Budapesti szegletek (2.)
Melyik az a budapesti ház, utca, szobor, park, kapu, fa – bármi egy –, amelyet emléke leginkább őriz, amelyhez szeretett emlék köti, amelyik valamiért kivált kedves … Ezzel a kérdéssel, ennek „kifejtését”, elénk tárását kérve kerestünk meg a Napút-szerkesztőség nevében többeket… A folyóiratban közzétett emlékmegidézéseket most itt is olvasóink elé tárjuk!
Esterházy Péter
Máig
Nem vagyok budapesti, itt születtem ugyan, de azután 1951-ben szüleim, idegen ötlet nyomán, az egészséges vidéki levegő mellett döntöttek, és onnét aztán ’56 után keveredtünk vissza a bűnös városba, de nem a város-városba, hanem egy elő-be, kertes házak közé, vagyis a mondat eleje úgy pontosítható, hogy nem vagyok városi.
Így igazi „helyeim” sincsenek, helyeim, melyeket rendszeresen használnék. Legföljebb önparodisztikusan éttermeket nevezhetnék meg, szakácsot, főpincért – mintha egy elkóborolt Krúdy-hős volnék. Említhetném persze a Mikszáth teret, mert ott volt a Piarista Gimnázium, életem egyik legfontosabb helyszíne, meg sorolhatnék futballpályákat is, anekdotikusan fölemlegetve egy-egy jelentősebb tizenhatost („ahová bátran betörtünk”), vagy azokat a drámai kocsmákat, amelyeket azután – de hagyjuk.
Egy, csak egy helyet említek, a pesti Duna-partnak az Erzsébet híd előtti szakaszát; sokszor üldögéltem ott, természetesen a rakodópart alsó kövén, el-elmenekülvén az egyetemi órákról. Ott egyszer rám nézett egy lány. Én meg vissza. Mintha szívemből szólt volna.
Máig nézem.
Jelenits István
Sokarcú város
Gimnazista diák voltam, amikor a háború után családunk Budapestre került. Azóta öt év megszakítással, jó hatvan éve ebben a városban élek. Hálás vagyok, hogy ilyen sokarcú, sokszínű várost mondhatok otthonomnak.
Szeretem Budát hegyekre felfutó útjaival. A várral, amelynek régi titkait a háború tárta fel igazán előttünk. Érdeklődéssel jártam be Csepelt, ahol gyakorló tanár voltam néhány hónapig, később pedig (titokban) bibliaórákat tartottam érdeklődő munkásembereknek. Idő múltán a piarista gimnázium tanáraként diákjaimat látogatva ismertem meg Pest egész peremvidékének érdekes világát, Babits és Vasadi Péter Rákospalotáját, Cinkotát, ahol néhány évig nagyapámék laktak, őt magát nem ismerhettem, mert fiatalon meghalt az első világháborúban szerzett betegségében. Kerékpártúrákra indulva sokszor döcögtem végig a Vácra, Gödöllőre, Ócsára vezető végtelen utakat, amelyeket ma már modern, nagyvárosi épületek szegélyeznek.
Leginkább mégis Pestet, a Belvárost érzem otthonomnak. Ez hétköznapibb város, mint Buda, mégis sok szeretni való emléket őriz. Az Erzsébet híd pesti hídfője mellett egy római őrtorony romja közt bujkálhattunk diákkoromban. Vigyázott ránk a Belvárosi Templom, amely olyan kedvesen egyesíti a középkor méltóságát meg a barokk derűjét, belső terében összeférnek a reneszánsz emlékei Molnár C. Pál szépséges modern szárnyas oltárával. Diákjaim sokáig focizni jártak a sekrestyéje mellé.
Sokat járok – gyalog – a belvárosi utcákon. Nem sétálva, nem kutyát sétáltatva, hanem sietős léptekkel reggeli misére, könyvtárba, múzeumba, néha moziba. Sokszor kora reggel, amikor télen még sötét van, nyáron a kelő nap fénye villan végig egy-egy utcán, vakít, ha szembefordulok vele. Érdekes itt is érzékelnem a múltat. A régi (török utáni) Pest egyszerű házait többnyire lebontották, de a házfalak mögül ki-kibukkanó régi városfal maradványaira még itt-ott fölnézhetek. A templomok is megvannak: a dominikánusoké, amelyet aztán az angolkisasszonyok kaptak meg, a pálosoké, amelyet most egyetemi templomként ismerünk, s a ferenceseké. Ezeknek a templomoknak a tornya már nem – vagy alig – emelkedik a sokemeletes, újabb kori házak fölé. Körülöttük, előttük alig maradt egy picinyke tér, hogy megcsodálhassuk őket. A pálos rendház ma központi szeminárium. Régi telkén épültek az egyetem teológiai karának, majd később a jogi karnak az épületei. Ortodox templomok is vannak ebben a régi kisvárosban, dunai kereskedőcsaládok népesítették be Pestnek egy-egy városnegyedét. A méltóságosabb görög templom hívő népe már igencsak megfogyatkozott. Szép liturgiáin olykor szívesen részt veszek. Nagy ünnepeken Görögországból jönnek ide, hogy a néhány itt élő család ne érezze egyedül magát a templomban. A szerb templom szerényebb: a régi Pest kisvárosias környezetét úgy őrzi, mint egy skanzen.
