Csepcsányi Éva: A gellérthegyi remete
Október végére fordult az idő, amikor megérkeztem. Valamikor ezen a környéken laktam. Nagyokat sétáltam a Ménesin, a Somló úton, a macskaköves lépcsőkön. A házak falán láthattam a második világháborús lövedékek nyomait. Szerettem a Vincés papok Szent Gellértről elnevezett kápolnáját. Fügefák, házak falára erősített, hervadt koszorús emléktáblák és az Eötvös Kollégium – hívószavak húszéves önmagamhoz.
Egy Eger melletti apró faluból kerültem az Eötvös Kollégiumba mint magyar-olasz szakos hallgató. Sajátságos mikrovilága sokat csiszolt rajtam, a műhelyek, előadások, az állandó intellektuális vibrálás, versenyek és borozások meg a középkori irodalom iránti eszeveszett rajongásom elszakítottak a – valóságtól.
A Körtér zaja nem ért fel hozzánk. Vén, elhízott és kikopott bundájú kutyákat sétáltattak kora délután az örökké rendezett frizurájú nyugdíjas nénik, akiknek a finom, vékony őszi kesztyű éppúgy az illő megjelenés része, mint számunkra a szűk, koptatott farmer és a színes, kötött „bölcsész-sál”.
Hétvégente, amikor itt ragadtam – ami elég gyakran megesett, mert szerény ösztöndíjam könyvek, ingek és romkocsmákban mért sör, bor alakjában élt tovább.
Harmadéves lehettem, amikor megismertem Tibort. Első találkozásunk minden mozzanatára emlékszem: Szobatársammal, Lilivel éppen világmegváltó eszmecseréből indultunk vissza a kollégiumba.
A Ménesi úti arborétumban töltöttük a délutánt, egy üveg egri rozé és elmaradhatatlan versesköteteink mellett. Lili spanyol-magyar szakosként rajongott Thérèse d’Avila misztikus költeményeiért, és Gonzolade Berceo meg Lope de Vega műveiért. Én akkoriban Tasso Megszabadított Jeruzsáleméért, Dantéért és Petrarca villogó, nemes lírájáért lángoltam.
Nem-valóságosak voltunk Lilivel: kockás pléden, az egyik olasz, a másik spanyol nyelven szaval középkori költeményeket. Lili ahhoz képest, hogy falta Thérèse d’ Avila és Berceo műveit – nem volt keresztény. Alakját, rózsaszín bőrét, mámoros, álmatag tekintetét és hirtelenszőke haját német ajkú askenázi zsidó anyjától örökölte.
Nagyszülei még igen, szülei már nem tartották a zsidó vallást, egy-két hagyomány mégis átragadt Lilire: például soha, semmi pénzért nem evett volna disznóhúst, szombaton pedig nem lehetett rávenni a takarításra… Akár egy katolikus, aki csak Karácsonykor megy misére, és a temető előtt keresztet vet, máskülönben nincs gondja — Istenre.
Szülei mértéktelenül gazdag pécsi borászok, borkereskedők voltak, a nyarat rendszerint Spanyolországban töltötték – Lili ennek köszönhette kiemelkedő nyelvtudását. Mindemellett nem vált beképzeltté, családja kereskedő vénájából semmit sem örökölt, habos, lila álomvilágban úszott velem együtt.
— Szent Teréz is félig zsidó volt, apai ágon konvertita családból származott – mondogatta büszkén, mert ezáltal rokonának érezhette a hallatlanul elbűvölő tudós nőt.
Lehettünk volna őszi akvarell: szőke, göndörfürtű lány a Belső várkastélyból, amint kecses kéztartással olvas, búzavirág színű ruhájában nimfa. A másik – fonott sötétbarna – a vörös kockás pléden hasal, vézna, fehér combja elővillan, szemüvege mögül figyelmesen néz barátnőjére, kezében borospohár csillog.
