Michel Onfray: Könyvárusom emlékére
Nem nagyon emlékeszem igazán nevükhöz méltó könyvekre azokon kívül, amelyek könyvárusom idejében kerültek a kezembe, meg amelyeket az emlékezetben keresgélünk s csak a legbensőségesebb gyermekkorban találunk rájuk, amikor tulajdonképpeni létezésünk elkezdődött. A lélek redőiben, mélyen, ahol az igazi drágakövek rejtőznek, találhatom meg e pillanatok emlékét, amelyeket ezzel az emberrel éltem át. Azt is tudom, hogy nem múlnak el tőlem soha és mindig rájuk találok, ha ezt akarom. Viszont bizonyos félelemmel párosuló szemérem vesz rajtam erőt, amikor úgy érzem, hogy napvilágra kell hoznom őket e mélyből. E megélt pillanatok valahogy lélektelenül, fakón állnak előttem az emlékezés és a nyelvi megfogalmazás világosságában. Az emlékezet mélyén ott van, ami megmutatkozni kész, ám az is, ami lappangón van jelen és csak öntörvényűen, kivételes pillanatokban emelkedik föl a homályos mélységből. Ám ezek az igazán bensőséges pillanatok, mintegy a gyökérzetükben kapaszkodva nehezen szakadnak el talajuktól, lassan szívódva föl a tudattalanba. Csak szorongva merészkedem be e területre, mint aki nem tudja, miféle félelmetes, mágikus hatalmakkal találja szemben magát.
Akiknek tartozunk, nem mindig vannak ennek tudatában. És ha véletlenül tudatára ébrednek, nagyon valószínű, hogy halvány segéd fogalmuk sincs arról, mi módon befolyásoltak minket, hogyan segítettek. Pedig akkor, pontosan azt mondták, amit kellett, persze azt is tudva, melyik pillanatban kell elhallgatniuk. De különösen ahhoz értettek, hogyan kell úgy szeretni, ahogyan a másiknak szüksége van erre, nem pedig másként: azt adni, amit kell s megtartani maguknak a nem közlendőt. Mert boldog az az ember, aki képes megtartani magának a titkok egy részét, amelyeket adni tud, mivel ez nemesíti meg igazán, teszi ritkává a kapcsolatot. Sohasem adunk olyan sokat, mint a mikor takarékoskodva adunk: ez a gazdagság.
Szeretem Marcus Aurelius Gondolataiban a nyitányt, ahol a filozófus zenei hangnemben, boldogan mondja el, mennyi szeretettel, barátsággal, szívbéli ragaszkodással tartozik ennek vagy annak. Volt életemben néhány valóban jelentős személyiség. Egy kezem öt ujján meg tudnám számolni őket. Nekik számtalan apró, mégis értékes ismerettel tartozom, mivel ezekre építettem életemet. Hervieu úr, mert így hívták, tanított meg a könyv szeretetére, ő oltotta belém ezt a szenvedélyt, még mindig neki tartozom vele.
Ez a csodálatos ember, mert csodáltam őt, ott élt a szemem láttára, színlelés, tüntető viselkedés, hivalkodás nélkül, és fölébresztette bennem a vágyat, hogy egyenlő legyek vele, legalább is a mi közös területünkön. Őnála, a könyvesboltjában, a könyvek valóságos emlékművek voltak, személyiségek, egész életek, kalandok és a boldogság ígéretei, meghívók az utazásra, csábítás az álmodozásra. A könyvek sohasem tárgyak voltak, hanem mindig személyek! Beszédében mindenkor évszázadok vertek visszhangot, terültek, korszakok, földrészek váltak láthatóvá. Ünneppé lett az egész bolygó, külvárossá a világegyetem. És ha tizennégy éves az ember, erős vágy ébred benne, hogy Rimbaud-val meglátogassa, például Harrart. Neki köszönhetem utazásaimat Sils hegyei közé Nietzschével, útjaimat a Condottiere ösvényein, André Saures-szel, Flaubert-rel a normand tájakon, vele mentem a königsbergi katedrálisba, ahol az egyik pillér lábánál Kantot temették, Meudon dombjaira Céline-nel, meg a szárazsággal küzdő területekre Gracq-kal, Francoise és Léonie néni konyhájába, Jünger híres-neves sziklafalához, a Nagy Erdész nyomát követve. Jacques Thibault-t is vele kísértem el zürichi kávéházakba, ahol az I. Internacionálé őrülete dühöngött. Barbusse-szel és ővele ott voltam a lövészárkok vérgőzös sarában és patkányaival. Őt hallgattam, amint Jules Romains-ról, Anatole France-ról és Romain Rolland-ról mesélt. Nagyjából megtudtam, hogy néha léteznek jóindulatú emberek, időnként szomjaznak az istenek és mindig áldás, ha cimborái vannak az embernek, aztán pedig igenis léteznek nevezetes személyiségek, még akkor is, ha hamisan tanúskodnak erről az egydimenziós embereket dédelgető korszakok.
