Ulrich Bräker: A toggenburgi szegény ember élettörténete és valós kalandjai
(részlet)
1735 december 22-én egy ágrólszakadt kisparaszt, napszámos és salétromfőző fiaként, a kelet-svájci Toggenburg-régióban, egy Näbis nevű falucskában születik bele egy szegénynél is szegényebb családba, s még élete utolsó évében is (1798) csődöt kénytelen jelenteni: ez Ulrich Bräker. A fentebbi címen papírra vetett élettörténete egy olyan férfi megindító és a német nyelvű irodalomban alighanem egyedülálló hagyatéka, aki egész élete során a jobb megélhetésért küzd, s ennek érdekében még svájci szülőföldjét is hajlandó elhagyni, hogy idegenben próbáljon szerencsét. Ám a remélt anyagi jólét helyett csak nyűglődés és – bár nem tartott hosszú ideig – egy megrázó bevetés jut neki osztályrészül, a porosz hadseregben, a Hétéves Háború során. Miután dezertál és hazatér, ugyanolyan szegény és elkeseredett, mint annak előtte, a mindig csak kérészéletű anyagi fellendülésből újra meg újra a nyomorúságba zuhan vissza. Felesége teljes értetlenséggel tekint írói ténykedésére, a gyerekei közül kettőt pedig elragad egy járvány. Egyedül az olvasás és az írás nyit meg előtte egy másik világot, és hoz számára némi megkönnyebbülést… A toggenburgi parasztember hosszú ideig nehézkesnek és amatőrszerűnek minősített, lekicsinylett életregénye a német nyelvű irodalom egyik legeredetibb, legpezsdítőbb s ugyanakkor legmegindítóbb műalkotása. Ma már kétségkívül a klasszikusok közt van a helye.
Elöljáró beszéd a kiadótól
Az oly csekély mértékben ismert és gyakorta félreismert Toggenburg egyik szerfölött félreeső zugában lakik egy derék fia az anyatermészetnek, aki, jóllehet út és mód elzáratott előtte, kizárólag önnön erejéből küzdötte föl magát egy tekintélyes fokára a felvilágosodásnak.
Napjait mesterségében munkálkodva tölti. Éjszaka, gyakorta az éj derekáig olvassa, ami a véletlen, egy jóbarát, vagy éppenséggel a saját választása révén a keze ügyébe kerül, de le is írja meglátásait tenmagáról és másokról, szíve keresetlen hangnemében. Íme, itt egy mustra mindezekből.
Amennyiben ezt Önök az olvasni vágyó publikum gusztusához illeszkedőnek találnák, szabad használatukra bocsátom. Nem mindenki fogyasztja jó étvággyal ugyanazon étkeket – ily módon, úgy vélem, egy egészen közönséges, ám ugyanakkor tisztes férfi sorsfordulatainak és háza béli létének eme leképezése iránt az összes írói botladozás dacára alkalmasint kedvet mutathat a múzsák emez vagy amaz olvasója, s netalán még ugyanúgy hasznát is veheti, mint valamely nagy államférfiú vagy tudós művészi kézzel papírra vetett életleírásának.
Ugyanő tollából birtokomban van még néhány kisebb fogalmazvány, amelyekből nem ritkán tőrőlmetszett eszesség, víg kedély, mindenkor tiszta fej, nyílt, jóságos, Istent és embert szerető szív világol elő. Azt, hogy ezeket is közöljük-e, majd eme életrajztöredék fogadtatása lesz hivatva eldönteni.
És te, drága gyermekem, akit nyájam tagjaként szeretek és barátként becsülök, s akinek a közelsége gyakorta a legédesebb felüdülést nyújtja munkától fáradt kedélyemnek, ne neheztelj rám, ha sorsod meséjét és szíved feltárását, ami voltaképpen pusztán saját okulásodra és a gyermekeidére vettetett papírra, előre mit sem sejtvén, most itt közzétéve látod. Átolvasván, oly sok örömet leltem benne, hogy nem állhattam ellen mások ugyanabban való részesítésének. Mindazonáltal Te, kedves gyermekem, élj csak továbbra is a Te boldog oltalmadban. A boldogság forrását a saját szívedben hordod, s aki ilyesmivel bír, az nem szorul rá, hogy félénken valami többet keressen magán kívül.
Ti pedig, amúgy sötét ládafiának szánt lapok, szálljatok szerteszét a világban! S ha majd ti is megerősítettétek ama igazságot, hogy a valódi bölcsességet és erényt, amely nem köthető országhoz vagy emberek rendjéhez, gyakorta a falu emberének magányos kunyhójában kell keresni, akkor a nyilvánosságra hozatalotok tökéletesen elérte a célját.
Wattwil, 1787. december 6.
Martin Imhof, lelkész
A szerző előszava
Ámbátor máskülönben gyűlölöm az előszókat, mégiscsak előre kell bocsájtanom egy s mást, mielőtt eme lapokat – magam sem tudom még, milyen matériával – telemázolom. Mi késztetett erre? Hiúság? – Hát persze! – Egyszerre csak itt van az írásvágy. Szeretnék papírjaimból, melyek közül sokra undorral nézek, készíteni egy kivonatot. Szeretném bebarangolni éltem napjait, aztán rögzíteni ebben az elbeszélésben a legfigyelemreméltóbb dolgokat. Gőg, önimádat ez? Hát persze! Ám nagyon rosszul ismerném magamat, ha nem lennének egyéb okaim is. Először is dicsérete az én jó Istenemnek, szeretetteljes Teremtőmnek, legjobb Atyámnak, akinek épp olyannyira vagyok fia és teremtménye, mint Salamon vagy Sándor. Másodszor pedig írom mindezt a gyermekeim végett. Mit nem adtam volna már számtalanszor azért, ha birtokolhattam volna megboldogult apám ilyetén históriáját, az ő szíve, az ő élete történetét. Nos, meglehet, ez a gyermekeimnél is előfordulhat, s eme könyvecske akkor annyi hasznukra válhat, mintha én a ráfordított csekélyke időt a szokásos munkámnak szenteltem volna. De ha nem is, akkor is ártatlan örömöm és rendkívüli kedvem telik benne, hogy újból végigjárjam az életemet. Nem mintha úgy vélném, hogy sorsom mások számára valami ritkasággal vagy csudálatossággal szolgálna, vagy mintha én egyenest az Egek különleges kedvence volnék. De még ha így is gondolnám – vétek lenne az? Úgy vélem, nem! Nekem magamnak, persze, a saját históriám meglehetőst különleges; és szerfölött elégedett vagyok vele, hogy az örökön bölcs Gondviselés méltónak talált elvezetni a jelen óráig. Micsoda gyönyörrel térek vissza különösképpen ifjúságom napjaiba, s veszek szemügyre minden egyes lépést, amelyet annak idején és azóta megtettem a világban. Persze, ahol botladoztam – számos tévelygéseim során –, attól kiráz a hideg, s talán túlontúl is sebesen fogok tovasietni onnan. De hát kinek is lenne üdvös, ha fölsorolnám megannyi vétkemet, hisz remélem, hogy irgalmas szívű Atyám és az én isteni Megváltóm mélységes bűnbánásom okán kegyesen kitörölte már őket. Ó, már előre bensőséges rajongással ég a szívem, ha felidézek magamban bizonyos állomásokat, amikor annak idején nem láttam meg a fentről felém nyúló kezet, amelyet aztán utólag oly világosan felismertem és megéreztem. Nos hát, gyermekeim! Barátaim! Szeretteim! Vessetek mindent vizsgálat alá, s tartsátok meg belőle a jót.
I.
A felmenőim
Őfelőlük én olyannyira tudatlan vagyok, mint amilyenek csak kevesen lehetnek. Azt, hogy volt apám és anyám, tudom. Megboldogult apámat hosszú éveken át ismertem, anyám ma is él. Hogy nekik is voltak szüleik, el tudom képzelni. De nem ismertem őket, s nem is hallottam mást felőlük, mint hogy Käbisbodenből való nagyapámat, M. B.-nek hívták, nagyanyám pedig (akinek sem nevéről, sem szülőhelyéről nincs semmi tudomásom), apámat szülvén meghalt; kit aztán ezért egy gyermektelen unokatestvér, a Wattwil környékbéli Näbisből való J. W. fogadta magához fia gyanánt, s épp ezért őt és a feleségét tekintettem és szerettem igazi nagyszüleimként, mint ahogy ők is unokájukként kezeltek engem. Anyai nagyszüleimet viszont még jól ismertem, ők voltak a Laadból való U. Z. és E. W.
Apám világéletében szegény ember volt, s az összes barátom között sem akadt egy sem, aki gazdag volna. Nemzetségünk az alapítványi birtokhoz[1] tartozik. Ha én vagy az utódaim taníttatni szándékozták volna valamely fiukat, akkor azt 600 aranytallér illette volna meg. Egyik unokabátyám, a Kappelből való E. B., még egy éve is alapítványi gondnok volt. Ám olyan B.-ről, aki stúdiumokat folytatott volna, nincs tudomásom. Apám hosszú éveken át közösségi járandóságban részesült[2], ám azt, hasonlóképpen más nemzetségekéhez, amelyek az övével egyetemben nem tudtak felmutatni elégséges okmányokat, az egyik újrarendezés során megszüntették. A közösségi alapítvány ugyan létező dolog, ámbátor azt sem tudom igazán, hogyan hozták létre, s hogy felmenőim közül kinek volt köze hozzá, stb.