A szeptember végi indiánnyárban mézes, puha, élét vesztett délután, épphogy elkezdődött az őszi szemeszter: ráértünk.
Tibor labradorját sétáltatta a parkban – pedig tilos volt –, a kutya megállt, vakkantott. Lilivel egyszerre kaptuk fejünket a hang irányába, mivel mind a ketten nagyon szerettük a kutyákat, s kérdeztük, megsimogathatjuk-e? Az igenlő válasz után rávetettük magunkat az állatra.
Hanyag elegancia jellemezte a férfit, a kutyát Szultánnak hívták. Én meg sem néztem a gazdát, annyira lekötött a játékos kölyökkutya.
– Láttad, milyen sármos, római patrícius feje van? – suttogta Lili éjjel, elalvás előtt.
– Kinek, Lili?
– Hát a labradoros pasinak. A félhosszú haja se rossz, kár, hogy őszül!
Többször összeakadtunk Tiborral. Szinte sose hagyta el a Gellért-hegy környékét, vásárolni a Ménesi vagy a Somlói úti kisboltba járt. „Itt is beszerezhető minden, a kenyértől a borotvahabig, minek mászkáljak messzebbre?” – mondta. „Itt drágább” – érveltem. „Nekem többe kerülne, ha le kellene mennem a zajba, a tömegbe”.
És mindenben ilyen különc volt. Évekig Németországban és Svájcban tanult, majd dolgozott, végzettsége szerint filozófus, irodalomtanár és informatikus matematikus volt. Egy éve költözött haza, amikor kihalt régi családi örökségéből az öreg káder, akit negyvennyolcban költöztettek a takaros kúriába. Nagyapját, nagyanyját és fiatal leány nagynénjét elhurcolták az éjszaka közepén, az éppen náluk vendégeskedő pap nagybátyját — agyonlőtték.
A házat kifosztották, a recski munkatáborból csak nagyanyja került elő élve – megbomlott elmével. Nagynénje, az ábrándos marcipánbaba lány meg sem érkezett Recskre, máig rejtély, mi történt vele.
Szelíd kutatóbiológus apja rokoni kapcsolatok révén Svájcba költöztette családját, de az öregek ragaszkodtak a gellérthegyi fészekhez, s azt hitték, a II. világháborút is olyan csendesen meghúzódva vészelhetik át a falak mögött, mint az elsőt. 1870 óta élt a család a házban, Tibor ükapja jutott hozzá Ferenc József idejében. A jó öregek nem tudták elhinni, hogy mindaz megtörténhet, ami megtörtént.
„Az első világégést átvészeltük itt, ha nélkülözésben is” – hajtogatta makacsul a nagymama, s nem értette, a fia miért szalad Svájcig. Finom, fehér arca, hosszú, ránctalan nyaka letűnt idők úriasszonyait idézte.
Tibor hazakerülve fejébe vette, hogy emléktáblát készíttet a régi ház falára: ha fáj, hát fájjon, de a gyerekei, unokái is legyenek tisztában azzal, mennyibe „került” a családi fészek. A tudománynak élő, csendes apja nem is próbálta visszaszerezni az örökséget. Ott halt meg Svájcban, beteges felesége két év múlva követte.
Tibor – egyedüli, igen kései gyermek — kiskamasz kora óta ábrándozott arról, hogy visszaszerzi a régi házat. Rendszerváltás után, amikor hazakerült, beleszeretett Budába, a Gellért-hegybe: akár a vad, melyet ketrecben, állatkertben neveltek, majd kiviszik természetes közegébe: először fél, de csak addig, amíg bele nem kortyol a kristálypatakba, bele nem harap a zsenge fűbe.
Nem ment könnyen a jogos örökség visszaszerzése. Rengeteg utánajárás, papírok, ügyvédek, közjegyzők, nem várt kiadások… Végül sikerült, rendbe hozatta az épületet, még valami kártérítést is kapott.