Pest belvárosának északi határa elmosódottabb. A Bazilika s az Akadémia épülete már inkább kívülről simul hozzá, mint délen a Nemzeti Múzeum. A Kálvin térnek pedig megfelelője a Deák tér, nemes klasszicista evangélikus templomával s a hozzá tartozó (iskola)épületekkel. A régi megyeházában egynéhány hónapig édesapám is dolgozott. A Városháza hatalmas épületsora a Habsburg Birodalom veteránjainak használatára épült, onnan még spanyol anyanyelvű diákok is jártak a régi piarista gimnáziumba.
Pest Budához képest szegényes városka volt. Régi, egyszerű házait le is bontották a két város egyesítése után. Pest mai belvárosa nem olyan rangos, mint más európai fővárosoké. A millenniumot megelőző évek óta különböző stílusban sokemeletes palotákat, iskolákat, bérházakat építettek benne. Szeretem a tarkaságát, amelyet egy városrendező szemmérték mégsem engedett túlságosan elszabadulni. És meghatottan fedezem fel a régi kisváros utcáinak ma is meglévő furcsa rendjét, különös kalandosságát, amelyet nem változtatott meg az épületek kicserélődése. Olyan ez a Belváros, mint egy napóra. Aki sokszor járja az utcáit, annak nem kell az órát nézegetnie. Akaratlanul is megtanulja, melyik utcán hány órakor vetődik át az árnyék egyik oldalról a másikra.
A modern ízlés arra törekszik, hogy a világvárosi forgalom mellett szépségeket is őrizzen a városközpont. A régi kolostorkerteket beépítették, de a Károlyi-palota kertjéből gyönyörű kis park lett. Egy-egy régi ház belső udvarát pedig egyenesen lefedték, s nagyon kedves belső tereket alakítottak ki belőlük. A terekről egymást váltó ideológiák jó néhány nagyméretű szobrot eltávolítottak, helyettük mostanában kedves, játékos szobrok jelentek meg egy-egy utcasarkon vagy egy-egy kis tér virágágyai közt. Ezekre senki sem haragszik, pestiek s városnéző turisták elismerő mosollyal nézegetik őket, szívesen fényképezkednek velük.
Lassan egy éve már, hogy a szerzetesrend, amelynek tagja vagyok, visszakapta s újjáépítette hatalmas épületét a Belvárosi Templom mögött. A helyhez több évszázad kapcsol minket, a tizennyolcadik század eleje óta itt tanítottak elődeink. Övék volt Pest első, több mint száz évig egyetlen gimnáziuma. A mostani épület még nincs százéves, 1917-ben készült el, 1953-ban elvették tőlünk, s a legutóbbi időkig az egyetem bölcsészkara használta, birtokolta. Én (1951-ben) ebben a házban érettségiztem, ’55-ben itt kaptam egyetemi diplomát. Most az ötödik emeletén lakom. Ablakom keletre néz, a háztetőkre, s főként az égre nyílik. Hajnalban a felkelő nap köszönt. Ha korán ébredek, s nem felhős az ég, figyelhetem, hogy halványodik el a hold, hogy tűnik el az égről az esthajnalcsillag.
Mátyus Aliz
Egy kapu, amin át…
Gyerekkorunkban úgy gondoltuk, mi hárman, hárman voltunk testvérek, hogy ha egy kapu szóba kerül, olyan formában, hogy kapun át, akkor nem következhet utána más közlés, mint a bejutás a mennyországba. Oda készültünk bejutni, mindent ennek érdekében tettünk. Jók voltunk, vagy jók szerettünk volna lenni, meggyóntuk, ha nem sikerült, elimádkoztuk a feloldozásunkhoz kellő imádságokat, esténként sem mulasztottuk el az imát, s utána a kérést (hogy jók lehessünk), édes pici Jézuskám, segítsd meg a kicsi Alizkát, Ferenckét, Tamáskát, (és hogy mindenkink jó lehessen) édesanyánkat, édesapánkat, Ilonka nagymamát, Géza nagypapát, Gizus nagymamát, Móricz nagyapát, Klári nénit, Mariannt, Klárit, Mártikát, Cilukát, (és hogy jók között lehessünk jók) minden rokonunkat, ismerősünket, Ámen.
És most, itt egy budapesti kapu, amin át. Sőt, pesti kapu, amin át. Mi több, egy zuglói kapu, a Kövér Lajos utcából. És persze hogy nem. Azon át oda, nem. És azon át nem is az oda, hanem az ide volt a fontos. Egy labda jött át rajta. Érkezett! Egy gurulni néha alig tudó labda. Hepehupás. És mindig épp akkor, amikor épp odaértünk. A kapuba. A kapu elé. Onnan, átról. A kapu mögül. Ahol vártak bennünket. Fogadott bennünket az a lábunk elé érkező labda. És Zuglóba Óbudáról épp azért költöztünk, hogy várjanak és fogadjanak bennünket. Én a bátyámra gondoltam, közel akartam lenni hozzá. A testvéremhez, az egyikhez. Akihez egyáltalán lehetett, lévén a másik nagyon távol. Akikkel (mindkettővel) gyerekkorunkban együtt voltunk jók és szerettünk volna lenni jók.