Látjátok tehát, gyermekeim, hogy nincs okunk büszkélkedésre, ami a nemességünket illeti. Minden barátunk és vérrokonunk vagyontalan ember, és soha nem hallottam mást egyetlen felmenőnkről sem. És szinte senkiről sem, akinek akár csak a legcsekélyebb hivatala lett volna. A nagyapám fivére sekrestyés volt Kappelban, a fia pedig alapítványi gondnok. Ez minden az egész, szerteágazó rokonságból. Imígyen aztán biztosítva vagyunk a fennhéjázás ellen, amely oly sok szegény bolondot megkörnyékez, ha gazdag és tekintélyes atyafisága van, bár attól soha egy vasat sem lát. Nem! Közülünk, B.-k közül, hála istennek, amennyire én tudom, senkit sem gyötör hasonló kórság; s Ti, gyermekeim, azt is láthatjátok, hogy ilyesmi engem sem gyötör – különben legalább felkutattam volna alaposabban a családfánkat. Tudom, hogy a nagyapám és az ő apja is szegény ember volt, s szűkölködni kényszerült, hogy az apám egy garast sem örökölt, hogy egész élete során nincstelenség nyomasztotta, s nem ritkán sóhajtozott aprócska adósságterhe miatt. Ám ezért a legkevésbé sem szégyellem szüleimet és az ő szüleiket. Inkább némiképp még büszke is vagyok rájuk. Mert dacára a szegénységüknek, nem hallottam, hogy akadt volna közöttük tolvaj vagy más egyéb lator, akit a törvény keze sújt, sem pedig tékozló fiú, kicsapongó, istenkáromló, gyalázkodó stb., nem hallottam olyan rokonról, akit ne lehetett volna derék kereszténynek tekinteni, aki nem becsülettel és tisztességgel kereste volna kenyerét, sem olyanról, aki koldulni járt volna. Ezzel szemben viszont ismertem számos eszes, finom lelkiismeretű, jámbor férfiút. Egyedül ez az, amire büszke vagyok, és remélem, hogy Ti is büszkék lesztek erre, gyermekeim, s hogy nem mocskoljuk be ezt a dicsőséget, hanem annak gyarapításán fáradozunk. És éppen ezt szeretném nektek a lehető leggyakrabban eszetekbe idézni ebben az én élettörténetemben.
II.
Születésem napja
(1735. december 22.)
Számomra ez egy fontos nap. Tudomásom szerint egy kicsit túl korán jelentem meg a világon. A szüleimé volt érte a felelősség. – Lehet, hogy már az anyaméhben a napvilág után áhítoztam, s ez a világosság utáni vágyakozás alighanem elkísér egész utamon! S azon fölül én voltam apám legelső sarja, illesse is őt hála tőlem odalent, a föld alatt! Tüzes férfi volt, forró vértől teli. Ó, én már ezerszer elgondolkodtam ezen, nem egyszer más származást is kívánva magamnak, amikor lángoló szenvedélyek dúltak a keblemben, s nekem a leghevesebb harcokat kellett megvívnom velük. Ám mihelyt elült szélvész és zivatar, megint csak hálámmal illettem őt, hogy továbbplántálta belém tüzes temperamentumát, amelynek köszönhetően sok más emberhez képest élénkebben adhattam át magamat számtalan bűntelen örömnek. Egy szó mint száz, ezen a december 22-én láttam meg a napvilágot. Apám gyakran emlegette, hogy egyáltalán nem örült nekem: nyomorúságos teremtmény voltam, aki alig állt másból, mint apró lábacskákból, rajta ráncos bőröcskével, ugyanakkor éjt nappallá téve oly fülszaggatóan sivalkodtam, hogy az még az erdőbe is kihallatszott, stb. Gyakran komolyan meg is haragudtam rá ezért. Ezt gondoltam magamban: Ugyan már, bizonyára én is csak azt tettem, amit a többi újszülött gyermek! De anyám mindig igazat adott az apámnak. Hát, meglehet, hogy tényleg igaza volt.
Szent Karácsony napján kereszteltek meg Wattwilban; örvendezek is gyakorta, hogy éppen azon a napon került rá sor, amikor a mi Dicső Megváltónk születését ünnepeljük. S még ha ez egy kissé együgyű öröm is, mit számít – hát nincsenek ennél sokkal gyermetegebbek is? A kappeli Auból való H. G. H. és a wattwili Schomatten-beli A. M. M. voltak a keresztszüleim. Előbbi egy tüzes gazdag agglegény, utóbbi egy vagyonos, csinos nagylány. A férfi nőtlenül halt meg, a nő ma is él még, özvegysoron.
Első életéveimben alighanem egy kissé elkényeztetett gyerek voltam, ahogy az már megszokott dolog az elsőszülöttek esetében. Ám az apám már meglehetőst korán pálcára fogott volna, anyám és nagyanyám viszont védelmükbe vettek. Apám kevés időt töltött otthon; salétromot főzött szerteszét az országban, vagy a szomszédos helységekben. Amikor aztán újra hazajött, idegen volt a számomra. Menekültem előle. Ez annyira bosszantotta szegény fejét, hogy pálcával akart megszelídíteni. (Újdonsült apák gyakran elkövetik ezt a butaságot, mikor is elsőszülöttüktől puszta szeretetből elvárják, hogy ugyanolyan gyengéd vonzalmat tanúsítson irányukban, mint az anyja iránt. Ekképpen saját apámnál és másoknál is megtapasztaltam, hogy elsőszülöttüket aránytalan szigornak vetik alá, ami aztán az utolsó gyermekek felé haladva lassacskán teljesen elül).
III.
Legkorábbi emlékeim
(1738)
Bizonyossággal képes vagyok le- vagy fölmenni emlékeimben egészen a második életévemig. Egész kivehetően feldereng bennem, ahogy mászom lefelé négykézláb egy köves gyalogúton, és kézzel-lábbal mutogatva almát kunyerálok egy öreg nénikémtől. – Azt is tudom bizonyossággal, hogy keveset aludtam, ugyanis anyám, hogy kereshessen némi titkos aprópénzt a nagyszülők tudta nélkül, éjszakánként lopva gyertyavilág mellett font, s mivel én ilyenkor nem voltam hajlandó egyedül maradni a szobácskánkban, ő kénytelen volt leteríteni a padlóra egy kötényt, mezítelen ráültetett, én pedig játszottam az árnyékkal és anyám guzsalyával. – Tudom, hogy anyám, apám elé menve, gyakorta a karjában vitt át a réten, s hogy én aztán pokolian sivalkodtam, mihelyt apámat megláttam, mert ő mindig durván rám förmedt, ha nem akartam hozzá menni. Alakját és az ilyenkor tett mozdulatait még ma is élénken látom magam előtt.
IV.
Korabeli állapotok
Ez idő tájt jutányosan hozzá lehetett jutni minden élelmiszerhez, ám jövedelem kevés volt a vidéken. A drágaság és a Tizenkettes háború[3] még frissen élt az emlékezetben. Anyám ezeket gyakorta felemlegette, s ilyenkor engem mindig elfogott a remegés és reszketés. A falunkban csak a harmincas évek vége felé jött szokásba a gyapotfonás, s alighanem anyám egyike volt az elsőknek, akik finom pamutfonalat fontak. (Szomszédunk, A. F. eleinte egy schilling fizetség fejében hordta azt a Zürichi-tóhoz, míg szert nem tett némi aranyra. Aztán maga kezdett el felvásárolni, s lassacskán jó pár ezer tallért keresett rajta. Ekkor felhagyott a dologgal, nyugalomba vonult és meghalt.) Gyermekkoromban ültettek a falunkban első ízben krumplit is.
V.
Máris veszélyben
(1739)
Mihelyt megkaptam az első nadrágomat, apám kezdett megkedvelni. Hébe-hóba vele mehettem. A szóban forgó évnek az őszén Näbistől fél óra járásnyira, Gandtenben főzte a salétromot. Egyik nap magával vitt, s mivel nagy szél támadt, és eleredt az eső, éjszakára magánál tartott. A salétromos kunyhó a pajta előtt állt, az ágya pedig a pajtában. Oda fektetett le engem, majd azt mondta babusgatva, hogy hamarosan ő is lefekszik mellém. Közben folytatta a tűzrakást, én pedig elaludtam. Kisvártatva azonban felébredtem, és hívtam apámat – semmi válasz. Felkeltem, egy szál ingecskémben kibotorkáltam a kunyhóhoz, körüljártam a pajtát, kiabáltam, visítoztam! Apám sehol. Azt hittem, hazament anyámhoz. Erre fürgén felvettem a nadrágomat, s a mellkendőt a fejemre borítva kirohantam a szuroksötét, esős éjszakába, majd egyenest átvágtam a szomszédos hosszú réten. Annak a végén egy vadul megáradt patak zúgott át egy horhoson. A gyaloghidat nem találván, minden további nélkül nekilódultam, hogy átgázoljak a horhoson, egyenest Näbis irányába; közben ráléptem egy facsúsztatóra, és lesiklottam egészen a patakig, ahol kicsi híján magával ragadott a víz. Ifjonti erőim teljes megfeszítése még épp hogy szerencsésen megmentett ettől. Azután bokrokon és tövisbozóton át négykézláb visszamásztam a rétre, amelyen össze-vissza tévelyegtem, ám nem bírtam visszatalálni a fészerhez – s ekkor egy derengő fénysávban megpillantottam az egyik fán két fickót – alma- vagy körtetolvajok lehettek. Odakiáltottam hát nekik, igazítsanak útba. Válasz azonban nem érkezett tőlük, holmi szörnyetegnek vélhettek alkalmasint, s alighanem jobban reszkettek odafent az ágak között, mint én, szegény fiúcska, odalent a sárban. – Apám, aki a szendergésem idején elment, hogy elhozzon valamit egy meglehetőst távoli házból, időközben visszatért. Miután nem talált a helyemen, minden zugot átkutatott, ahol esetleg elbújhattam volt, még a fortyogó üstökbe is bevilágított, mígnem végül meghallotta a kiáltozásomat, s azt követve végül rám is bukkant. Ó, hogy dédelgetett és csókolgatott, örömkönnyeket sírva, és Istennek hálálkodva, majd, mihelyt visszatértünk a pajtába, megtisztított és megszárított, hisz csuromvizes voltam és szutykos az orrom hegyéig, sőt, a félelemtől még a nadrágom is megtelt… A rákövetkező nap reggelén kézen fogva átvezetett a réten: meg kellett mutatnom neki a helyet, ahol lebucskáztam. Én azt nem találtam, de ő végül észrevette az elkenődött foltot, amit lecsúszás közben hagytam magam mögött; ezt látván, elborzadva a veszélytől, amelyben az éjjel forogtam, és eltelve dicsérettel és magasztalással az isteni kéz iránt, amely megmentett, összecsapta kezét a feje fölött: „Látod”, mondta, „még pár lépés, és a patak alázúdul a sziklákról. Ha a víz el tudott volna ragadni, akkor most holtan és összezúzva feküdnél odalent!” Mindebből én akkor egy árva szót sem fogtam föl; csak a félelmemről tudtam, a veszélyről azonban semmit. Még hosszú éveken át sokkal inkább a fán ülő fickók derengtek fel a szemem előtt, mihelyt egy elejtett szó felidézte bennem a történteket.