Végigjárom a környéket. Alig változott valami, az Eötvös Kollégium lényegében semmit, a kis kápolna sem, csöndes örömmel lépkedek a Somlói lépcsőn, aranyporosak már a fák, de még tartják leveleiket. Álmos, kövér macskák nyújtóznak az egyik tornácon, tizenhét évvel ezelőtt is tele volt ez a terasz fekete kandúrokkal.
Ha én tompa fényű, fehéres ezüst lennék, akkor Lili arany, sőt, arany gyémántberakással, mely szerteszét szórja szemet kápráztató ragyogását.
A sokadik találkozáskor szerettem bele Tiborba a magam természete szerint: csendesen és jelzés nélkül. Lili, ahogy minden jóképű és érdekes férfit, kezdettől fogva szédítette – nem rosszaságból vagy „kurvaságból”: a szépség, báj és fiatalság túlcsordult benne.
A latin és klasszika-filológia szakos fiúk között nekem is akadtak szótlan, plátói hódolóim – Liliért viszont tömegek rajongtak.
Érthető, majd’ negyven éves fejjel egészen érthető, Tibor miért Lilit választotta helyettem.
Remekbe szabott őzbarna szövetkabátomban, bordó kasmír sálamban és sötétkék csizmámban már nemcsak a Tibortól ellesett időtlen elegancia manifesztálódott, elmúlt tizenhét évem is benne van: rögös, kanyarokkal teli életem többé-kevésbé nyugvópontra fordult. Negyedik regényem sikert aratott, nem sokkal azután az egyik jó nevű irodalmi-kulturális folyóirat szerkesztői állását is megkaptam, műfordításaim jók.
Miért hívott Tibor, nem tudom. Évekig Sopronban éltem, Magyarország és Ausztria között ingázva, Lilivel sem tartottam a kapcsolatot: elsodortak minket a hétköznapok.
Munkakapcsolat révén ismerkedtem meg Stephannal. Modora, humora hasonlított Tiboréhoz. Négy évig tartott kapcsolatunk, majd egyik napról a másikra – véget ért. Azóta tudom: lényem mélyén egyedül vagyok, és ez az egyedüllét jó, mert hasonló Isten „egyedüllétéhez, Aki Szentháromság, mégis – Egy.” Lelkemben ott van a szentháromságos közösség, lelkem mégis egy.
Liliből pompás, ragyogó asszony lett. Amikor Olaszországba költöztem, minden kapcsolat megszakadt közöttünk. Néhány hetes kutatómunkát terveztem Rómában, ám találkoztam egy olasz alapítású rendbeli apácával, akinek lelkesedése, temperamentuma magával ragadott.
Közösségüket jobban megismerve, fellángolt bennem a vágy, hogy ezeket a hallatlan egyszerűségben, szegénységben és vidámságban élő apácákat kövessem. Két hónap ismerkedő idő után felvételemet kértem a jelöltségbe: hihetetlenül küzdelmes és boldog két év következett.
A napi két óra imán és tanuláson kívül népes, nehéz anyagi körülmények között élő családokat és magányos, idős embereket látogattunk, a rendházban és a plébánián mindenféle programot szerveztünk – írásra, alkotásra egy percem sem maradt.
A világtól elvonult, imádságos élet és az emberekkel megélt intenzív és dinamikus kapcsolatok egészséges egyensúlyát életművészetnek tekintettem. Vasárnaponként játszóházat, a nagyobbaknak korrepetálást, szentségimádást szerveztünk, fiatal anyukák részére baba-mama klubot, kismama börzét…
A szombatok sütés-főzéssel, dekorálással, énekpróbával teltek. Időnként feszültnek, ingerültnek éreztem magam: ugyan szerettem segíteni az embereknek, de túlzottnak éreztem az előkészületek lázát, a túlpörgést. Egyéb nehézségeim is adódtak: nem tudtam eleget magam lenni, írni, olvasni.