A labda nem a testvérem kapuján gurult elénk, tőlük nem is gurulhatott volna, náluk a kapu annál sokkal földig érőbb, s nekik soha életükben nem volt hepehupás labdájuk. Az ő házuk tőlünk, a Kövér Lajos utcához képest, épp az ellenkező irányban volt. A labda a Kövér Lajos utcában a kapu alatt egy kutya szájából érkezett, kihajította az utcára, a kapu alatt, úgy passzolta a járdára. És amikor már nagyon ismertük egymást, s tudta, hogy nem ijeszt meg bennünket, ugatott is hozzá, örömében.
A Kövér Lajos utcában a kutya Lexi névre hallgatott. Egyszer nem vettük észre, hogy a gazda közeledik felénk a járdán, sose láttuk, s Bence, a fiam, akinek szólt a passz, éppen a lábára helyezte a labdát, háromévesen nem is volt olyan könnyű betalálni a rés alatt, viszont, hogy a labda hepehupás volt, jó volt, hogy nem gurult el, sem előle, se az úttestre, így veszélye nem lévén a játéknak, épp félreálltam, és a kutya gazdája, egy hölgy, nem kikerült bennünket, az úttest felől, hanem a kapuhoz ment, nyitni kezdte, s ahelyett, hogy egymás felé meginduló kettősünket megfeddte volna, biztatott minket. – Csak nyugodtan – s becsukta a kaput. – Lexinek hívják. És sose elég neki az idő, amennyit játszani tudok vele.
Lexi a házig kísérte gazdáját, futkosott és ugrált körülötte, amíg csak be nem ment, aztán diadalugatással vissza a kapuhoz, szájába vette a labdát, s ki a kapu alatt. Néha csak kidugta a résen. Hátrább ment, s várta, hogy a fiam rúgja neki. Kapus lett volna Lexi, ha ember. S nagyon szorgalmas ember. Volt hozzá kedve, hogy Bencével ezt a kidobást, berúgást akárhányszor eljátssza.
Ha nem volt kedvünk levegőre menni, ha inkább a lakásban maradtunk volna, olvastunk volna tovább, csak eszünkbe kellett, hogy jusson Lexi, már indultunk is. Számíthattunk rá. Hogy elindít bennünket. És hogy hozza a labdát.
Amikortól Lexit ismertük, miénk lett Zugló. Már tartoztunk hozzá. S akkor be kellett látnunk, hogy az a rozoga, vasrácsos kapu, ami mögött ott hasalt orrával a labdán, minket várva, kedvesebb volt már, mint a bátyáméktól és Lexitől is eltérő irányban, mert mindkettőre derékszögben található, fejét oldalt és felfelé, büszkén tartó kőmadár. A kőmadarat tavasszal találtuk meg, amikor levelezni kezdtek körülötte a fák, és gyerekkorom városának, a pápai alsóváros, ahol felnőttem, házaihoz hasonló, sokablakos hosszúház előtt állt, talapzaton, szárnya fellebbentve. Vitathatatlanul sasmadár volt. De amikor egy reggelre a házat földig rombolták, de úgy, hogy a romok alatt kikövetkeztetni se lehetett a kőmadarat, és én, rögtön, miután hazatértünk, egy könyv írásába kezdtem, s azt el is végeztem, Kőmadár Zuglóban lett a címe, akkor, közvetlenül, tüstént és azonnal, attól a lebontásra ítélt háztól el tudtunk indulni a Kövér Lajos utcába, ki se kellett mondanunk egymásnak, a kapuhoz mentünk. Már Lexi kezdett fáradni, mire búcsúszavainkat kimondtuk, holnap is jövünk, Lexi.
A nagyfiú Bence, aki rég nem sétál már a Kövér Lajos utcában, nem tudja, hogy se Lexi, a német juhász kutya, se kapu, se ház. A helyére egy ugyanolyan háromemeletes került, mint amilyet felépítettek a kőmadárhoz tartozó ház helyett. De a Kövér Lajos utcának a másik végén nemcsak az egyikre, mindkét oldalra felépítették az emeletes társasházakat. S ettől ez a szegény Kövér Lajos utca olyan lett, mint egy cső. Egy csőben sétálunk manapság a Kövér Lajos utcán. Egy vonzóan tágas utca helyett. De meg sem tudom mondani, hogy minek. Nincs Lexi, nincs hepehupás labda, nincs várakozás, nincs öröm, nincs játék, nincs csaholás, ugatás, s nincs a kiáltás, egy gyereké, Lexi, amikor Lexi nem néz oda épp, s ő rúgja a labdát.
Tegnap végigmentem a Kövér Lajos utcán. Nincs egyetlen kapuja sem, amelyik alatt átférne egy labda. Még egy hepehupás sem.
(Fenti írások megjelentek a Napút 2012/6. számában.)
Cimkék: fénykör, körkérdés, környezet