Istenem! Mily sok ezer gyermek vesztené életét nyomorultul, ha a Te őrangyalaid nem vigyáznának rájuk. És mily derekasan vigyázott rám az enyém is. Illessen tőlem ezért dicséret és magasztalás még ma is és mindörökké!
VI.
Szomszédjaink Näbisben
Näbis fenn van a hegyen, Scheftenau fölött. Odahallatszik, ahogy Kappelban zúg és kondul a harang. Mindösszesen két házból áll. A felkelő nap mindkettőnek egyenest besüt az ablakán. Nagyanyám és a másik házban lakó asszony egymás testvérhúga-nővére volt; jámbor anyókák, akiket szorgalmasan látogattak a szomszédság más istenfélő asszonyságai. Akkoriban sok jámbor ember lakott szerteszét. Apámnak, nagyapámnak és más férfiaknak ez nemigen volt ínyére, de nem mertek szólni ellene, attól tartva, hogy bűnt követnek el. Az Imádkozós Beele (fivére a Nehézkes Beele névre hallgatott) volt a tanítójuk, egy nagydarab, magas férfi, aki pusztán kenderkócfonásból és némi alamizsnákból tartotta fenn magát. Scheftenauban szinte minden háznál volt egy követője. A nagyanyám gyakorta magával vitt az efféle összejövetelekre. Azt, hogy ilyenkor miről társalogtak, ma már nem tudom, pusztán arra emlékszem, hogy kétségbeejtően untam magam. Pisszenés nélkül kellett ülnöm, vagy akár térdepelnem. Aztán meg ott voltak az anyókáktól jövő, véget nem érő intelmek és büntetések, amikből annyit sem értettem, mint egy macska. Hébe-hóba azonban a nagyapám már jóelőre elcsent tőlük, s kikísérhettem őt a hegybe, ahol a teheneink legeltek. Ott mindenféle madarat, bogarat és férget mutatott nekem, miközben a kaszálókat tisztogatta, vagy a sarjfenyőket és a vad borókát stb. tépdeste. Miután mindent összedobált egyetlen halomba, s azt alkonyat tájban meggyújtotta, akkor éreztem csak igazán jól magamat. Más fiúcskákra, akik esetleg még lettek volna arrafelé, nem emlékszem, annál inkább számos lánykára, aki velem játszott. Én akkor a hatodik életévemben jártam, már volt két öcsém és egy húgom, akikről nekem azt mondták, hogy egy öregasszony hozta őket puttonyban.
VII.
Költözés Dreischlattba
(1741)
Apám vándorlelkű ember volt, amit részben magam is örököltem tőle. Ebben az évben megvett egy (nyolc tehénnek nyári és téli tartást biztosító) nagyobb birtokot, aminek Dreischlatt volt a neve, s Krynau községéhez tartozott, egészen hátul a vadonban, közel az Alpokhoz. A näbisi tanyát viszont, ami még fele akkora sem volt, eladta, mivel (ahogy ő mondta) tudta, hogy nagy háztartás szakad a nyakába: kell elegendő hely és munka a sok gyerek számára, akiket ő ebben a pusztaságban a maga kénye-kedve szerint nevelhet, megvédve őket a világ csábításaitól. Nagyapám, aki ifjúkora óta erős tehenész volt, szintén nagyon biztatta erre a lépésre. Ám az én jó apámuram csalánba nyúlt a dologgal, és lévén hogy maga semmit sem tudott hozzátenni a birtokhoz, belegázolt egy adósságteherbe, amely alatt a továbbiakban tizenhárom éven át kellett nyögnie. Egy szó mint száz, 41 őszén felkerekedtünk Dreischlatt felé. A nagyapám volt a pásztor, én tereltem utána a teheneket, G. nevű öcsémet, aki csak húsz hónapos volt, kosárban vittük. Anyám és nagyanyám a két másik gyerekkel jött utánunk, a sort pedig apám zárta a többi egyéb cókmókunkkal.
VIII.
Gazdasági berendezkedés
Apám már csak azért sem akarta a salétromfőzést feladni, mert úgy vélte, legalább valamennyit hozzákeres a kamatok törlesztéséhez. De hát egy olyan birtok, mint a Dreischlatt, dolgos kezekre és karokra szorul. Mi, gyerekek, még semmire sem voltunk jók, nagyapámnak az állatokkal, anyámnak pedig a ház körül volt épp elég dolga. Fel kellett tehát fogadni egy cselédet és egy cselédlányt. A következő tavaszon apám ismét belefogott a salétromfőzésbe. Időközben több tehenünk és kecskénk lett. Nagytata növendékállatokkal is foglalkozott. Nem volt a világon nagyobb öröm a számomra, mint a gidákkal a fűben kergetőzni; s nem tudtam eldönteni, hogy az öreg nekem, vagy az állatkáknak örül-e inkább, amikor, a jószág ellátását befejezvén, ugrándozásunkban gyönyörködött. Valahányszor visszatért a fejésből, magával vitt a tejespincébe, béléses ingéből előhúzott egy darab kenyeret, és beleaprította egy kis fatálba, így készítve tehénmeleg tejlevest. Ez volt az ennivalónk nap mint nap. Így töltöttem az időt, játék és hangoskodás közepett, magam sem tudtam, hogyan. A nagytata ugyanígy volt a dologgal. No de – a cseléd és cselédlány mindeközben azt csinált, amit akart. Anyám, jószívű asszony lévén, nem volt hozzászokva, hogy bárkit is szigorral munkára szorítson. Be kellett szerezni mindenféle tejes és gazdasági edényt, s mivel sok legelőt szántófölddé tettek, szénát és szalmát is, hogy legyen több trágya. Telente mindig túl kevés volt a takarmány – vagy túl sok az éhes száj. Egyre több pénzt kellett felvenni kölcsönbe, a kamatok gyűltek, a gyerekek pedig nőttek, cseléd és cselédlány meghízott, míg apám lesoványodott.
IX.
Változások
Apám végre megértette, hogy így nem boldogulhat a gazdaság. Változtatott tehát, vagyis abbahagyta a salétromfőzést, otthon maradt, saját maga vezette munkára az egész népséget, s mindenben ő járt az élen. Nem tudom, azért-e, mert egyszerre csak túl nagy lett részéről a szigor, vagy mert, ahogy fentebb említettem, a cseléd és a cselédlány nagyon elkanászodott, mindenesetre mindketten megvárták, hogy kiteljék az esztendő, majd odébbálltak. Ugyanez idő tájt a nagytata megbetegedett. A dolog úgy kezdődött, hogy tövis szúródott a hüvelykujjába, ami aztán megdagadt. Bekötözte friss és meleg tehéntrágyával, mire föl bedagadt az egész keze. Borzasztó forróságot érzett bévül, elment a forráskúthoz, és a csorgó alatt lemosta a trágyát. Ám ennek igazán komisz következményei lettek. Hamarosan ágynak esett és kitört rajta a vízkór. Hagyta, hogy lecsapolják, s a víz lecsorgott a pincébe. Minekutána így feküdt öt hónapon át, meghalt az egész ház sajnálatára, hisz mindenki szerette, a legkisebbtől a legnagyobbig. Kellemes, öröm- és békekedvelő ember volt. Hallatlanul sokat tett apámért és értem, és soha, egyetlen embertől sem hallottam semmi rosszat felőle. Apám és anyám még sok éven át mindenféle dicséretes és szép dolgot mesélt róla. Amikor egy kicsit már eszesebb lettem, akkor kezdtem csak igazán emlékezni rá, és tiszteltem őt haló porában is. Krynau temetőjében nyugszik a sírjában.
X.
Nagyapám halálának további következményei
Most már kerítettek egy újabb cselédlányt, aki apámnak kedvére való volt, mert derekasan dolgozott. De anyám és nagyanyám nem állhatták, mert azt hitték, behízelgi magát apámnál, és mindent besúg neki. Ráadásul rühes volt, úgyhogy mind elkaptuk tőle az ótvart. Egy szó mint száz, az anyák nem nyughattak, a lánynak mennie kellett, s jött helyette másik. Ez most tetszett nekik, apámnak viszont nem, mert csak a házimunkához értett, a mezeihez nem. Apám azt is hangoztatta, hogy a lány segít az asszonyoknak eltitkolni mindenfélét. Szinte minden napra jutott veszekedés. Az asszonynép összetartott, apám viszont úgy vélte, ő az úr a háznál, egyszóval olybá tűnt, mintha az öreg Näbis-Joggele magával vitte volna a föld alá a ház békéjének javarészét. Bosszúságában apám ezért aztán megint salétromfőzőnek állt, a gazdaságot pedig fivérére, N.-re bízta mint cselédre, s úgy vélte, egy ilyen közeli vérrokonban jó intézőre lelt. Csalódnia kellett. Csak egy évig tarthatta meg, s még idejekorán belátta a közmondás igazságát: Ki jószága javát lesi, saját dolgát maga teszi! – Most már nem ment el többé, ismételten maga állt a háztartás élére, inaszakadtából dolgozott, s maga pásztorolta a teheneket is, én voltam a bojtárja, s derekasan serénykednem kellett. A cselédlányt elzavarta, s egy kecskepásztorfiút fogadott fel helyette, mivel vásárolt egy csomó kecskét, melyeknek a trágyájával sok kaszálót és szántót gondozott. Közben az asszonyok még mindig igazgatni akarták, amit nem szenvedhetett, s lett megint mindenféle csetepaté. Végül, midőn egyszer nagy felhevültségében egy zabkásás tálat hajított a nagyanyám után, az kereket oldott, és visszament Näbisbe, a barátaihoz. Az esetből hatósági ügy lett. Apámat arra kötelezték, hogy heti hatvan rappent és némi zsírt fizessen a nagyanyámnak. Ő egy kicsi, púpos asszonyság volt, az én szememben kedves nagyanya, aki szintén szeretett unokájának tekintett engem, ám az igazat megvallva, kissé különc volt és szeszélyes, az úgynevezett jámborokat követte, és soha senkit nem talált elég jónak. Nekem kellett minden évben elvinni hozzá a toros kóstolót, s olyankor pár napig ottmaradtam. Jó sorom volt nála: kedvem szerint ki is élveztem, viszont a jóindulatú intelmeket egyik fülemen beeresztettem, a másikon meg ki. Biztos, hogy nem válik dicsőségemre. De az ilyesféle fiúcskák, Isten bocsássa meg nekik, már csak ilyenek. Amikor már a végét járta, néhány évig vak volt, s végezetül – magas kort megérve – elvitte egy gyulladásos daganat, anno 50, 51 vagy 52. Örököltem tőle egy különleges könyvet, Arndttól az „Igaz Kereszténység”-et. Meg kell hagyni, Istenben boldog asszony volt, nagy becsben állt Schomattenben, s őmiatta még ma is különösen kedvesek nekem az ottani emberek. S azt is erősen hiszem, hogy boldogságban részesülök általa, hisz a szülők áldottsága a gyerekekre és azok gyerekeire is átszáll.