Próbáltam mindezeket ignorálni, de két év után betegségek formájában kiütköztek: gyerekkorom óta makkegészséges szervezetemben a leglehetetlenebb pszichoszomatikus tünetek jelentkeztek: ismeretlen eredetű mellkasi fájdalmak, torokszorítás, alhasi görcsök, szívritmuszavar és gyomorfájás. Egyiknél sem derült ki szervi ok. Végül hosszas gondolkodás és elöljárómmal való tanácskozás után úgy döntöttünk: az lesz a legjobb, ha nem folytatom a novíciátust.
Életem egyik legnehezebb, legválságosabb időszakát éltem meg, ugyanakkor visszakaptam azt a szabadságot és függetlenséget, mely az életerőm, menedékem és lélegzetem volt. Néhány hónapig tengtem-lengtem Olaszországban, nem is tudom, mit csináltam, majd visszaköltöztem Sopronba. Nem törtem meg, nem bántam meg ezt a két és fél évet: sok mindent megértettem a lélek sötét éjszakájából és a legédesebb vigasztalásokból.
Tibor és Lili ekkor már csak a múltban rögzült harsány képek voltak számomra: kedves emberek valahol Budapesten.
Az olasz apácák között töltött két és fél év alatt döbbentem rá, hogy igazán, teljes szívemből soha nem tudtam megbocsátani Lilinek. Ha valaki, ő tudhatta, milyen sokat jelent számomra Tibor – vele osztottam meg minden titkomat. Azzal is szembesülnöm kellett, hogy Tibornak sem bocsátottam meg – pedig ő semmit sem sejtett az iránta érzett rajongásomból. Nem tett mást, mint amit a férfiak többsége tett volna: két fiatal leány közül az üdébbet, élénkebbet, szebbet választotta, aki mosolyogva fogadta udvarlását.
Régen, a százféle búbánattal teli, naiv és szürreális kollégiumi időkben, nagyokat beszélgettünk Tiborral, az Eötvösben is mindenki állandóan írt, vitázott, előadott és kutatott – sportot űztünk ebből. Embertelen lázban égtünk, habzsoltuk és csömörig hajszoltuk a tudást és a hangulatokat.
Mosolygok akkori magunkon: milyen vitrin, steril, belterjes világocska volt ez! Mégis valóságos. Még semmit sem tudtunk az életről: zergelábakon imbolygó, kávén, boron, abonetten élő „agylények” voltunk – fekete keretes szemüvegben.
Tibor figyelmesen hallgatta eszmefuttatásaimat, lelki vívódásaimat, verselemzéseimet, beszámolóimat a 17. századi olasz irodalomról – ő mérhetetlenül többet tudott a világról.
Tibor meleg sugarú, sötétbarna szemével jóságosan nézett rám, hol kedves, hol csípős megjegyzései elszórakoztattak.
Sohasem beszéltem neki az érzéseimről, hogy Lilitől mit hallott, mit nem: nem tudom.
A Ménesi úti kis ABC még mindig üzemel, a Somlói fűszeres is. Igen — gondoltam a kerítések mögül kihajló, túlérett-megrepedt, édes nedvet könnyező fügéket nézve: az érettség jó, a túlérett dolgok viszont felfeslenek, formájukat vesztik, nehézzé válnak, majd rothadásnak indulnak.
Igaza volt Tibornak, ebben a két kisboltban mindent be lehet szerezni, ami a hétköznapokhoz szükséges. Mi más kell az élethez? Korunk rákfenéje a túlvásárlás, a túlfogyasztás… olyan kevés elég valójában…
Szeles, ábrándos, az egész fővárost birtokolni kívánó húszéves magunk nem értette még ezt. Ma már én sem élnék másképp. Én sem élek másképp. Csak nem a Gellérten, hanem a Lövérekben…
A kis Trió Presszó teraszán még mindig piros plédek vannak a székeken – tizenöt, húsz év… mi az egy régi budai kerület történetében?
