Móricz Zsigmond: Cigánypárbaj
Hetvenöt évvel ezelőtt, 1942. szeptember 5.-én érte a második világháború első légibombázása Budapestet, s ezen a napon hunyt el Móricz Zsigmond.
Befutását a Hét krajcár c. novellájának köszönheti, a Nyugatban 1908-ban megjelent elbeszélést követően vált elismertté és sikeressé, de előzőleg is találunk figyelemreméltó rövidprózai alkotást, ahogyan ezt az alábbi novellája bizonyítja. Kettős gyilkosság és freudi alapon magyarázható végkifejlet, „akasztófahumor” és irónia: mindez már az igazi Móricz, akinél a küzdelem, a harc az élet alapvető mozgatója. Kötetben legelőször a Szépmíves Kiadó Asszonyokkal nem lehet vitázni c. (2017) könyvében jelent meg szerkesztésemben.
Urbán László
* * *
‒ A Magyar Szó eredeti tárcája ‒
Meleg van, hogy szinte beleful a cigány a lustaságba. Ott hevernek a vajda putrija előtt, vackot verve maguknak a buja gaz közt. Körül vályogvető gödrök, s a kunyhók tövén egy-egy tenyérnyi irtás, amelyben gőzölögve nő bokor kolompér, paszuly és tök.
Szuszogás zavarja a csendet csak és dalolás, amivel víg aratók magukat mulatják a mezőn.
Bagó, a nagy erős legény ott nyújtózkodik a földön, mint a kutya, még a fogával is kattant; belefekszik újra egy rútul megtépázott meggyfa kopott árnyékába és megszólal:
‒ Belátszik, hogy csak paraszt a paraszt. A devla a torkát, még a tücsök is hallgat most.
Csak ketten dolgoznak. A vajda, aki már civilizált cigány, iskolába járt: három évet töltött Illaván, de ez nem volt elég neki, most Szamosújvárról* jött haza, egy öt éves tanfolyamról.
Pedig áldott ember; olyan a szíve, mint a vaj, rábízhatja az ember a lelkét. Nem lop, rosszat se csinál ‒ mi mit ér, ha szerencsétlen keze van; akire ő ráteszi a kezét, az leteszi a kanalat örökre. És őt viszik. Míg aztán odajár, a felesége neveli a gyerekeket, azok felnőnek; a putrija leég, meg újra felépül.
Másik dolgos Kálmán; egy fiatal, derék cigánylegény. Míg a vajda kosarat fon, ő az ősi munkában fárad, vályogot vet.
Egyszerre csak nyílik az egyetlen állásban levő cigánynak, a csikósnak kunyhója és egy érdekes lány jön elő. Szép teremtés, fekete szemű és merész nézésű. Az ajaka majd kicsattan, olyan piros, csókra vágyó, csókot ígérő. Álmatag léptekkel jön elő, mint mikor azt se tudja az ember, mit miért tesz-vesz.
Bagó felül s majd elnyeli szemmel a lányt.
‒ Hm, de virít a tubarózsa.
A lány nem szól rá.
‒ Nem bimbózik szó a kis szádon?
A lány erre se felel. Megrázza magát, a két tenyerét vastag, csillogó, borzas fekete hajára szorítja s oldalra hajolva csípőben, nagyot nyújtózik, mint valami nemes vad.
‒ Be kitartó vagy, Emi ‒ unszolja Bagó tovább, hízelegve lábával, mint a kuvasz ‒, a becsületes cigány elsütheti magát a napon, te meg egész nap, köd előttem, köd utánam, sehol se vagy.
A lány nagy, fekete szemével felbámult a szürkésfejér színben izzó égboltra, halálos közönyös hangulat áradt arcáról.
‒ Nézd el már ‒ méltatlankodik Bagó ‒, még ide se figyel a lelkem. Hadd mondjam hát el itt, egész világ előtt is, tán jobban fog rajtad ‒, gyere hozzám, Emil…
‒ Tán a bokor alá?
‒ Hát. Nyár van most. Kinn jó az ég alatt. De ha fázol, úgy betakarlak én, mint az édesanyád.
A lány unva biggyesztette rá ajkát.
‒ Mi haszon vóna abba? Hogy holnap folytassuk a tegnapot?
‒ Nem kellek én neked, Emi. Mert bizony én a világ végéig nem unnám meg ezt a mát. Gyer ide.
S ezzel elkapta a lány szoknyáját és lerántotta maga mellé a fűbe. Átölelte, s szédülő vággyal bámult a szemébe.
‒ No te, hát van ennél jobb, mint így lenni? Egymás mellett. A paradicsom ehhez képest faluvégi korcsma.