XI.
Mindenféle dolog, ami eszembe jut
Háztartásunk tovább gyarapodott. Kétévenként szorgalmatosan követték egymást a gyerekek, épp elég betömni való száj, viszont még nem munkáskezek. Mindig sok napszámost kellett tartanunk. A jószággal apám sose boldogult igazán, hol ez, hol az – valamelyik állat mindig beteg volt. Úgy vélte, erről nem kis részben legelőink erős gizgazai tehetnek. A kamat minden évben meghaladta a bevételt. Kiirtottunk sok erdőt, hogy több kaszálóréthez, s a fa eladásából több pénzhez jussunk, mégis egyre mélyebbre süllyedtünk az adósságban, s kerültünk újra és újra csöbörből vödörbe. Télidőben nekem s az utánam következő legnagyobbaknak iskolába kellett járnunk, ám az Krynauban csak tíz hétig tartott, s ez az idő a nagy hó miatt számunkra még csak tovább rövidült. Ugyanakkor engem már mindenféle hasznos dolgokra be lehetett fogni. Eljött az ideje, hogy télen keressünk is valamicskét. Apám próbálkozott a fonásnak mindenféle fajtájával – lennel, kenderrel, selyemmel, gyapjúval, gyapottal –, megtanított bennünket az utóbbiak fésülésére, zoknikötésre stb. De akkoriban semmi sem fialt komolyabb keresetet. Szűkösebb lett az asztalunk, többnyire csak tej, meg tej; szedett-vedett öltözékben járattak bennünket, hogy azzal is takarékoskodjanak. Tizenhat éves koromig csak ritkán jártam templomba, nyáron mezítláb, daróckabátkában. Amikor kitavaszodott, apámnak gyakorta messzire el kellett hajtatnia a barmokkal szénáért, s ez sok pénzébe került.
XII.
Kölyökéveim
Mindazonáltal én a fülem botját se billegettem az említett dolgok miatt. Tulajdonképpen fogalmam sem volt felőlük, s egyáltalán, olyan könnyelmű fiúcska voltam, amilyen valaha is létezett. Naponta háromszor az evésen járt az eszem, semmi más nem érdekelt. Valahányszor az apám megkímélt hosszadalmas és komoly munkáktól, vagy egy időre elcsatangolhattam, akkor éreztem magamat igazán jól a bőrömben. Nyáridőben a réten és a patakpartokon ugrándoztam, gizgazokat és virágokat tépdestem, és söprűforma csokrokat csináltam belőlük; aztán át a bozóton, madarak nyomában, s fészkeiket felkutatni fákra másztam. Vagy csigaházakat és csinos köveket gyűjtöttem halomszámra. Amikor pedig elfáradtam, kiültem a napra és faragtam – előbb vesszőparipákat, aztán madarakat, s végül még teheneket is; ezeknek nevet adtam, lekerítettem nekik egy darab legelőt, istállókat építettem a számukra, és etettem őket; csakhamar áruba is bocsájtottam hol ezt, hol azt a darabot, s egyre szebbeket készítettem. Máskor meg kemencéket és tűzhelyeket raktam, amelyeken homokból és agyagsárból finom kását főztem. Télvíz idején a hóban hemperegtem, s hol egy törött cserépedényen ülve, hol pedig a puszta fenekemen a meredek lejtőkön csúszkáltam. Ezt az évszaktól függően addig műveltem, amíg az apám rám nem füttyentett a szájába dugott ujjai közt, vagy magam nem vettem észre, hogy ideje abbahagyni. Pajtásaim még nem voltak, de aztán az iskolában összeismerkedtem egy fiúval, aki gyakran felkeresett, és pénz ellenében mindenféle semmiségekkel kínált, mivel tudta, hogy kapok időnként pár rappen zsebpénzt. Egyszer egy egérlyukba rakott madárfészket vásároltam tőle, amelynek naponta utánanéztem. De egy szép napon a fiókáknak csak a hűlt helyét találtam, s ez engem jobban bosszantott, mintha ellopták volna apám összes tehenét. Egy másik alkalommal, egy vasárnap, a fiú puskaport hozott magával – én mind az ideig nem ismertem ezt a pokolbéli terményt –, és megtanított rá, hogyan készít az ember tűzkígyókat. Egyik este aztán támadt egy ötletem: bár csak lőni is tudnék! E célból fogtam egy régi vízköpő vascsövet, enyvvel beragasztottam a hátulját, s készítettem egy gyújtóserpenyőt, ugyancsak enyvből; ebbe tettem aztán bele a port, és ráhelyeztem egy égő kanócot. Mivel nem akart meggyulladni, ráfújtam… Bumm! Láng és enyv – mind az arcomba. Ez a ház mögött történt, s én nagyon is tudtam, hogy rosszat cselekedtem. Közben lejött az anyám, aki hallotta volt a durranást. Nyomorultul sérült állapotban talált. Jajveszékelt, és felsegített a házba. A lángokat apám is látta odafenn, a legelőn, mivel már majdnem éjszaka volt. S amikor hazajött, és megtudta ágyban fekvésem okát, iszonyú méregre gyúlt. Ám a haragja kisvártatva lecsendesült, megpillantván összeégett ábrázatomat. Nagy fájdalmak gyötörtek. Visszafojtottam őket azonban, mert attól tartottam, a tetejébe még verést is kapok, s jól tudtam, hogy azt meg is érdemeltem volna. De az apám alighanem úgy vélte, meg vagyok én már eléggé verve. Tizennégy napig fikarcnyit se láttam, a szemem körül nem maradt egyetlen szőrszál sem. Nagyon aggódtak az arcom miatt. Végül mégiscsak javult az állapotom, lassacskán, napról-napra. S mihelyt tökéletesen helyreállt rajtam minden, apám azt tette velem, amit a fáraó Izráel népével – derekasan dolgoztatott, gondolván, ettől megy el leginkább a kedvem a csínytevéstől. Igaza volt. Ám én ezt akkoriban képtelen voltam belátni, és tirannusnak tartottam apámat, amikor hajnalban felvert álmomból, és munkára ösztökélt. Úgy véltem, fölösleges dolgot művel, hisz a tehenek maguktól is tejelnek.
XIII.
Birtokunk, Dreischlatt ecsetelése
Dreischlatt vad és istenhátamögötti hely, egészen bent az Schwämle, Kreutzegg és Aueralp nevű alpesi hegyekben; egykor hegyi legeltető hely volt. Itt mindig rövid a nyár, és hosszú a tél, s ez utóbbi ideje alatt többnyire temérdek a hó, amely gyakorta akár májusig is kitart néhány öl vastagon. Egy alkalommal még a szent Pünkösd-napon is lapáttal kellett csapást vágnunk, hogy hazavezethessünk egy frissen beszerzett tehenet. A legrövidebb napokon csak öt negyedóra hosszat sütött a nap. A környékünkön ered a Rotenbach nevű patakunk, amely kimaradt Faesi földrajzkönyvéből[4], s lemaradt Walser térképéről is, jóllehet kétszer akkora, mint a Schwendi vagy Lederbach, és sok malmot, fűrésztelepet, gyapjúmosót, kőtörőt és lőpormalmot hajt meg. Ám Dreischlattnál a legpompásabb forrásvízzel szolgál, s nekünk volt a házzal egybeépített istállóban egy fedél alatt álló kutunk, amely sose fagyott be, úgyhogy a jószágnak egész télen át nem kellett kimennie a szabadba. – Amikor Dreischlattban vihar van, az igazi vihar. Volt egy jó, nem meredek, 40-50 öles szénagyűjtő rétünk, és egy fűben gazdag legelőnk. Az Altischweil felőli napos oldal időben előrébb jár, meredekebb és zordabb. Fa és szalma van elég. A ház mögött van egy napos berek, ahonnan eltakarodik a hó, míg egy árnyékos berekben, a házzal szemközt, gyakran tavaszig kitart, amikor amott már fű nő és gólyahír. A birtok legkorábbi és legkésőbbi pontját tekintve mintegy négy héten át lehet találkozni hóval.
XIV.
A kecskepásztorfiú
Igen! Igen!, mondta egy napon az apám: a fiú cseperedik, csak ne lenne olyan ostoba, olyan kétségbeejtő tökfilkó, híján minden észnek. Ha dologra fogják, nem tudja, mit csinál. De mostantól neki kell őriznie a kecskéimet, s így elküldhetem a kecskepásztorfiút. – Ó, mondta az anyám, akkor aztán se kecskéid nem lesznek, se fiad. Nem! Nem! Túl fiatal még. – Mi az, hogy fiatal?, mondta az apám: teszek vele egy próbát, tanulni soha sincs túl korán; a kecskék majd kiokosítják, hisz azok gyakorta eszesebbek, mint a pásztorfiúk. Különben nem tudok mit kezdeni vele.
Anyám. Ó!, mennyi gondot és bánatot okoz ez majd nekem. Gondold el magad is! Kiküldeni egy ilyen fiatal fiút egy nyájra való kecskével abba a vad és zord Kohlwaldba[5], ahol nem ismeri az utat, járást, s ahol oly sok rettenetes szakadék van. S ki tudja, miféle állatok tanyáznak arrafelé, s milyen borzalmas idő szakadhat rá? Gondold csak meg, teljes óra járásnyira van innen!, s jöhet rá vihar vagy jégeső, és sose fogjuk tudni, hol van, mikor leszáll az éj. Én ebbe belehalok, s te leszel érte a felelős.