Két lány sörözött a Trióban: egy keskeny arcú, nagy sálas barna és egy csacsogó, nagyon világos szőke:
Istenem, talán összecsúsztak az idősíkok, és mi vagyunk azok Lilivel! Megálltam az úttest túloldalán, néztem, néztem őket – éles kacagás ébresztett fel, a két lány összehajolt, rám sandított: a múlt kegyetlen, kérlelhetetlen rendező, nem tűri, ha elcsípik újraforgatott pillanatait. Az ábrándokat kajánul kineveti, elzárja előlük az utat: talán volt ez, talán ez te voltál, de menj tovább, illetlenség, sőt, szemérmetlenség a visszajátszott időkockákat meglesni!
Szégyenkezve tovább siettem, közeledtem a Kelenhegyi úthoz. Tibor rigolyái közé tartozott, hogy soha nem volt mobiltelefonja és internete: elkészült cikkeit, tanulmányait kinyomtatta, és bevitte vagy beküldte a szerkesztőségbe.
– Kedves Lenke, Isten hozott! – sietett elém felderült arccal, a kapuban várt. Igen megőszült, arca fakóbb, de erős, ápolt és élénk volt, mint régen, nagyot lükkent a szívem. Kockás homokszínű zakót, valószínűtlenül fehér inget és négerbarna nadrágot viselt. Háta mögött a nehezen visszaszerzett családi örökség hajszálpontosan olyan, mint tizenhét évvel ezelőtt – csak az előkerti ezüstfenyők nyúltak meg.
– Szultán!
– Csak nem! – csaptam össze kezemet, és – giccs, szentimentalizmus, mégis így esett – könnybe lábadt szemmel néztem a vén, kopott bundájú kutyára.
– Pedig bizony! Tizenhét éves már a csibész, de még kikéri magának a napi sétát, tavasszal pedig rágja a kerítést a szomszéd szukája után. Igaz, vén gazember?
Megismert az öreg Szultán, akit nagyfülű, kajlalábú kölyökkutyaként láttam utoljára. Megismert, szimatolt és farkát csóválva táncolt körbe – már amennyire egy ilyen kutya táncolni tud.
Elszálltak a furcsa, zavaros érzések, nevetve mentünk a házba — már nem gondoltam, hogy a nappali hatalmas bőrkanapéján Lili vár selyem házi ruhában.
Lili nincs itt, messze ment – végleg.
Egy pillantással fölmértem: a lakás, ahogy egyetemista koromban: praktikus, szikár, legényes, ebből a házból az utolsó hajtűt is eltüntették Lili után. Számat összeszorítottam: nem hozom fel, nem célzok rá, míg ő nem.
Pedig ő is tudta, én is tudtam, biztosan és félreérthetetlenül: azért vagyok itt, „azért jöttünk ma össze”, hogy róla beszéljünk, mégis órákig nem fog elhangozni a neve – ilyen a természetünk.
A falon irdatlan trófea díszelgett, vén szarvasbika koponyája – Tibor nagyapja lőtte… vadászpuskák is, vagy három és szentképek: huszadik század eleji Máriák és átszellemült, vézna Antalok, Margitok.
Néhány régi festmény: dunai hajósok, amint kikötnek, a folyó szürkés sötétkék, átellenben a budai hegyek sárgállanak. A másik képen méltóságos fenyőerdő, szurdok, köd és pára. A harmadik két beszélgető alak: kissé elnagyolt, aránytalanul megnyúlt figurák terrakotta színekben, a háttérben tenger.
– Mintha Csontváry kép lenne… – hajoltam közelebb
– Az is, vázlat. Nagyapám hagyatékából került elő.
