Búzás Huba: Pezsgőspalack a hajóorra!
– gondolat-előzetes Égi kupolánk című lírai eposzom elé –
Óceánjárókat szokás vízre bocsátani akként, hogy első útjuk előtt pezsgőspalackot hajítanak a hajótesthez. A palack üvegszilánkjai szerte röpködnek, szóródnak, szétfröccsennek, a hajómonstrum pedig kecsesen siklik a vízre. Fedélzetének utasai némi szorongással a szemükben, de mosolyogva lengetik kendőiket a parton maradottak felé: ne aggódjatok! Persze mindenki aggódik, mert a végtelen víztükör felé tekintünk.
Amikor most Égi kupolánk című lírai eposzom egy-két részlete olvasóközönségem elé bocsáttatik kiadóm jóvoltából, e soraimat vélem pezsgőspalacknak – köszöntelek Olvasó! – keresetlen szavaimat pedig sok-sok szerte rebbenő gondolat-szilánk hordozóinak tekintem. (Maga a hajótest – az eposz egésze –méltóságos lassúsággal jóllehet csupán költészet napjakor csusszanhat nyilvánosság elé.) Vakuk villanófényei közepette integetünk, fotóriporterek, újságírók, a parti őrség tisztjei ácsorognak a dokkok körül, maliciózus mosollyal mustrálva e szokatlan hajómodellt (eredeti terv alapján készült egyedi szárnyas vízi jármű?), forgatják videokameráikat, hátra hagyott rokonok sóhajtoznak a hajókürt hallatán: elsüllyed-e mindjárt, első útján, vagy… Akad, aki különösen a csinnadrattás vízre bocsátásokat tartja haszontalan „filmelőzetesnek” (bemutatónak), amely a legritkább esetben mozdít elő kasszasikert; hiszen csak az utas tanúsíthatja útja végén, hogy a tengeren járóképesnek bizonyult-e a ceremóniával vízre tett gőzös. Akad, aki eleve kétkedő fejcsóválással tekint a felemás, idejétmúltnak tűnő műfajok alakját öltő „irodalmi alkalmatosságra”, hisz’ régi formájában ma már a regény is avítt műfajnak számít, hát még a korábban kultivált – szintén az epika műnemébe sorolt – eposz.
A műfajt és műformákat választó alkotóművészek – irodalomtörténeti adatok bizonyítják – se mást reméltek és remélnek, mint a mindenkori hajóépítők: a konstrukció (kompozíció) céljának megfelelően bírja ki a várható megpróbáltatásokat, akár a cúnamit, a pokoljárást. Formaépítőként (hajóácsként) mindenekelőtt áttekintettem a műfajteremtő elveket, a kommunikációs módokat, a művészi közlés tartalmát, témáját, a lehetséges műformákat, terjedelmi kötöttségeimet. Azért, hogy szemléleti formámnak megfelelően és egy alkalmas szerkezeti forma keretei között, sajátos nyelvi formában, valamint a leginkább acélos versformák egyikét (az alkaioszi strófa-szerkezet megduplázását) választva vessem papírra avantgárd (posztmodern) érzés- és gondolatvilágom képeit, látomásait (vízióit), hallucinációit, asszociációimat. Létezésünk képeit. A minket körülvett világ és benső énünk vízióit. Látomásaimat hasonlatok és metaforák, megszemélyesítések, a változatos stíluseszközök tucatjával – mint afféle nélkülözhetetlen „hajócsavarokkal” (propellerekkel) – is törekedtem felszerelni. Ezáltal talán sikerült elérnem „tengerjárónk” acélos tömörsége mellett – szellemi csomókban mért – szokatlanul nagy gondolat-sebességét. (Tudjuk: gondolataink sebessége a fényfotonok sebességét is képes meghaladni.)
Nem hajdani nagy hősköltemények (Homérosz Iliásza, Odüsszeiája; Vergilius Aeneise; Dante Isteni színjátéka; Tasso Megszabadított Jeruzsáleme; Milton Elveszett paradicsoma) utánérzései az Égi kupolánk; valójában nem is egy régi fogalmak szerinti eposz, elbeszélő költemény, és nem a régi értelemben vett eredetmítosz a mű, hanem önálló alfaja a kultúrhérosz történetének: ún. lírai eposz. Tartalmában képzettársítás-líra, a szubjektum személyes megnyilvánulásaival telített gondolat-áramlatok, a tudat legbelsőbb szférájában lezajló indulati élet egzaltált, rapszodikus lüktetésének elbeszélése. Mint például Saint-John Perse Bóják című alkotása. A mű elemzői szerint a történet főhőse a szerző saját tudata, benne az emberiség: én, te, ő, mi, ti, ők. Cselekménye pedig a ma emberére jellemző autós társaság utazása alkonyattól az éjszakában – talán Bosznia-Hercegovina hegyei között, vagy bárhol. Nyelvezete közelít a köznapi prózanyelvhez.