Én. Nem, nem, anyám! Majd jól ügyelek mindenre, és oda is tudok ám csapni, ha jön valami állat, a vihar elől bebújok a sziklák alá, ha pedig esteledik, hazaindulok – a kecskékkel meg, mi az nekem, elboldogulok valahogy.
Apám. Most idehallgass! Előbb egy héten át a pásztorfiúval mész ki. Akkor majd jól megfigyelheted, mit és hogyan csinál: milyen névvel hívja a kecskéket, hogyan csalogatja és füttyögeti össze őket, melyik átjárót használja, hol találnak a legjobb legelőre.
Igen, igen!, mondtam, ugorva egy nagyot, s közben azt gondoltam: a Kohlwaldban szabad leszel, apád ott nem füttyöget utánad folyton-folyvást, s nem hajszol egyik munkából a másikba. Így aztán jó néhány napig együtt mentem a mi Becklénkkel – így hívták a fiút –, durva, vad, ám becsületes legényke volt. Képzeljétek csak el! Egy napon gyilkossággal gyanúsították, mivel a Kreutzeggen holtan találtak egy öregasszonyt, aki valószínűleg lezuhant egy szikláról. A hivatalszolga az ágyból rángatta elő Becklét, és vitte Lichtensteigbe. Mindazonáltal csakhamar rájöttek, hogy teljesen ártatlan, s a legnagyobb örömömre még aznap este hazajött. – Belekezdtem tehát új tisztségembe. Apám azt akarta, a Beckle maradjon nálunk cselédnek, de túl kemény volt a munka a legénynek, s így békében búcsút vett tőlünk. – Eleinte a kecskék, amelyeknek száma harminc körül lehetett, nem akartak hallgatni rám. Én ettől megvadultam, s kövekkel és ütlegekkel próbáltam móresre tanítani őket, ám eredménytelenül, úgyhogy kénytelen voltam inkább kedveskedő szavakhoz, simogatáshoz és hízelgéshez folyamodni. Ekkor azt tették, amit elvártam tőlük. Ezzel szemben a korábbi módszeremmel úgy elvadítottam őket, hogy sokszor azt sem tudtam, mitévő legyek, amikor valamennyien berontottak az erdőbe és a bozótba, s eltűntek a szemem elől, én meg – az akasztófára kívánva őket – félnapokon át futkostam, füttyögettem és kurjantgattam, ordítoztam és könyörögtem, míg össze nem gyűjtöttem mindet.
XV.
Hova és meddig
Három esztendőn keresztül őriztem így a nyájamat, amely egyre nőtt, s a végén már száznál is több állatot számlált, melyek egyre kedvesebbek lettek nekem, én meg nekik. Ősszel és tavasszal a szomszédos hegyekbe mentünk, gyakorta két óra járásnyira. Nyáron viszont nem pásztorkodhattam máshol, csakis a Kohlwaldban. Több mint egy órát tartott az úta pusztaságon át, ahol nincs az a tehén, amely képes volna legelni. Aztán jött a Szt. Mária Kolostorhoz tartozó Aueralp, csupa erdő vagy szénégető hely és bozót, számos sötét szurdok és meredek sziklafal, ahol még fellelhettem a legjobb kecskelegelőt. Dreischlattból minden reggel egy órányit mentünk, mielőtt egy állat akár csak egy falatot haraphatott volna. Mindenekelőtt át a saját marhalegelőnkön, aztán egy nagy erdőn keresztül, s így tovább – keresztül-kasul, a vidéknek hol az egyik, hol meg a másik részén, amelyeket mind elkereszteltem a magam módján: az elülső aljban, ott, a sziklák között, itt, a fehér torokban, ott, a szénégetőknél, a platón, a katlanban, stb. Minden nap más-más helyen legeltettem, egyszer a napos, másszor az árnyékos oldalon. Ebédre megettem a kenyérkémet, és amit anyám esetleg titkon még mellé adott. Megvolt a magam kecskéje is, amelyiktől szoptam. A kecskék szeme mutatta az órát. Estefelé mindig ugyanazon az útvonalon mentem vissza, amelyen jöttem.
XVI.
A pásztorlét örömei
Micsoda gyönyörűség kellemes nyári napokon átkelni a dombokon – árnyas erdőkben kószálni –, a bozótban mókusokat hajkurászni, és madárfészkeket kifosztani! Délidőben mindig a patakparton tanyáztunk, ott a kecskéim két-három óra hosszat pihentek, s ha nagy volt a hőség, még többet is. Megettem az ebédkémet, szoptam egyet a kecskémtől, fürödtem a tükörfényes vízben, játszadoztam a kisgidákkal. Mindig volt nálam egy bozótvágó vagy egy kisbalta, amivel fiatal fenyőket, fűz- vagy szilfácskákat döntöttem le. Akkor aztán halomszámra jöttek a kecskéim, és lerágták róluk a lombot. Ha azt mondtam nekik, Ide!, Ide!, odavágtattak, és falat alkottak körülöttem. Valamennyi lombot és gizgazt, amit csak megzabáltak, megkóstoltam magam is, és némelyikük igazán ízletes volt. Amíg tartott a nyár, érett az eper, a málna, az áfonya és a szeder, s ezekből akkora volt a bőség, hogy estelente még anyámnak is tudtam hazavinni eleget. Pompás csemege volt, mígnem egyszer csömörig telefaltam vele magamat. – És micsoda gyönyörűséget hozott nekem magával minden nap, minden újabb reggel, amikor a nap bearanyozta a dombokat, melyekre a nyájammal felfelé kaptattam, majd fénybe borította a bükkerdőt a lankán, s végül a réteket és az erdei tisztásokat. Most ezerszer is felidézem mindezt, s gyakorta olyan érzésem támad, hogy a nap már nem süt olyan szépen. Ahogy akkor az összes környező cserjésből ujjongva zengték éneküket a madarak, aztán meg körülöttem ugrándoztak – ó! mily érzés volt az számomra! – Bizony, elmondani se tudom! – Csupa édes, meg édes gyönyör! Magam is addig énekeltem és trilláztam együtt a madarakkal, míg csak be nem rekedtem. Más alkalommal átkutattam minden bokrot eme vidám erdőlakók után, gyönyörködtem csinos tollazatukban, s azt kívántam, bárcsak lennének feleannyira szelídek, mint a kecskéim, megszemléltem a fiókáikat és a tojásaikat, álmélkodtam fészkeik csodálatos építményén. A fészkek gyakran a földben voltak vagy a mohában, a páfrányok közt, vénséges tuskók alatt, a legsűrűbb tövisbozótban, sziklarepedésekben, üreges fenyőkben vagy bükkökben, gyakran fent a fák csúcsán – bent a közepükben –, a legkülső, kiálló ágon. Többnyire ismertem mindegyiket. Kéjes öröm volt számomra, s mondhatni szinte egyetlen törekvésem, hogy naponta legalább egyszer utánanézzek mindegyiknek, hogyan cseperednek a fiókák, hogy gyarapszik a tollazatuk, hogyan etetik őket a nagyok, és így tovább. Eleinte egyiket-másikat hazavittem magammal, vagy elhelyeztem valamilyen kényelmesebb helyen. Ezek aztán mindig elpusztultak. Hagytam hát őket a helyükön, hogy inkább ott nőjenek fel. – Ki is repültek azután. – Ugyanilyen sok örömöt leltem a kecskéimben is. Színükre nézve sokfélék voltak, akadtak nagyobbak és kisebbek, rövid- és hosszúszőrűek, rossz- és jóindulatúak. Naponta kétszer-háromszor egy csomóba szólítottam és megszámoltam őket, megvannak-e mind? Rászoktattam őket, hogy „Mekk!, Mekk!, Ide!, Ide!” hívogató szavaimra előrontsanak a bokrok közül. Némelyikük különösképpen szeretett, s egész nap nem távolodott el tőlem egy puskalövésnyinél messzebbre, ha pedig elbújtam előlük, jajveszékelni kezdtek. Az én Duglöörlémtől (így hívtam az ebédeltető kecskémet) csak csellel tudtam eltávolodni. Ő teljesen behódolt. Bárhová is ültem vagy feküdtem le, fölém állt, s máris kész volt a szoptatásra vagy fejésre, ennek ellenére még a legnagyobb nyáridőben is gyakran teli tőggyel tereltem haza. Máskor meg egy szénégető számára fejtem meg, akinél sok szép órát töltöttem, miközben ő fát aprított, vagy szénhalmokat égetett.
És mekkora gyönyör aztán alkonyodáskor kürtszóval összehívni és hazaindítani a nyájat!, s látni, ahogy ott állnak előttem, kerek hassal és teli tőggyel, majd hallgatni, ahogy vidáman végigbégetik az utat. És mily büszke voltam azután, amikor az apám megdicsért, hogy ilyen jól pásztorkodom. S ekkor jött el az ideje a fejésnek – ha jó volt az idő, a szabad ég alatt. Mindegyik kecske elsőként akart a vödör fölé állni, és megszabadulni teje nyomasztó terhétől, majd hálásan nyalogatta megváltója kezét.
XVII.