‒ Ah, mindent megunsz te.
‒ Sohase unom meg, hogy belenézek a hajnali csillagszemedbe, nézek erre a fekete éjszaka hajadra; sohase unom meg csókolni ezt a te bazsarózsa arcodat.
Magához szorította a lányt, hogy ropogott a csontja is, és csókolta és nézte égő szemmel, mint a tigris a levágott zsákmányt.
A lány engedte, akármit tesz vele.
‒ Hát enyim leszel, Emi?
‒ No, csak ne szaladj el, hisz egy rongyot se tudsz adni, mit veszek magamra.
‒ Ugyan no; akkor vagy te a legszebb, ha semmit se veszel magadra. Ki látta már, hogy a cigány a magára valón búsuljon? De ha csak az kell, őtöztetlek én selyembe gyémántom, fürdetlek aranyba rubintom; olyan házat rakok, hogy a királynak sincs olyan, tündérem, ha akarom.
‒ Akard hát.
‒ De mikor semmi részem se kívánja. Különb vagyok én az istennél? ha ő szállást ád ebbe a gyönyörűséges szép, nagy házában, hát én verembe ássam magam? Nem vagyok én vakondok. Mikor így kövér a húsom, mint a pulyka, hát én munkával szakítsam meg magam? Nem vagyok én paraszt. Mikor én téged szeretlek látni, hát ronggyal aggassalak teli? Nem vagyok én bolond.
Míg ezek beszélnek, a többiek nem avatkoznak bele a dolgukba; de kíváncsian lesték, mi lesz a beszéd vége? Csak a vajda nem törődött velük, ő fonja a maga kosarát szorgalmasan.
Egyszerre élénk zsibongás támad. A vályogvető gödrök közül előkerült Kálmán. Látszik, hogy most lépett ki az ágyasból, mégis csinosabb, tisztább, mint a többi cigányok.
‒ No, mi van itt? ‒ tör ki egy dühös kiáltás a foga közül.
Emi felállott és közönyösen szólt oda:
‒ Semmi közöd hozzá.
‒ Mondtam már neked Emi, hogy nem fogamra való az ilyen istória.
‒ Hát mid vagyok én neked?
‒ Hát legyén valamim. Legyél a feleségem. Pap eskessen össze, jegyző írjon könyvbe. Hát nem vagyok különb mindenkinél? Nem az enyim a legkitűnőbb ház? Nem nekem van pénzem a bakban? Hát nem szeretek én dolgozni? Úgy tartalak, mint egy bírónét.
‒ Bíróné? No bizony, jól rátettél, bíróné!
Bagó, mint a szelindek, úgy leste a lánynak minden mozdulatát. Vérszemet kapva ugrik fel:
‒ Hékás! Nem úgy verik a cigányt, te paraszt!
‒ Nem viszed innen ezt a toprongyos irhádat?
‒ Úgy váglak a gödörbe, hogy sárnak válsz. Én is szóltam már a lyánynak…
A cigányok mind felugráltak a közelébb állottak. Izgatottan lesték, mi lesz.
‒ Mondd meg Emi ennek a cigánynak, hogy ő rongyos.
A leány csak állott. Szeme izzott, mint a parázs. Keble hullámzott, hogy a két legényen reszketés futkos. Végignézett mind a kettőn, s negédesen csapta oda a szót:
‒ Egyik kutya, másik eb. Egyik se mer a másikba kötni.
Elrepült a nagy szó. Mindenkinek ideges, félős izgatottság hangyája zsibongott a bőrén. Itt ma nagy dolog lesz. A két legény agyát hirtelen feltörő hőség majd szétrobbantja. Egyikük ma nem várja meg a hol felkelését. Elszánt, haláladó és halálváró bátorság dagasztja cigányszivöket. Ez a gyáva, lomha nép, ha egyszer megdühödik, tud vakmerő lenni s fővel megy a falnak, míg vagy a fal, vagy a koponyája be nem szakad.
Párbaj lesz most, cigány párbaj.
Olyan, amiről mesék beszélnek, amilyen csak egyszer fordul elő egy nemzetség életében.
Az előbbi lusta petyhüdtség megszűnt s a helyére annál erősebb izgatottság szökött elő. Egy fiatal asszony, csecsemőjét öléről kapta le, hogy közelebb állhasson a két küzdő elé, kik szóval ingerlik egymást:
‒ Bepofázlak Bagó!
‒ Vályognak vetlek paraszt.