Égi kupolánk elemei így a legegyszerűbb kompozícióba rendeződnek (egy szürrealista versike sorainak ismételgetése nyomán). A benne ekként megjelenő külvilág, lelkiállapotaink halmaza (szenvedélyeink tűzhányóinak kitörései), e különböző elemek részben arányos, részben diszharmonikus szerkezetben történő megjelenítése egyfajta teljesség, mert mindezek egységén át érhető el a láthatatlan érzéki láttatása. Ugyanakkor maga a láthatatlan tudat – és vetületeként az absztrakt műalkotások sora – sohasem hibátlan.
Mind ez ideig tökéletes hajót se építettek. A leggondosabban épített hajók is idővel dokkba vonulnak, ha eljár fölöttük az idő, feltéve, ha addig zátonyra nem futnak, ha addig el nem süllyednek. Mert az emberi tudat (Freud és Jung a megmondhatói) távolról sem makulátlan. Képzettársításaink hömpölygésének hordaléka, szennye van. Pl. tárgyi tévedések, bűnös gondolatok és indulatok, elítélendő dühök, erkölcsileg kifogásolható értékítéletek, megvetendő alávalóságaink, téveszmék, tanultságunk hézagai, történelmi és tudományos ismereteink túlhaladottsága, összefüggéstelen gondolatfűzéseink, szövevényes képzettársításaink, szánandóan pipogya döntések garmadája, epilepsziás, paranoiás és tudathasadásos tünetek, emlékezet-kiesések, vétségeink szándékos félremagyarázása, elhallgatások, sőt az emberiség és világa ellen kitervelt és elkövetett bűnök leplezése.
Nyilvánvaló: a költészet napján megjelentetni kívánt Égi kupolánk is hordoz bevallott bűnöket és tárgyi, valamint formai vétségeket. Mindezeket sem letagadni, sem utólagos „kozmetikázásokkal” eltüntetni vagy megszépíteni, „a fedélzeten” elsikálni nem akartam, nem vitt rá a lélek. Az lenne csak főbenjáró bűnöm, ha evégett tudathamisítást követnék el! Értelmetlenné tenné magát e művet, ha megmásítanám eredeti képzettársításaimat, mindezek kifejezése (expressioja) során elhallgatnám a tudatunkban végbemenőt, hogy okosabbnak, tanultabbnak, erkölcsösebbnek, tisztességesebbnek látszódjam, mint amilyen valójában vagyok, hogy géniuszom kiválóbbnak tűnjék, mint amennyire semmirekellő.
Minden kikötőben (könyvkiadók és szerkesztőségek kiadatlan kéziratainak báláin csücsülve) tudomásul kell venni: ez az írás se több, mint egy irodalmi mű a sok közül, nem tanítani akar, csak hatni; nem történelemkönyv vagy csillagászati útmutató alsó tagozatosoknak, nem tudományos eszmefuttatás (eszmegyötrés), amelyektől elvárható a valósághűség, tárgyilagosság, az adat-pontosság igénye; nem erkölcstan leányiskolások számára; nem minisztériumi leirat elvárásai szerint készült osztályfőnöki óravázlat; nem riport és nem útleírás, csupán egy lóti-futi XXI. századi ember (avagy a csavargó Ember) érzés- és gondolatvilágának klasszikus és korszerű írói eszközökkel való leképezése, tudattartalmának leleplezése, egzaltált asszociációinak tettenérése és kifejezése (mintha hajótörött rapszódoszok zsonganának, gyakran kórusban az Agora partvidékén, a szerző fejében). Egyszóval e mű maga a mítosz. Hiszen az ember a poézis primer tárgya. Ragadjuk ki egy-két részletét, melyben – úgy véljük – tükröződik az egész.
250
történetek, mik távolodók, akár a gondolások énekei, Velen-
ce pusztulása ~ camparit ittunk rég a Quadri-kávéház teraszán, mikor
az aqua alta ~ csitt! ~ közelgett ~ emlékszem jól gyerekkoromra,
távolodik, csituló, de el sohasem enyészhet a verdesése:
251
Szombathelyen pár utcasarokra állt a gettó… onnan zárt vagonokban el,
mind, őket, kis barátaimat, a jó Köves dokit, Amálka mamát, szemből
Jónást, a pincért Auschwitzba, Rudit, a festőt Buchenwaldba ~
mi magyarázata volt? „megsemmisíteni” embereket, mi végre?