Átmentünk az ebédlőbe, ahol ovális, faragott tölgyfa asztal uralta a teret: két főre volt terítve régi porcelánnal, az abrosz is öreg, de tiszta, vasalt.
– Hetente egyszer jár ide egy derék, idős hölgy takarítani, főzni, tegnap külön szóltam neki, hogy vendégem lesz, legyen kedves valami igazán finomat készíteni – mondta felderülve, közben levetette és a szék támlájára terítette zakóját, majd kiviharzott a konyhába, Unicummal meg két feles pohárral tért vissza.
– Vacsora előtt egy kis aperitif? – nevettem, hátradőltem a széken: hát hogyne! Koccintottunk, először ő meséltetett: hol jártam, mit csináltam, kivel éltem, mit írtam mostanában? Mit olvasok éppen? Minden érdekelte, itta a szavaimat. Közben besötétedett, gyertyákat gyújtottunk három bronz gyertyatartóban, igen, régen is csak a legszükségesebb esetben használt villanyt.
Mennyi szín, árny és fénytörés két ember találkozásában! Néztem Tibor őszes haját, arcát, bársonybarna szemét, kissé kopott, de kiváló szabású és anyagú ruháját. Mindez csak egy kis rész belőle. Gondolatai, a csapongó, rajongó, olykor melankolikus gondolatai, emlékei, érzései és a lelke, a másik ember által soha meg nem ismerhető lelke, melynek tróntermében az Úristen lakozik.
– Alig változott a ház.
– Sok minden változott. Az életrendem nem: hatkor ébresztő, futás, reggeli, a napi sajtó átolvasása, írás, fordítás, majd ebéd.
– Ebéd után olvasás, majd heti kétszer este hatkor mise a Ménesi úti kápolnában és séta Szultánnal – fejeztem be a felsorolást, eltűnt a tizenhét év.
– Lenke, te nem változtál, még mindig olyan fiatal és élénk vagy – mondta minden átmenet nélkül.
– Igen, igen, ezek szerint kiváló a szemránckrémem, a sminkem és a hajfestékem – nevettem.
– És Lenke hogy él? – szokása volt egyes szám harmadik személyben megszólítani azt, akit nagyon szeretett.
Idegenek, akik között szótlan, szinte rideg és szertartásos volt, nem is sejtették, mennyi humor, derű és intelligencia rejtőzik ebben az emberben.
A húslevesnél tartottunk. Az aranysárga levesbe erős paprikát nyomkodtam, csigatészta, répa és omlósra főtt, jókora csirkecomb töltötte meg tányéromat. Egri olaszrizlinget bontott Tibor, a Bolyki pincészetből való mandulás, almás, ropogós rizlinget.
– A Balaton felvidéki rizlingek, például a csopakiak, talán híresebbek, de tudod, nekem még mindig az egri borvidék a szenvedélyem.
– Hogy is felejthettem volna el! Várj csak, hiszen hoztam neked valamit — Egy Gál Tibor-féle 20XX-es Egri Csillag került elő útipoggyászomból.
– Gál boraiban nem csalódtam még! Köszönöm, Lenke!
– A régi író barátaiddal összejártok?
– Igen, havonta, kéthavonta – mikor hogy jön ki a lépés. Ha rajtam áll, itt, a Trióban. Van, aki húzza a száját, mert a belvárosi kiskocsmákat szereti, ám azzal csábítom ide őket, hogy én állom az estét. Mondtam már, hogy tavaly írtam három új drámát? A Karinthyban kettőt már játszanak. Az egyikhez a jó öreg norvég író bácsi adta az ötletet, évek óta már csak őt fordítom, rákaptak az olvasók.
Levettem a blézeremet, kinn már koromsötét, az utcai lámpák kigyulladtak. Előételnek halat ettünk, süllőt, jóféle tokaji muskotállyal. Tibor örömmel, humorral mesélt, mesélt és mesélt, a májrizottót gombával és petrezselyemmel tálalta, hozzá fanyar egri bikavért bontottunk: ez a bor átmelegített, elandalított, felszabadultak bennem a képek, színek és hangulatok.