Mennyit, de mennyit utaztunk oda-vissza üzlete négy fala között a reszketeg neon fényben, ahonnan ki sem tette a lábát szinte soha. Vagy csak néha. Kezében a könyvek szerencsét vagy szerencsétlenséget hozó útitársak lettek, futó ismerősök vagy villámcsapások, amelyek ígéretei és gazdagsága egy emberöltő alatt nem kimeríthető. A halott nagy klasszikusok, akik könyveikből szólnak hozzánk, közelebb álltak hozzá, mint bármelyik szomszédja: az ő kalandjaik útitársa volt, akik lehetővé tették neki az egymáshoz megszólalásig hasonló hétköznapok állandó ismétlődése elviselését és hogy föl kell áldoznia önmagát a megélhetésért a papírkereskedés folyamatos ügymenetének. Olyan járásban, ahol a könyvesbolt kénytelen eladni az átlagos érdeklődést kielégítő lehető legtöbb ostobaságot, hogy egyáltalán fönnmaradhasson, csak úgy lehet élni, hogy az ilyen ember naponta ezerszer is fölélénkíti a klasszikusokkal való kapcsolatát. Csak abban a tudatban van bátorsága és szíve a hétköznapi robothoz, ha esténként, a munka végeztével várja Orsenna palotája, Mexikó, Geoffrey Firmin meszkalinja és tequilája, a Kis Togo, ahol Bardamu dolgozik és várják mindazok, akik az univerzumot átalakítják, alárendelve azt szenvedélyük és az irodalom játékainak.
Az álom-országok, amelyeket együtt látogattunk meg és amely utakon egyszer ő volt a vezető, másszor én, mind ugyanolyan volt az illatuk: a ragasztó és a papír, a tinta és a karton keverékének szaga. Már az ajtó nyitására -, amely csikorgott akkor és csikorog még ma is – megcsapta orrunkat e parfüm illata, közös világirodalmi hajóra szállásunk kezdetét jelezve: a bibliapapír, az olcsó zsebkönyvek papírjának illata, a különféle ragasztók, a műbőrkötések, az elegáns Pléiade kötetek finom birkabőr kötésének, a vastag szótárak szürke vagy gesztenyeszín kemény kartonkötésének, a műanyagborítóknak a szaga. Mindez az üzletet kikötővé, biztos révvé változtatta át, amely az utazás kezdetével a változást, az új környezetet is jelzi, a különleges fűszerek és az egzotikus fák illata és a hullámmozgás által előidézett ringatózás ígéretével.
A nyílt tenger és az arcba vágó, nedves tengeri szél előtt már ott voltak az előjelek, esetünkben a meghitt zajok, a jól ismert hangok. A zizegő lapok, a könyvoldalak fölé görnyedt hátak enyhe roppanása, valamint a borítók halk moraja, amely felhangzik már az első pillanatban, amikor a kötéssel érintkeznek ujjaink. A könyv megsúgta ígéreteit, rábeszélt az utazásra, amely először hízelkedett az érzékeknek és olyan területre helyezett, amely megkövetelte a test minden figyelmét, teljes feszültségét.
Hervieu úr csöndben vette tudomásul a mágia működését. Szeme csillogott, ragyogott, akár a gyermekeké karácsony este vagy sátoros ünnepeken, amikor egy nemrég érkező könyvet tartott a kezében, amely új, hosszú utakat és csábos vidékeket ígért. Ilyen volt José Corti Párizsa, amikor emlékiratai megjelentek; Torga Portugáliája, amikor már olvashattuk a Naplóját; Gabriel Garcia Marquez Columbiája, amikor életművének oroszlánrészét már franciára fordították; vagy Tanizaki árnyas és fényes Japánja. Meg annyi más könyv, amelyek elvezettek minket a partra, ahol Gadenne fehér bálnája kilehelte páráját, az útra, hol motorkerékpárral követhettük Perrost, a tükör elé, ahol csendben Louis René des Forets fecsegő regényhősének monológját hallgathattuk.
Amikor írásra adtam a fejem, neki mutattam meg első – rossz – szövegemet. Minden eleganciáját latba vetette, csak meg ne törje tizennyolc éves lelkesedésem lendületét, fölszólított a folytatásra és hogy ne csaljam meg e hű múzsát, aki mindig csak örömet okozott. Mélységesen elkeserített, hogy első könyvemet akkor kellett publikálnom, amikor a halál már sötétebb utakra ragadta magával őt, amerre én nem járhattam, mert bizonyos utakon egyedül jár az ember, ahogyan ma jómagam is egyedül járom az írás útját – nélküle.
Temetésére kunyhójától két lépésre került sor, a falusi templomban, ahol összegyűltek néhányan akik szerették a felesége körül, aki azóta is vezeti az üzletet, meg a fia mellett, aki japán költészetet fordít. Az egyik ismerős költeményt olvasott föl; majd a pap, a család barátja következett, a lehető legrövidebbre fogva a szertartást. Térdre borultam. Odakint nedves hóförgetegben vitték a koporsót. Sötét volt az ég. Olyan sötét, hogy nem felejtettem el és nem is felejtem el soha. Hét évvel ezelőtt, tavasszal, egy csokor ibolyát tettem a sírjára, amelyet kedvelt rétemen szedtem, ahol hajdan gyakorta figyeltem a tavasz közeledtének első rezdüléseit. Néhány szál ibolyát megőriztem magamnak, megvannak ma is, kiszáradtak ugyan, megfakultak, de a formájuk változatlan, akár az igazi emléknek. Talán egy könyv lapjai között kellene őriznem őket…
Tudtam, hogy könyvárusom elhunyta után sohasem találok másikat, mert egy beavatást nem élünk meg újra, példátlan dolgokat nem kezdünk előröl. Azon a napon, amikor őt elföldelték, kissé öregebb lettem, kicsit magányosabb, kissé jobban rákényszerültem önmagam társaságára. Még kevésbé tudom utamat másokkal megosztani, amelyet most már nélküle kell végigjárnom. És e meggyőződés egyre inkább megerősödött bennem. Mostanában a könyvesboltokban is elhárítom magamtól a segítséget, egyedül maradok, a magam csendjében, egyedül válogatok lapozgatva, az ő árnyával a hátam mögött.
Romhányi Török Gábor ford.
Forrás: : Le désir d’etre un volcan, 1995, Prose pour mon libraire, pp. 39-44.
Illusztráció: Michel Onfray
Cimkék: műfordítás, próza