Bosszúság és kellemetlenség
Természetesen nem arról van szó, hogy a pásztorélet merő vígság lett volna, semmi más. – A mennydörgős mennykőbe is, nem! Van felpanaszolnivaló épp elég. Számomra messze a legfájdalmasabb az volt, hogy hajnalban ki kellett szállnom az ágyikómból, majd hajadonfőtt és mezítláb ki kellett vonulnom a hideg mezőre, még akkor is, ha olykor-olykor csontkemény dér volt, vagy sűrű köd lógott alá a hegyekből. Ha aztán ez a köd olyan magasságig kitartott, hogy a hegyre felkapaszkodó nyájammal nem hódíthattam el tőle a mezőt, s nem juthattam ki a napsütésbe, átkozódtam, hogy bárcsak hordaná el magát Egyiptomba, aztán iparkodtam, ahogy tudtam, lejutni ebből a sötétségből valamelyik kis völgybe. Ha viszont győznöm sikerült, s elnyertem a napot és a világos eget a fejem felett, a ködóceán pedig a belőle itt-ott szigetként kiemelkedő hegyekkel a lábam alatt terült el, az volt ám a büszkeség és a jókedv! Ilyenkor egész nap nem hagytam el a hegyeket, s a szemem nem bírt betelni a látvánnyal, ahogy a napsugarak eljátszadoztak ezen az óceánon, amelyen a legelképesztőbb formájú páragomolyok hömpölyögtek fel és alá, mígnem estefelé újból azzal fenyegettek, hogy a fejem fölé szállnak. Ilyen esetekben Jákob lajtorjája után sóvárogtam, ám hiába, indulnom kellett. Elfogott a szomorúság, és minden más is ezt az én szomorúságomat tetézte. Magányos madarak röpdöstek felettem bágyadtan és rosszkedvűen, a nagy őszi legyek pedig oly melankolikusan zümmögtek a fülembe, hogy sírhatnékom támadt tőle. Fáztam is, szinte még jobban, mint hajnalban, és sajgott a lábam, jóllehet a talpamon oly kemény volt a bőr, mint egy cipőtalpon. Többnyire sebek és duzzanatok is tarkították különböző tagjaimat, s mire az egyik horzsolódás begyógyult, biztos, hogy szereztem helyette egy újat: beleléptem, mondjuk, egy hegyes kőbe, elvesztettem valamelyik lábujjam körmét vagy egy darab bőrt róla, vagy éppenséggel belevágtam egy szerszámmal egyik vagy másik ujjamba. A bekötözés csak ritkán jött szóba, mégis legtöbbször csakhamar rendbe jöttem. – A kecskék is, ahogy már mondtam, sok bosszúságot okoztak eleinte, amikor nem akartak szót fogadni, mert nem tudtam a bánásmódot. – Aztán meg az apám is elnadrágolt gyakorta, ha nem ott legeltettem, ahol ő parancsolta, hanem csak ahol magam is szívesen tartózkodtam, és a kecskék nem az elvárt pocakmérettel tértek haza, vagy ha más egyéb kihágásom jutott a tudomására. – És hát, egyáltalán, egy kecskepásztorfiú sok mindent kénytelen elszenvedni más emberektől. Na, de ki volna képes folyvást kordában tartani egy nyájnyi kecskét, anélkül, hogy azok, teszem azt, ne kukkantanának be valamelyik szomszéd szántójára vagy legelőjére? Ki tudna úgy áthaladni ennyi torkos állattal gabona- és zabtáblák, répa- és káposztaföldek között, hogy egyikük se próbálja megtölteni a bendőjét? Volt is ilyenkor szitkozódás és lamentálás: Pernahajder!, Akasztófavirág!, – többnyire effajta megtisztelő titulusokkal illettek. Fejszékkel, dorongokkal, botokkal jöttek rám, sőt, valaki egyszer még kaszával is, esküdözve, hogy levágja az egyik lábamat. Ám én eléggé gyorslábú voltam, és soha nem bírt senki utolérni. A vétkes kecskéimet mindazonáltal gyakorta elcsípték és bezárták, így aztán apám volt kénytelen értük menni, és kiváltani őket. Ha engem okolt a történtekért, verés várt rám. Egy sor szomszédunk roppant utálatosan viseltetett irányomban, s nem kevés ütleget köszönhetek nekik, amit a hátamra kaptam. Akkor persze ezt gondoltam: Várjatok csak, gazfickók, mihelyt belenövök a cipőtökbe, majd én is elhegedülöm a ti nótátokat. Ám az ember felejt, s ez így is van jól. Hisz a közmondás is azt tartja: „Aki óvja lelkét, testét, kerül az bolondot s kecskét.” – Járnak tehát gondok bőségesen a pásztorkodással. Ám a gonosz napokat bőségesen pótolják a jók, s olyankor még a királlyal sem cserélne a kecskepásztor.
XVIII.
Újabb életveszélyek
A Kohlwaldban volt egy bükk – épp úgy nőtt ki egy toronynál is magasabb szikla tetejéből, hogy sétálhattam a törzsén, mint valami gyaloghídon, s közben egy rettenetesen sötét mélységbe nézhettem alá –, ahol viszont elágazott, ott már egyenesen állt. Gyakorta felmásztam ebbe a fura fészekbe, s az jelentette számomra a legnagyobb örömet, ha lenézhettem a borzalmas szakadékba, s láthattam, amint alázuhan mellettem egy patak, hogy aztán porrá őrlődjék. Ám egyszer álmomban oly hátborzogatónak sejlett fel ez a vidék, hogy attól fogva nem mentem oda többé. – Egy másik alkalommal az Aueralpon túl voltam a kecskéimmel, a dürrwaldi oldalon, a Rotensteinnel szemközt. Egy gida beszorult két szikla közé, és keserves zenebonát csapott. Felmásztam utána, hogy segítsek neki. Olyan szűk és meredek helyen s olyan cikkcakkos vonalban haladtam a szirtek között, hogy nem láthattam sem magam fölé, sem magam alá, és nem egyszer négykézláb kellett másznom. A végén teljesen beszorultam. Fölöttem egy megmászhatatlan szikla állt, alattam viszont szinte függőleges falat véltem látni – magam sem tudom, milyen mélységig. Amilyen hangosan csak bírtam, kiabálni és rimánkodni kezdtem. Kis távolságra tőlem két embert láttam átmenni egy réten. Nagyon is jól érzékeltem, hogy hallanak, de rám se hederítettek, csak folytatták útjukat. Végül aztán úgy határoztam, hogy elmerészkedem a legvégsőkig, s inkább kötök egyezséget a halállal, mint hogy tovább maradjak ebben a kínos helyzetben, hisz úgysem bírnám ki már sokáig. Féltemben és szükségemben Istenhez fohászkodtam, majd hasra feküdtem, magam fölé nyújtva a kezemet, hogy lehetőség szerint bekapaszkodhassam a kopasz sziklába. Ám mivel holtfáradt voltam, úgy süvítettem le, mint egy nyílvessző – szerencsére nem voltam annyira magasan, mint azt rémületemben hittem volt –, és csodával határos módon épségben elakadtam egy szurdokban, ahol ismét meg tudtam tartani magamat. Persze a bőröm meg a ruházatom merő cafat volt, kezem, lábam vérzett. De mily szerencsésnek tartottam magam, hogy élve és csontjaim törése nélkül megúsztam a dolgot! Alighanem a gidám is egy ugrással mentette ki magát, mert egyszerre csak ott láttam a többiek között. – Megint egy másik alkalommal, midőn egy szép nyári napon a vidéken keresztül-kasul csatangoltam a nyájammal, estefelé fekete felhőkbe borult az ég, s heves mennydörgés és villámlás kezdődött. Elindultam sietősen egy sziklabarlang felé – ez vagy egy hatalmas, magában álló fenyő volt számomra hasonló helyzetekben mindig a menedék –, aztán összehívtam a kecskéimet. Azok, mivel már különben is közelített az idő, úgy vélhették, indulunk hazafelé, megveszekedett rohanásba fogtak, s csakhamar még a farkát sem láttam egynek sem. Siettem hát utánuk. Borzalmas jégzápor kerekedett, a fejem és a hátam csak úgy zúgott a pufogásoktól. A talajt vastagon kövek borították, azokon vágtattam előre, de gyakran a fenekemre huppantam, s így szánkáztam hosszú darabokon lefelé. Végül aztán az egyik erdőben, ahol igen meredek volt az út a sziklák között lefelé, egyáltalán nem bírtam lefékezni, és lesiklottam közvetlenül egy peremre, ahonnan, ha Isten és az ő jó angyalai nem vigyáztak volna rám, sok ölnyi mélységbe zuhantam és halálra zúztam volna magamat. Azután lassacskán elült a vihar, s amire hazaértem, a kecskéim már fél órája otthon voltak. Jó néhány napig nem éreztem semmilyen rossz következményét a kalandnak, ám egyszerre csak úgy elkezdett tüzelni a lábam, mintha egy üstben főzték volna. Aztán jöttek a fájdalmak is. Apám megvizsgált, s talált az egyik talpam közepén egy lyukat, ami tele volt mohával és fűvel. Csak akkor jutott eszembe, hogy beleléptem volt egy hegyes ezüstfenyőágba, a moha és a fű akkor mehetett bele a sebbe. A tatám kivakarta azt nekem egy késsel, majd bekötözte a lábamat. Persze most néhány napig sántikálva kellett követnem a kecskéimet, de aztán elhagytam valahol a kötést: sár és mocsok töltötte meg a lyukat, s hamarosan rendbe is jöttem. – Sok más alkalommal, amikor sziklákon keltünk át, az állatok a fejem fölött szaladgáltak, és nagy köveket hoztak mozgásba, amelyek a fülem mellett süvítettek alá. Gyakorta másztam meg szirteket egy-egy gyöngyike, rigópohár vagy más kis virág miatt, ami nyaktörő vállalkozás volt. Az is előfordult, hogy a tövüknél meggyújtottam nagy, félig elkorhadt fenyőket, amelyek aztán nyolc-tíz napon át egyvégtében égtek, míg ki nem dőltek. Minden reggel és este utánanéztem, mennyire jutottak. Egyszer az egyik ilyen fa kicsi híján agyoncsapott, mert mialatt én a kecskéket hajszoltam el onnan, nehogy valamelyiküket eltalálja, a fa a közvetlen közelemben rogyott össze. – A pásztorkodásom során többször is fenyegetett a veszély, hogy testem-lelkem odahagyom, anélkül, hogy sokat törődtem volna vele, s csakhamar meg is feledkeztem az ilyen esetekről, és akkoriban sajnos soha nem gondoltam bele, hogy egyes egyedül te voltál az, határtalanul jó mennyei Atyám és oltalmazóm, aki puszta sivatagok zugaiban táplálod a varjakat, aki az én zsenge életemre is gondot fordítottál.
XIX.