252
és éjjelente légiveszély és bombatámadások, rémületek, meló:
talicskáztam romhalmazokat, forró krumplit hullák markába helyezve, tán
úgy vélhettem, hogy dideregnek a páriák, mopszlik loholtak
nyalva a vért temetőig stráfkocsijuk után… fura gyászmenet volt:
253
bizarr, groteszk egy utca, ha romba dől, hát még… burleszkbe illik a város is,
a bombatámadások utáni tér, utcák, amikbe semmi se torkollik,
s ha szólnod nincs kihez, fejedből beszélnek ki ~ hát… ők ~ a holtak,
Tóni, a fűszeresünk, s a többi, cetlire írta a tartozásom…
254
ez ám a belső, nagy monológ, magánbeszéd! amire nem jut idő soha,
soha se többé, hótt-üveges szemmel mered reád a stráfkocsiról, mit mond?
barackot nyomna kobakodra és grátisz ad egy szafaládét,
meg, hogy a tűzliliom kinyílt már és savasodik a gyomra tőle…
255
szállong a téglapor, lebukó napok vöröslenek és futnak a rózsák is,
borostyánok fejfás temetők tömlöcfalán, zokognak kívül a gyászoló
dobermanok, komor komondor, s a pásztor pulik póri népe,
estfuvalom tekerőzik át a városon és a vonítás éjjel…
256
máskor romok alól sebesült eseng, na, merthogy egykor partra vetette any-
ja itt ~ egy létező! ~ ki igyon vizet, ha nem aki nemlétbe megy át, na, épp?
szemét „a sors” keze lefogja, autónk szélvédő üvegének
ütközik így regiment rovar, a lét kivetette magából és a
257
nemlét kajánkodón befogadja ~ hess! ~ vele a Semmi jól van egyébként, mert
hisz’ lényege, hogy nincsen; e kilátás jámbor eszünket is behavazza rég,
nem rosszabb, mint a jóllakottság, e tény mögötti tartományban
mozdulatunk, sikolyod, s a visszhang hűlt hagyománya hasad fagyottan,
258
a légnyomás forgószeleket fuvall a bombatámadáskor, a dobhártyád
óvóhely mélyén is beszakad, lelkedben dúló porvihart szabadít a kí-
nok városára, fölhallatszik e multiverzum káoszáig,
nem menekülsz, s ha netán életben hagynak a gyilkosaid, dörejlik…
259
dörejlik „századéleten” át és át, romhalmazzá halódik a táj, halál-
moraj rajzolgat mélytudatodban, fest halotti maszkokat, hahotázik vász-
nadon, s a kották hangjegyében e hang mutál, szavak dadognak,
emberi mérce az űr? s a rémség? s léted idő, hova futsz előle?
263
pfúj, emberek, embertagadás-kor ez… és mintha álmosítana, ej, megint
e lassú, monoton zötyögés, hatalmak pillangó-effektusokat kavar-
nak, félálom, de hallod már a hörgést, az új vihar-morajlást,
pár pofa biznisze, rothadásuk arca vonul el előtted újra,
264
e bomba-fogsorú vigyorik atomhalállal ~ téboly ~ játszadozása ez,
holott hiperbombáik ezerszer is pusztítóbbak a Hirosimára rég
ledobottnál, egünket beborítják a sistergő rakéták,
füstkapu: mintha az átéltek világa vetítene izzó üszköt
265
~ vad kataklizma-képsorokat ~ agyad hátsó falára: elszenesült falvak,
parázsló, felperzselt megapoliszok, atomjaikra hullt babaházak, is-
kolák langalló látomását… halványodó infravörösben
ma a Föld… ha e látványt látni bírja a szem, ha megítéltetsz, te
266
meg ők, mindnyájan önmagatok előtt, a MINDENSÉG fuvallmai fújják el
a gombafelhőket, hol a tér csupán a kimúlt létezők „öröke”, motoz
itt-ott egy-két megnyomorított előmászongva bunkerekből,
ámde sosem lehet már övék, utódaiké ez a táj… közös volt
267
a bolygó ~ szól a Hang ~ közös álma volt az itt lakóknak minden időben… el-
illan e boldogság, a szabadság és a létöröm… az apokalipszised
közös csupán, magad okoztad ~ s a MINDENSÉG legyint, fejet ráz ~
élni, ki nem akar, élhetetlen, jöjjön egy új populáció tán…
268
s a maradéknyi emberiséget, jaj, hamu alól előnyüvesedni lát-
szó húsevő baktériumok faja rohasztja, falja föl, ez az irgalom…
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
E lírai elbeszélő mű „vízre bocsátása” befejezéséül következzenek itt tiszteletreméltó kortársaim eminens írásai versvilágomról, ill. néhány – korántsem az összes – vélemény a szóban lévő modern eposz kvalitásairól (amelyek a leendő kötet belső borítóinak fülszövegeiként pompáznak majd), köztük a két lektor – Ágh István és Baranyi Ferenc – , valamint az előbíráló – Suhai Pál – vonatkozó blurbjei.
