradás
Fáradt, ólmos lábak visznek folyóhoz. Figyelek, várok,
mint a vadászó jégmadár. Három napig esett, a Körös
most agyagszínnel árad. Partján a füvek hullámzanak,
egyre magasabban, már mellemig ér a tippan,
a tarackbúza. Hallom, ahogy lélegzenek, ver a szívük,
lassan betakarnak. Fejem fölött keményedik a tavasz
hónaljszaga, betonná köt a bodzaillat.
Illusztráció: Molnár Lajos portréja
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