Társas élet
Apám hol sajtot gyártott a kecsketejből, hol borjakat nevelt, és javította a földjeit a trágyával. Ez annyira lázba hozta a szomszédjainkat, hogy négyen közülük szintén kecskékre tettek szert, és engedélyt kértek a kolostortól, hogy ők is a Kohlwaldban legeltethessenek. Immár voltak társaim. Mi, kecskepásztorfiúk, naponta összejöttünk hárman-négyen. Nem mondhatom, hogy én lettem volna a legjobb vagy a legrosszabb mind közül – ámbár nyilvánvalóan valóságos tökfilkó sem a többiekhez képest. Egyikük igen derék legényke volt, az összes többi sajnos nem járt előttünk jó példával. Én időközben már egy kicsinykét eszesebb lettem, de ez csak rontott a dolgon. Apám sem nézte jó szemmel, hogy velük szórakozom, s azt mondta, legeltessek inkább magamban, s minden nap másik környékre hajtsak ki. De az, hogy társaságom van, új és túlzottan is kellemes dolog volt a számomra, így aztán valahányszor meghallottam a többiek kürtölését és kurjongatását, úgy éreztem, mintha néhány ember a kabátomnál fogva húzna, míg oda nem értem hozzájuk. Időnként előfordultak veszekedések is, s ilyenkor egy-egy reggelen magamban hajtottam ki, vagy a jó Jacobléval, akitől ritkán lehetett haszontalanságokat hallani, viszont a többiek szórakoztatóbbak voltak a számomra. Még sok éven át őrizhettem volna magamban a kecskéimet, mielőtt akár csak a tizedét megtapasztalom annak, amennyire most fölöttébb rövid úton alkalmam nyílt. A kecskepásztorok mind egy szálig nagyobbak és idősebbek voltak nálam – szinte felnőtt csirkefogók, akikben már felébredtek különböző cudar szenvedélyek. Beszédük mocskos kiszólásokkal volt teli, s illetlenek voltak a dalaik is, amelyeknek hallatán nekem bizony tátva maradt a szám, vagy gyakran piruló arccal lesütöttem a szemem. Hallván, mivel töltöttem eddig az időmet, a hasukat fogták a röhögéstől, tojások vagy kismadarak egyaránt nem sokat számítottak nekik, kivéve, ha reményeik szerint pénzt láthattak belőlük, máskülönben elhajították őket fészkestől. Ez eleinte fájt nekem, ám csakhamar követtem a példájukat. Ezzel szemben viszont nem bírtak egykönnyen rávenni, hogy éppoly szemérmetlenül beszéljek, mint ők. Egyikük különösképpen mocskos szájú volt, ám amúgy nem civakodásra vagy veszekedésre hajló, s ez által még inkább csábító. Egy másik mindenre lecsapott, ami némi aprópénzt fialhatott a számára, épp ezért jobban szerette a madarakat, mint a többiek, nevezetesen azokat, amelyek ehetők, s mindenféle erdei füvek, gyanta és tűzgyújtásra alkalmas taplógomba után kutakodott, stb. Általa ismertem meg sok gyógynövényt, de azt is, hogy milyen a kapzsiság. Megint egy másik jobb volt, mint a komiszok, s bár mindenben követte őket, de félénken. Hajlama mindegyiküket elkísérte egész élete során. Jacoble ma is rendes ember, a másik örökre lepcses szájú maradt, s a végén egy nyomorúságos, sánta tökfilkó lett belőle, a harmadik csellel és ármánykodással hozzájutott némi vagyonhoz, de boldog sosem volt. A negyedikről nem tudom, hová vetődött.
XX.
Új, sajátságos kedélyállapot és a pásztorlét vége
Otthoni viselkedésem semmiképp sem árulkodhatott mindarról, amit az említett pajtásaimtól láttam vagy hallottam, viszont odalett korábbi vidám és nyugodt kedélyem. Azok a fickók olyan szenvedélyeket ébresztettek fel bennem, amilyeneket magam sem ismertem addig – mégis éreztem, valami nincs rendjén. Ősszel, amikor szabad volt az út, többnyire egymagamban legeltettem, s ilyenkor magammal hordtam egy könyvecskét – miáltal az a mai napig kedves a számomra –, és gyakorta olvasgattam. Még ma is fejből idézem egyes sajátságos részeit, amelyek akkoriban könnyekig meghatottak. Ezeket olvasva a keblemben lakozó gonosz hajlamok utálatosnak tűntek fel előttem, s félelemmel és szorongással töltöttek el. Imádkoztam, tördeltem a kezemet, s addig néztem fel az égre, míg csillogó könnyek nem csordultak végig az orcámon; egyik fogadalmat tettem a másik után, s oly szigorú terveket kovácsoltam egy eljövendő jámbor életet illetően, hogy minden jókedvem elszállt tőlük. Megtagadtam magamtól mindenfajta örömöt, s hosszadalmasan igen komoly küzdelmeket vívtam saját magammal, például azért, hogy vajon elajándékozzak vagy megtartsak-e egy tengelicmadárkát, amelyet nagyon szerettem. Gyakran csak ezen a madáron járt az eszem széltében-hosszában. A jámborságot – legalábbis amilyennek azt akkortájt elképzeltem – hol megmászhatatlan hegynek, hol meg igen könnyű feladatnak éreztem. A testvéreimet szívből szerettem, de minél inkább törekedtem erre, annál több hibát találtam bennük. Egyszóval, nem haladtam se hátra, se előre, s nem volt, aki segíthetett volna rajtam, mivel nem tártam fel gondolataimat egy teremtett lélek előtt sem. Mindent bűn gyanánt hánytorgattam fel magamnak, még a nevetést, a kurjongatást, a füttyögetést is. A kecskéim jól tették, ha nem bosszantottak fel, mert egyre jobban haragudtam rájuk. Egy nap egy döglött madarat vittem haza, amit egy férfi lőtt le, s tett egy karóra szúrva a földjére: én – pillanatnyi vélekedésem szerint – tiszta lelkiismerettel elvettem, kétségtelenül azért, mert fölöttébb megtetszettek a díszes tollai. Ám mihelyt apám azt mondta, ez is lopásnak számít, keservesen sírtam – s ezúttal igazam is volt –, másnap pedig kora hajnalban visszavittem a dögöt a helyére. Ám a legszebb tollaiból megtartottam magamnak néhányat, jóllehet még emiatt is kétségek gyötörtek. Mégis azt gondoltam: a tollak már ki vannak tépve, s ha most azokat is visszaviszed, elfújja őket a szél, annak az embernek pedig semmi haszna sem lesz belőlük. – Idővel aztán újra elkezdtem rikoltozni és kurjongatni, s megint gondtalanul csatangoltam hegyen-völgyön át. Majd azt gondoltam: mindent, de mindent megtagadni, beleértve a saját kezűleg faragott fateheneket is – egészen szó szerint értelmezve akkortájt az igaz keresztényi gondolkodást –, mégiscsak szomorúan nyomorúságos dolog lenne. Időközben a Kohlwald telítődött az egyre növekvő számú kecskéktől; a finomabb fűvel benőtt helyeken legeltetett lovakat a kecskepásztorfiúk egyre-másra üldözték, és durrogtatásokkal ijesztgették, stb. Ezek a fickók egyszer csalánt dugtak a lovak farka alá, így aztán azok némelyike halálra zúzta magát, menekülés közben a sziklákról lezuhanva. Súlyos viszálykodás kerekedett, majd teljesen betiltották a legeltetést a Kohlwaldban. Én ezután még egy ideig a saját birtokunkon pásztorkodtam. Aztán leváltott az öcsém. Ezzel véget is ért számomra a pásztorélet.
XXI.
Új dolgok, új gondok
(1747)
Mert mostantól más nóta járta: Befogni a fiút a kordéba, igába vele! Elég nagy már! – Apám tényleg mesteri módon noszogatott munkára: úgy kellett őt szolgálnom, erdőn és mezőn egyaránt, mintha igazi cseléd lettem volna. Többször is túlterhelt, hisz még nem volt bennem annyi erő, amennyit a magasságom alapján kinézett belőlem, ám én ilyenkor erős akartam lenni, s nem hagytam ott egyetlen nehéz terhet sem. Apám társaságában vagy a napszámosokkal szorgosan dolgoztam, ám ha egymagamban küldött ki valamilyen munkára, rám tört a lusta tohonyaság, csak az eget meg a földet bámultam, s magam sem tudom már, miféle gondolatok és szeszélyek vezéreltek: szó, mi szó, elkényeztetett a szabad pásztorélet. Ez aztán szidalmat, vagy akár fenyítést hozott rám, s ez a szigorúság rendjén való is volt, még akkor is, ha annak idején nem értettem. Különösen szénagyűjtéskor voltak már-már elviselhetetlen nehézségeim. A kimerültségtől és szinte olvadozva a verejtéktől gyakorta hanyatt dobtam magam a földön, és azt gondoltam: vajon az egész világon ennyire kínkeserves az élet? Nem kellene ebben a szent pillanatban kereket oldanom? Nyilván másfelé is akad kenyér, s a munka nem egyszersmind kivégzés is. Még annak idején, kecskeőrzés közben találkoztam a Kreuzeggen több olyan legénnyel, akinek – ahogy minden egyéb mellett elmesélték – a szülőföldjén kívül is jól ment a sora. De aztán mégis úgy találtam: Nem! Vétek lenne elszöknöm apámtól és anyámtól, de mi lenne, ha kialkudnék tőlük egy darab földet, azt megművelném, tisztességes pénzt húznék belőle, aztán meg egy házacskát is építenék a haszonból, s így élném a magam életét? Bátorság!, mondtam magamban egy napon, most vagy soha! – De ha a tatám elutasít? – Ejnye, no, aki mer, az nyer. Összeszedtem tehát minden bátorságomat, és még azon az estén megkértem apámat, engedjen át nekem egy bizonyos darabka földet. Apám nyilván belátta oktondiságomat, de nem adta ennek tanújelét, pusztán annyit kérdezett, mit kezdenék én azzal a földdel? – Hogy mit? – mondtam én –, hát feljavítanám, termeszteni kezdenék rajta, s félretenném a hozadékát. – Akkor az apám minden további szószaporítás nélkül így szólt: – Vedd hát a Zipfelwaidot, odaadom öt aranyért. – Nevetségesen alacsony volt ez az ár, itt, W.-ben egy ilyen telekért száz aranynál is többet kértek volna. Ezért aztán én ugrándozni kezdtem örömömben, s rögvest nekiláttam az új gazdaságnak. Napközben apámnak dolgoztam, fájront után pedig magamnak; ha kellett, holdfénynél is – ilyenkor a még világosban kivágott fákból és cserjékből ölnyi tűzifacsomókat készítettem eladásra. Elgondolkodván jelenlegi állapotom felől, egyik este így szóltam magamban: „Ugyancsak olcsón jutottál a te Zipfelwaidodhoz. Előfordulhat, hogy apád sajnálja elvesztését, s megint magához csatolja, ha nem tudod készpénzben letenni a vételárat. Pénz után kell nézned, s akkor a föld nem csúszhat ki a kezedből.” Átmentem hát Görg szomszédhoz, beavattam az egész adok-veszek történetébe, s arra kértem, adjon kölcsön öt aranyat; a visszatérítésig a földemet tenném fel zálogul. A szomszéd vonakodás nélkül meg is adta, amit kértem. Széles jókedvemben apámhoz rohantam a pénzzel, hogy kifizessem. A teringettét!, ahogy az rám förmedt: „Honnan vetted ezt a pénzt?” Kicsi híján még fel is pofozott a tetejébe. Első pillantásra nem fogtam fel, mi dühítette fel ilyen borzalmasan. De kisvártatva, folytatván a beszédet, megmagyarázta: „Te pernahajder! Még hogy elzálogosítod a birtokomat!” Majd kitépte a kezemből az öt aranyat, aztán nyomban Görghöz rohant, visszaadta neki a pénzt, és figyelmeztette, ha istent ismer, ne kölcsönözzön többé az ő fiának pénzt, majd ad ő neki annyit, amennyire szüksége van, stb. – Így hát rövid ideig tartott az örömöm. Miután a tatám újból lecsillapodott, hosszú beszédbe fogott: nem kell kifizetnem neki a pénzt, beéri egy kisebb kamattal. Az a rongyos legelő neki mit sem számít, tehetek-vehetek vele úgy, mintha a sajátom volna. Nemigen tudtam hinni neki, mert közben csak egyre mosolygott a szája sarkában. Gyanús volt ez nekem. Pedig jó oka volt rá. Végül én, együgyű flótás, újból megnyugodtam, s elhamarkodva már megint azon törtem a fejem, mekkora hasznot húzhatok majd idővel ebből a kis földdarabból, mikor is egy napon betörtek a tehenek a szántómra, és lezabálták a fiatal vetést, ugyanakkor éppen a tűzifámra sem akadt vevő, s szinte az egész ott hevert eladatlanul. Ezek a csőstül jött sorscsapások egyszeriben elvették a kedvemet – átengedtem apámnak az egész hóbelevancot, s kárpótlás gyanánt kaptam tőle egy flanell mellkendőt.