A frissen főzött arabica kávé előtt egy deci szentgyörgyhegyi kéknyelűt kóstoltunk, majd rágyújtottunk.
– Angol dohány – nézett arcomba Tibor a füstfelhőn keresztül. – Kinyitotta az erkélyajtót: nyers, avarszagú levegő vágott be, megborzongtam: de sokat ültünk a kollégiumi szoba ablakában éjszaka Lilivel, lusták voltunk lemenni, cigizni, a hálóban füstöltünk, néztünk bele az októberi ködbe, Lili Petrarcát olvasott, én pedig — Tiborra gondoltam. Lili sose gondolt Tiborra, csak amikor összefutottunk vele, ám akkor kitörő, szikrázó lelkesedéssel üdvözölte. Lehunyom szemem, és látom magam előtt Lili hosszú, fehér combját, ahogy egy szál ELTE-emblémás pólóban az ablakhoz sétál, kifújja a füstöt, és a beverődő, sárga utcalámpa fényénél olvassa:
Szerelem! állunk őt ámulva, kit
káprázatul küldött az ég a földre.
Nézd: hogy szitál a szépség fény-esője!
Az angyal ő, ki földünkön lakik.
Nézd ritka köntösét, – hogy elvakít
elefántcsont-disze s aranyja, gyöngye!
Mily andalítva ring e karcsu, gyönge
test, míg csábitja árnyékos csalit!
S a zöld füvet s ezerszinű virágot
nézd: a vén tölgy alatt mind esdve kéri,
hogy rálépjen, vagy csak érintse lába.
S a szem szikráitól kigyúlni látod
a felhőt, – földön, égen minden élni
s örülni kezd, amerre néz a drága.
– Tibor, mi történt Lilivel? – A mondat szégyenlősen megállt a szoba közepén, vártam, őrjöngés, sírás vagy keserű panasz következik-e. Tibor ingujjban az asztalhoz sétált, cigarettát vett elő, és hallgatott. Én is hallgattam, a bor pezsdítő kis daimónjai ereimben táncoltak már.
– Ötvenen túli férfikorba lépve sok mindent átértékel az ember. Lili: tünemény volt, villanás, hideg lánggal lobogó lidércfény. Soha, egyetlen pillanatra sem tudtam megmelegedni mellette. – Kinézett a nyitott teraszajtón, cigarettázott. Hangja nyugodt volt, most lassan, megfontoltan beszélt: évek alatt kivont, desztillált, átgyúrt tapasztalatok, felismerések hangján. Töltöttünk a szentgyörgyhegyiből, és én is rágyújtottam.
– Néhány hónap kellett hozzá, hogy rádöbbenjek: Lili nem szeret, soha nem is szeretett. Kedvelt? Igen, és felnézett rám, és talán… még gazdagabbnak gondolt.
Sokat emlegettünk, évekig képlékeny, álomszerű világban éltem. Egyrészt itt volt mellettem az okos, szórakoztató, szoborszép és frigid Lili, másrészt, amikor felidéztünk, elmerengtem, nevettem szavaidon, gesztusaidon – sokszor olyan valóságosnak éreztem őket, mintha itt lettél volna csendes, varázsos lényeddel.
Időnként mintha… mikor már majdnem megfagytam, jöttél és felmelegítettél. Úgy eltűntél, csak homályos hírfoszlányok érkeztek… apáca vagy Olaszországban, valami osztrák férjed lett, aztán kiderült, nem is a férjed, csak a barátod. Aztán Lili lelépett azzal az amerikai producerrel.
– De te igazán szeretted őt.
Megfordult, elnyomta cigarettáját, kortyolt a borból.
– Megbűvölt szépsége. Igen, szerelmes voltam belé, de ez csendesen kihűlt, elpárolgott a visszacsatolás hiánya miatt.
