Suhai Pál: “Kellenek újra a dantei léptek” (Levélfa, 20.)
Kedves Gyuri! A tegnapi esten fölindulva ülök e levélnek. Jobb helyeken tudják: szembe nem illik dicsérni. (Csak hát mögött.) Mint ahogy fordítva sem: hát mögött összesúgni – kárhoztatni is csak szembe. Vice versa. Én most dicsérni fogok – értelemszerűen, ezúttal, nem téged. Neked most hát mögött és csak neked (!). Elvégre Te adtad ki anno Babics Imre remekét, a Gnózist. Hadd írjak most róla valamit. Neked, mint legilletékesebbnek. Nem találok rá szavakat. „Kellenek újra a dantei léptek” – nem is tudom már, ki fogalmazott így. Talán Juhász Ferenc. Tékozló országa, Anyámja, Halott feketerigója ilyen lépések. De most jött valaki: Valaki, aki mindezt négyzetre, köbre tudta emelni. Beoltva a líra hajlékony ágát a modern regény, egy Joyce, egy Broch epikus törzsébe. Három regiszteren is játszik (velem) egyszerre. Szinte nem is tudom, hogyan olvassam. Néha verses regényként – egy mai Puskint. Máskor saját legtisztább hangján, a Dalok a küszöbön verseinek Takáts Gyula természetlíráját és természetszemléletét a kifejezés hermetizmusával felülíró költészeteként. S itt állnak előttem hexameterei is (a „szabályosak” és a „szabálytalanok” – ez utóbbiak próza-sorokban): egyszerre szükségeltetik negligálnom és skandálnom őket, így is, úgy is minduntalan a vak énekesre, az Elsőre figyelmeztetve általuk. „Szükségeltetik”: csúszkálnom Babics Imre glissandós kedve szerint a lét egyik dimenziójából a másikba, jéghidegből tűzforróba, éles vágásai nyomán találgatva sokhangú elbeszélésének éppen esedékes elbeszélői szólamát is. Gyakran egy macskáét. Mit egyét. Bnuckóét – ezt a bájos E. T. A. Hoffmann- és Eliot-paródiát. Nehezen olvasom bele magam, kés a kőben, de aztán megolvad s olvaszt engem is. Mondatainak áradásából rabelais-i bőség és gonoszkodó jókedv egyszerre csap felém. Fogyasztóiságkritikája szinte fantazmagórikus ellenutópiáinak remekléseivel egyre inkább belőlem is szól. Belőlem, aki a kifejezés e pazar tűzijátékát látva magamban lassacskán elhalkulok. Átadom magam neki. Elnémulok, „szívnémaságra” születek. És csodálom és csodálkozom. „Talán a legnagyobb mai magyar költő” – valahogy így jellemezte a Sztármajom könyvbemutatóján a beszélgetőtárs Szörényi László. Ingattam a fejem. Irodalmár nagyotmondása. S most ugyanezt én is csak megerősíteni tudom. Sőt, még hozzá is toldok valamit. A magam bugyuta fogalmai szerint. Szent. Nem lehet más, aki nemcsak hirdeti filozófiáját, írja költészetét, de éli is. Különben miért kellett volna mai Buddhaként Bakonyszücsre visszavonulnia? Remetének. Ha pedig így, akkor úgy. Is. Legnagyobb mai magyar költő? Legnagyobb mai magyar… Ezt azonban már csak reszketeg kézzel írom. Foglalt. Legnagyobb mai magyar mi? Magam se tudom. Maradok inkább BI költészeténél. Verses regényeposzlíra. Regénypoéma. Ebben biztosan a legnagyobb. Ebben az övénél nagyobbat mondani lehetetlenség. Istenkísértés. Mint Babicsban legilletékesebb, ennyit e kései órán még engedj meg nekem, kedves Gyurikám. S ne légy féltékeny. Nincs rá okod. Húszezer sorod mindezzel együtt sem fenyegeti ő. Külön planéták megférnek táguló világunkban. De ezt már neked se mondom. Legföljebb a hátad mögött. Ne is figyelj rám. Már búcsúzom: barátsággal és mindihletesen: P.
Illusztráció: Suhai Pál (Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele, 2017)
Ezek is érdekelhetik!
Suhai Pál: Aki jobb önmagánál (Levélfa, 40.) →
Hangosírás (Levélfa, 39.) →
Meg lehet-e javítani a magyar könyvterjesztést? (Levélfa, 38.) →