XXII.
Ó, az a veszélyes tudásvágy!
Gyermekéveim során csak néhány hétig jártam iskolába, otthon viszont egyáltalán nem volt ellenemre, hogy eligazítsanak különböző dolgokban. A kívülről tanulás alig okozott nehézséget: különösen a Bibliában végeztem szorgalmas gyakorlatokat, sokat fejből fel tudtam mondani a benne foglalt történetek közül, s egyáltalán, odafigyeltem mindenre, ami a tudásomat gazdagíthatta. Apám is szívesen olvasott történelmi vagy misztikus műveket. Épp az idő tájt jelent meg egy könyv, „A menekülő páter”[6]. Apám és Hans, a szomszédunk, előszeretettel múlatták vele az időt, és olyannyira hittek az Antikrisztusnak abban a könyvben megjövendölt bukásában és a világvégét megelőző ítélőszékben, mint magában az Evangéliumban. Én is sokat lapoztam benne, számos szomszédunknak félénken ájtatos képpel s a homlokomra szorított kézzel fél estéken át prédikáltam a „Páter”-ból, mindezt készpénz gyanánt s a saját legteljesebb meggyőződésemnek is megfelelően adva nékik elő. Fel sem merült bennem a gondolat, hogy egy ember írhat olyan könyvet, amely nem pusztán a színtiszta igazságot tartalmazná, s mivel apám és Hans nem kételkedett benne, számomra minden teljességgel igennek és ámennek tűnt. És éppen ez volt aztán az, ami engem mindenféle keserves képzelgésekre sarkallt. Derekasan fel akartam készülni a küszöbön álló Utolsó Ítéletre, viszont borzasztó nehézségekbe ütköztem, méghozzá nem is annyira, ami bűnös tetteimet vagy mulasztásaimat illeti, hanem gyakorta vétkes észjárásom és gondolataim folytán. Aztán egyszerre csak mindent ki akartam verni a fejemből, de hiábavalóan, mivel időnként Jánostól a Jelenések Könyvét és Dániel prófétát is olvasgattam, s ilyenkor mindaz, amit a „Páter” írt, teljesen bizonyosnak és tévedhetetlennek tűnt a számomra. S ami a legrosszabb: eme meggyőződésem miatt elszállt minden örömöm és életkedvem. Amikor pedig – velem ellentétben – tatámat és a szomszédot szinte még a megszokottnál is vidámabbnak láttam, teljesen összezavarodtam, s még a mai nap sem tudom megmagyarázni, hogy volt ez lehetséges. Annyit biztosan tudok, hogy akkoriban mindketten nyakig ültek az adósságban, s talán a világvégétől remélték a megváltásukat. Mindazonáltal gyakorta hallottam, amint Újfundlandról, Carolináról, Pennsylvaniáról és Virginiáról társalognak, máskor meg valamilyen menekülésről, kivonulásról Bábelből, úti költségekről és hasonló dolgokról. Ilyenkor aztán hegyeztem a fülem, mint egy nyúl. Egyszer, emlékszem, tényleg a kezem ügyébe került egy nyomtatott papírlap, amit az egyikük az asztalon felejtett, s amely híreket tartalmazott ama vidékekről. El is olvastam vagy százszor, a szívem fel-alá ugrándozott a keblemben eme – elképzeléseim szerint – pompás Kánaán gondolatára. Ó, bárcsak már ott lennénk mindannyian, gondoltam akkor. Ám a két derék férfi, azt hiszem, a dolog útját-módját éppoly kevéssé ismerte, mint jómagam, s alighanem még kevésbé tudták, honnan szerezzék meg rá a pénzt. Így aztán a szép kaland terve meg is feneklett, majd lassacskán elhalt magától. Én közben folyvást olvasgattam a Bibliát, de még inkább az én „Páter”-emet, s persze más könyveket is, többek között az úgynevezett Pantli Karrert és egy világi daloskönyvet, amelynek azóta elfeledtem a címét. Egyébként, amit olvastam, nem feledtem el egyhamar. Pusztán a lelkem nyugtalansága növekedett szemlátomást, bárhogy is igyekeztem a legkülönbözőbb módokon elterelni a figyelmemet. S ami a legrosszabb volt: sose vitt rá a lélek, hogy mindezen dolgoknak akár csak a töredékét feltárjam papunk vagy az apám előtt…
Szalai Lajos fordítása
[1] A 16. század vége táján a toggenburgi evangélikusokat egyre keményebben szorongatta földesuruk, a st. galleni apátfejedelem. Evangélikus hitüket védelmezendő, sokan hátránynak tekintették, hogy a reformáció eme első évszázadában Toggenburg evangélikus egyházközösségeiben a legtöbb lelkész nem toggenburgi, hanem idegenből (Zürichből, Baselből stb.) jött személy volt. Éppen ezért 1601-ben Felső Toggenburgban szövetkezett nagyszámú tekintélyes ember, és létrehozott egy alapítványt azzal a céllal, hogy az alapítványi tőke kamataiból az alapítók fiai közül évente kettőt teológiára taníttassanak. (A ford. megjegyzése)
[2] A „közösségi járandóság” szintén egy alapítványi tőke kamata: Wattwil és környékének parasztjai eredetileg Toggenburg grófjának voltak adóköteles „udvari” alattvalói, ellentétben a „templomi” alattvalókkal, akik a st. galleni apát alá tartoztak. Ez a megkülönböztetés az után is fennmaradt, hogy az apátság megvásárolta a grófi birtokokat. 1663-ban az „udvariak” 1000 arannyal megváltották magukat. A pénz összegyűjtése során 247 arany felesleg maradt hátra. Ezt a pénzt az eljövendő generációk javára letétbe helyezték, melynek kamata évről-évre nőtt. Ebből négy évenként az alapítóknak, majd azok leszármazottainak kifizettek egy kisebb összeget – a „közösségi járandóság”-ot. (A ford. megjegyzése)
[3] Az 1712. április 12. és augusztus 11. között lefolyt Toggenburgi, más néven Tizenkettes Háború fegyveres konfliktus volt a Svájci Esküszövetségben. Az egyik oldalon a katolikus belső területek és a st. galleni apátfejedelem álltak, a másikon a reformált vallású Bern és Zürich, valamint a toggenburgi vidék apátsági alattvalói. A konfliktus egyfelől vallásháború volt, amelyet a régi esküszövetségen belüli hegemóniáért vívtak, másfelől pedig egy alattvalói felkelés. A háború a reformáltak győzelmével végződött, s a politikai viszonyok újjászervezését hozta magával az ún. Aaraui Békével, amely kiegyensúlyozott vallásbékét teremtett a régi esküszövetségben. A st. galleni apátfejedelemséget a későbbi évtizedekben visszaállították, a Toggenburg feletti uralmával együtt, megerősítve mindazonáltal e terület autonómiáját és vallásszabadságát. A viszony mégsem volt konfliktusmentes: 1735-ben meggyilkoltak két apátsági tisztviselőt, és egy 1739-es konferencia sem vezetett megegyezéshez a felek között. Az apátfejedelemség és Toggenburg viszálya egészen 1798-ig dagadt tovább, mikor is a kolostorállamot megszüntették. (A ford. megjegyzése)
[4] Johann Conrad Faesi 1765 és 1768 között kiadta Zürichben az ország részletes földrajzát négy kötetben „Genaue und vollständige Staats- und Erdbeschreibung der ganzen helvetischen Eydgenossenschaft (Az egész Helvét Esküszövetség pontos és teljes állam- és földleírása)” címmel. (A ford. megjegyzése)
[5] Kohlwald, azaz „Szenes Erdő”, ahol, miként majd látni fogjuk, szénégetők tevékenykedtek. (A ford.megjegyzése)
[6] Heinrich Fitzner: Der flüchtige Pater. Frankfurt: 1732 (A ford. megjegyzése)
Illusztráció: Ulrich Bräker és felesége (Joseph Reinhard festménye, 1793)
Cimkék: műfordítás, próza