Mellém lépett, megfogta vállamat, nagyon komolyan nézett rám.
– Elodázhatatlan volt ez a találkozás. Valóságosan is az életem része lehetnél, Lenke – Tizenhét évvel ezelőtt mindent, a világot jelentette volna ez a mondat.
– Te akkoriban Lilit választottad.
– Választottam? – szemöldöke felszaladt, úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna: kétszer kettő öt.
– Te mindig olyan tartózkodó voltál velem, esélyét sem láttam annak, hogy… Lili meg feltűnő volt és nyitott.
– Ilyen a természetem, mind a mai napig nem szeretem a csimborasszót – néztem rá hosszan, tanácstalanul. Mit vár most?
– Gyere, végigvezetlek a házon! – elindultunk a békebeli falépcső felé.
– Ezen a falépcsőn első világháború előtti dámák és tekintélyes urak jártak, nézd, vannak családi fényképek is! — Fölkapcsolta a lámpát, kopott, aranyozott rámákból fekete-fehér felmenők néztek ránk: krinolinos, főkötős öregasszonyok, vállas katonák, Széchenyi-szakállas ükapák, fehér ruhás, nagyon befűzött, porcelán lányok.
Tekintetem megakadt egy feltűnően jóképű, ábrándos tekintetű, szőke férfin. Kezében könyvet tartott. Izgalmas kontrasztot alkotott a mellette függő nő fotográfiájával, amely magas nyakú, fekete ruhában ülő, szentképarcú kölyöklányt ábrázolt.
– El sem tudom mondani, micsoda munka volt innen-onnan visszaszerezni, fölvásárolni a régi családi képeket! – Tibor apai büszkeséggel nézett végig a fekete-fehér, sárgásbarna, múlt századi fotókon.
– Ők kik? – álltam meg a fodros hajú gavallér és a szentképarcú hölgy előtt.
– Dédszüleim. Dédapám egész Pest-Budán híres férfiszépség volt, osztrák hercegnék futottak utána… A Pipában és a Csigában Krúdyékkal borozott, és Aczél Hannának küldözgetett rózsacsokrokat. Jól ismerték az Angol királynőben és az Orfeumban, írogatott nem is rossz verseket, tárcákat – de mégis jobban szerette a vadászatot, mulatozást. Sokszor hetekre eltűnt Erdélybe, ottani urakkal medvére, szarvasra jártak és kikapós szépasszonyokra… Ez a másvilágian szép nő pedig a felesége – csendesedett meg Tibor a sötétbarna gyerekasszony előtt.
– Pontosan ellentéte férjének: olyan szigorú, tiszta életet élt, mint egy apáca. Csak templomba és a kalaposhoz járt, sokat szenvedett és imádkozott duhaj ura mellett.
Fent négy szoba volt: két háló, Tibor dolgozószobája és egy gardróbszerű helyiség. Minden egyszerű és patinás.
– Van még padlásszoba is, tele régi könyvekkel, és az ablakból a Citadellára lehet látni! – ragyogott Tibor, és elindult a keskeny, néhány fokos lépcsőn.
Régi papírok és bútorok dohos, antik szaga csapta meg orromat, a széles ablak tárva-nyitva, lehajoltak a tányér nagyságú, mesésen ragyogó csillagok – megint nem égnek az utcai lámpák –, a Szabadság-szobor szinte belépett az ablakon, szokás szerint erős reflektorokkal kivilágítva, mi pedig néztük ezt az ősz-esti csendes ragyogást, majd ahogy elindultunk, a félhomályban megbotlottunk valamiben: felborult egy zsák. Lábunk elé gurultak a diók, pedig tizenhét évvel ezelőtt kivágták az udvaron lévő egyetlen diófát.
Illusztráció: Az Eötvös Kollégium homlokzata (Beliczay László fényképfelvétele)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