*
„… A fenyegető szépség határvidéke ez… a fenségesség igényével íródott költemény… Tudatfolyam-líra a javából, túl a modern ember kétely nélküli magabiztosságán s a posztmodern értékrelativizmusán… hiteles közelítés robbanásszerűen táguló világunkhoz… a tudat folytonos kavargásának tág asszociációkat keltő megidézése… mozgókép, melyet a kivetítés éltet… egy homogén és mégis sokszólamú költészet újabb műfaja és hangpróbája… a klasszikus és modern kibékítése, sőt, szintézise… Költészeted e versben is a polifon költőé. A többszólamúság, néha egyenesen a kontrapunkt, olykor-olykor éles és egyáltalán nem bántó, sőt kívánatos vágásokkal… Rabelais-i bőség, humor és groteszk az alapvetően patetikus mű értékvilágában… Az alkaioszi mértékre fogott s oldott ritmus telitalálat – valóban hömpölyög így a vers. A stílusnak ez az áradása nóvuma e költeménynek, mely megkülönbözteti a korábbi Búzás-versek diszkrét, befelé-zárt világától s közelíti egyszersmind a Juhász Ferenc-i költészet végtelent célzó párhuzamosaihoz. És mégsem. A végtelent itt is fegyelmezi valami: a négysoros szakaszok meglepően tág, de ugyanakkor kellő mértékben le is határolt külön tere… istenek kegyeltje vagy…”
SUHAI PÁL költő, műfordító, kritikus
„… Dante, Madách és Juhász Ferenc, s még néhány költő a világirodalomban megpróbálták versbe venni az emberiség világképét, történelmét az illető korban. Megírván az Isteni színjátékot, Az ember tragédiáját, A Mindenség szerelmét. A munka és az eredmény grandiózus, ám a zseniális vakmerőség ritkán váltja be a reményeket. Ilyen érzéssel kezdtem olvasni Búzás Huba Égi kupolánk című lírai eposzát… kivételes munka, kiadását feltétlenül javaslom… Azonnal Madách Imre művére gondoltatott. Bár drámát hasonlítok eposzhoz, a műfajuk ellenére azonos a tartalmuk: az emberiség történetét az idő folyamatában ragadják meg. Az eposzban az időutazást, mely nem a fizikai lehetőség elképzelése, hanem a fölgerjedt emlékezet, vagy az álom jelensége egy autókaraván útján és sebességével. Madách felvonásokban komponál korabeli történeteket, egy-egy jellegzetes szín válik az illető kor szimbólumává, Búzás Hubánál a vers ritmusára fűzött történelmi tények, mint láncszemek helyezkednek el; túl az emberiség históriáján elmerül az élet és a világegyetem történetébe is. Stiláris leleménnyel, nagy ívű költői képekkel, filozofikus tűnődésekkel ragadja meg az olvasó figyelmét… mégsem a történelmi visszaképzelés dönti el az eposz értékét, hanem gondolkodásmódja, s művészi megvalósulása. A mindenség-víziók csodája, a mai emberre jellemző autós társaság utazása alkonyattól az éjszakában, az egymás közötti viselkedés mindennapi, csöppet sem magasztos ellentéte a világmindenség roppant nagyságával és méltóságával: e kettősség adja a költemény erőterét egy új Odüsszeia képzetében… Meg a nyelv. Meg a ritmus… élvezzük a költői értékeket… A nyelv zenéje, ritmusa, a metaforikus víziók, s a kompozíció szerkezeti arányai, a boldogító szimmetriák és rettentő aszimmetriák. S ebben a nyelvi organikus működésben szavak teremtődnek, átértékelődnek, egyenrangú lehet az argó leleménye és a dialektus zamata, a prófétai hangnem. Szótorzók és metaforasziporkák foszforeszkálnak végig, s mint nyomjelzők vezetnek a költeményben… a költői energia a lényeges, mely által e feszültségek vonzásában összeállt az egynemű eposz. Újszerűnek hat, pedig a formája nem más, mint a görög-római időmértékes költészet, az alkaioszi strófa megkettőzése, egy