Emi, a leány lihegve áll és büszkén. Az asszonyok sárga irigységgel nézik; őértük sosem esett ilyen dolog. Ők felnőttek mint a kender, összeállottak egyszer egy férfival s másnap folytatták a régi életet, a csendes, unalmas, lusta egyformaságot.
Itt most nagy dolog történik. A cigány gyáva; aki erősebb az az uralkodó, a feleségét is elveszi a másiknak, de tragikus összeütközésre nem kerül a sor köztük. Ritkán kerül össze két olyan ellenfél, mint ez a két legyén és olyan vitatárgy, mint most ez a leány.
Emi érzi a maga fontos helyzetét s áll, mint a gyönyörű nőstény párduc, mikor érte viaskodik két hím. Akármelyik győz, azé lesz. Barna arcán süt a forró vér, s teste ringó hullámzásban van. Szép, mint a keleti puszták ős, buja szerelme.
Be távol van ide a ma, a villamos XX. század…
A két legyén hosszú gyalázkodás után megfordul, s mindenik előhozza a maga botját, jó súlyos bunkókat.
Erre a vajda is abbahagyja a kosárfonást és előáll. Megkeresi a maga fütykösét s cigányszóval kérdi:
‒ Akartok-é cigánymódra dolgozni?
‒ Akarunk, akarunk!
A vajda elparancsolja a nézőket a tisztásról, kell a hely. A felesége rákezdi a sírást:
‒ Már megint elvisznek, megint csak két hétre jöttél haza. Hogy a devla verje meg őket.
‒ Hallgass, ennek meg kell lenni.
Azzal megkezdődik a párbaj, szabályosa. A szabály tulajdonképpen az, hogy nem szabad sem egyszerre ütni, sem össze-vissza. Mindeniknek meg van a maga ütése, s míg választ nem kap rá, addig nem üthet újra.
Bagó hamar kap a vállára egy súlyos csapást, erre dühbe jön és nekidűl Kálmánnak, mint a véreb. Jaj, ahogy a bunkót odasújtja! De csak a levegőt hasítja vele s a dorong búgva dódul egy nagyot, egész megfordítva Bagót. Kálmán botja így szörnyűségesen csattan hátulról a feje búbján, beszakítva a csontot; patakban lövellt ki utána a vér.
Ordítva néz vissza a legény és setekézzel visszavágva, Kálmánnak éppen az arcába talál a fütykösével. Nem vár választ, hanem míg a tántorgó magához térne, püföli, mint a jégeső.
‒ Félre cigány! ‒ rikolt a vajda.
De már a verekedő vért szagolt, vérbe fürdött, s nem hallgat az okos szóra. Sőt, Bagó az utolsó ütést nem ellenének adja, hanem az őt visszatartani akaró vajdának. Ez sem rest, és okítás kedvéért odavág hozzá. A vakszemet érte a bot s a diadalmas legyén szótlanul bukik a földre.
Elnyúlik, rugdalózva, mint a fejetlen pulyka.
Kálmánnak éppen repülőben volt a botja és odasújt a fetrengő Bakó koponyájára.
‒ Vége.
De csak előugrik Ami s rikácsolva szidja az öreget, a vajdát, mért avatkozott bele.
‒ Utálatosok vagytok, nem emberek; az illavai vasak bosszulják meg a halottat. A rabság egye meg a húsát; öld meg ezt a gyilkost, Kálmán. Öld meg, üsd le!
Kálmán vad dühvel megy a vajdának, aki fanyalogva tér ki előle s nem üt.
A legény újra vág, csapása talál.
A vajda is nekibőszül, botja fölemelkedik, ahova az sújt, még a vas is törik.
Kálmán keresztülbukik a másikon.
Ennek is vége.
Mindeniknek vég.
Emi őrült irtózással néz a rettenetes emberre, ki maga is buta kábulással mered áldozataira. Egy pillanatig tartó ájult lelki bódulás után őrjöngve veti magát a leány a vajda lábához:
‒ Téged imádlak! te vagy a Devla!
Az öreg sanyarú ajkrándulással dörmög:
‒ Fene egye meg a dolgotokat. Már most felakasztanák miattatok, bolondok…
‒ Levágom a köteledet s szívemen viselem és nem ismerek férfit soha! csak téged.
A vajdán végigzsibong a hízelkedés kellemetes érzése, de azért megy, megy előre, süvegét fejére nyomva, rekedten visszakiált a megvadult leánynak:
‒ Megyek a zsandárhoz… de aztán megőrizd ám azt a kötelet…
Magyar Szó, 1903. szept. 25.
* Illava, Szamosújvár: börtönök városai
Illusztráció: Móricz Zsigmond 1941-ben (fortepan.hu)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