tágabb keretben való zengetése. Klasszicitása segíti a verset arra az élményre, melyet Sylvester János magyar hexameterétől Berzsenyi Dániel költészetén át nyújtottak nyelvünkön a költők. Búzás Huba verszenéje ismerős, éppúgy alkalmas méltóságos előadásra, mint a már különös tájszavak, az argó vagy a nyelvújító szerző szóötleteire. Költői képei az univerzum végtelen változatosságának a részei, a földön vagy az égi kupolán, alkotójuk maga a Mindenség, a költő dúskálva válogatja belőle a versbe illőt, s a teljesség illúzióját kelti a mű 1200 sorában…”
ÁGH ISTVÁN költő, író
„… Elolvastam az opust – és nagy volt az én szívemnek ő gyönyörűsége. Igen találó a műfaji megjelölés: lírai eposz. A szándékod is megegyezik az én törekvéseimmel: magam is próbálom olykor egymáshoz konvergálni a lírát és a prózát… Drámai ez a líra – és ez a csodálatos benne! Olvasásakor Vörösmarty igazát érezzük: mindig így volt az e világi élet, egyszer fázott, másszor lánggal égett… Szeretem ezt a lírai áradással hömpölygő prózát… Körmöld, körmöld „e fajnak történetét”, hogy „jövőnk dobaját” hallja meg valaki a végtelenben! Megtisztelsz, ha egyik lektorodként engem tüntetsz fel…”
BARANYI FERENC költő, író, műfordító
„… Búzás Huba Égi kupolánk című lírai eposza a létezés (teremtés) filozófiai nézőpontú modern értelmezése, egyben drámai hangütésű verses elbeszélése. A költő emlékezete és teremtő képzelete átfogja az univerzum, az emberi történelem és művészettörténet őt foglalkoztató, sorsunkban fontos szerepet kapott tényeit, valamint mindennapjai történéseinek felidézett és szenvedően újra átélt eseményeit. Eposzának főhőse saját tudata, benne az emberiség: én, te, ő, mi, ti, ők. A világ (és túlvilág) jelenségei ilyetén átélésének, a történtek elbeszélésének, költői képekben való megjelenítésének feltétele a teremtő képzelet – Dante Alighieri óta a költő meghatározó képessége. Búzás Huba e képességének latba vetésével hatalmasat vállalt. Lírai eposza bizonyos pontokon hasonlít ahhoz, amire Madách Imre vállalkozott a XIX. század közepén: átfogni, megérteni a világ, a létezés, embersorsunk viszontagságait, önpusztító vétkeink sokaságát, felmérni tovább élésünk esélyeit. Méltó – XXI.századi – követője tehát „Az ember tragédiája” szerzőjének. Költeménye klasszikus mértékű modern mű.
LACZKÓ ANDRÁS irodalomtörténész
„… a létezés lüktetését a legtitkosabb ultrahangokra is fogékony költőiséggel kifejező jobbnál jobb verseid üdítően unikálisak… egészen különleges, aszú-szerűen kiérlelt minőséget képviselsz a kortárs költészet csillagtérképén…”
KÖDÖBÖCZ GÁBOR irodalomtörténész, az AGRIA folyóirat főszerkesztője
„… különleges – egyszerre klasszikus és mai – költészet… hangulati tökély… A megélt pillanat varázsában forr a vers, s olyan forma kerekedik ki, amelynek páncélját még lángvágóval se lehetne megbontani… A franciás ízek mellett az itáliai reneszánsz tompított, majd hirtelen vakítóra csavart fényét érzem-látom: maszkok erdejéből kikacsintó ördögarc… az ég poklát idéző és a női kebel hullám-öblét egyként – ugyanavval az intenzitással – kívánó teljesség… Nyugodtság, amelyben forr a tenger… Hangulata teret jelöl, érzésvilágokat inspirál. Aforisztikus mindentudása a költeményekből kiszakítva is él. – Írd csak e zseniális verseket, örömet szerzel vele az emberiségnek!…”
SZAKOLCZAY LAJOS irodalom- és művészetkritikus
Illusztráció: Kallai Sándor festménye (2007)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
